JELLACHICH DUNÁNTÚLI HADJÁRÁSA.
JELLACHICH DUNÁNTÚLI HADJÁRÁSA.
Egy katonától.
Hazánk napjainkban olly reactiónak színhelye, melly gyalázatosságára nézve mindent felűlmúl, mit a történet eddig e nemben felmutathat; az exbán betörése a dunántúli kerületbe s kiüzetése honunkból, ezen förtelmes comoediában a főjelenet, s azért megérdemli, hogy azt itt szóba hozzuk.
Magyarország önállása törvényesen meg vala szentesítve, midőn a caruarilla rá vetemedett, a régi austriai birodalom egységét, s ha lehet vizözön előtti status quoját helyreállítani. Az eszközt erre, a seregben vélték találhatni, különösen a határőri szerkezetben, mert az austriai birodalom egysége tettleg mindig a sereg egységére vala alapítva, a határőrök pedig már Rákóczy idejében, nemcsak Török-, hanem Magyarország ellen is használtattak, s a boldogult haditanácstól minden elkövettetett, hogy e czélra német normal és real iskolákban a fekete-sárga szín, a a kétfejű sas szeretetében neveltessenek. Milly féltékenyen őriztetett pedig a sereg egysége, ezt az első pillanat sorkatonaságunkra mutatja. Csákó a magyar volt; de hogy ez az egységnek ne ártson, rá tüzetett a fekete-sárga cocarda; a kabátnak (mi, a fő) németnek kellett lenni, a nadrág megint magyar lehetett, de fekete-sárga zsinórokkal, s mivel az austriai birodalom népességének többsége tót, a magyar csizma helyett, tót bakancscsal ruháztattak fel.
A nevelésnek és huzamos szokásnak nagy hatása van az emberekre, ezt tudta a camarilla, azért a sereget s különösen határőröket választá cselszövényei eszközéűl; és hogy terve sem mikép dugába ne dűljön, s a magyar ereje megosztassék, fellázíta, minden nemzetiségeket, honunk határain belül, a horvátokkal együtt a ráczokat, oláhokat, szászokat és tótokat, sőt hogy a pokolbeli művön semmi se mulasztassék el, minden várparancsnoknak kötelességűl tétetett a vár elfoglalása, és Simonich lengyelországi katonasággal s néppel rendeltetett Gallícziábóli betörésre.
A lázadást, mint tudva van, a ráczok kezdék, mert vidékök, folyamuk s régi sánczok által fedezve van, a szükséges ágyú és tisztek pedig Grätzből utasíttattak a hely színére. Követte ez a slavon-horvát határőrök felkelése és Jellachich átmenete a Dráván. Lelépett ministereinknek bűnül rovatott fel, hogy a támadást elébb nem kezdették. Legyen szabad mentségökre mondanom hogy akármit tesznek, Jellachich mindig megelőz minket, mert mi le voltunk fegyverkezve, a hatarőrök pedig századok óta fegyverben állanak. Ha korábban kezdjük a háborút, a ráczok nem kezdik meg, hanem az exbán s a ráczok követik.
A horvátok átkeltével a Dráván kezdődik azon fekete-sárga comoedia, melly nemcsak seregünknél, hanem legmagosabb hivatalnokaink sorában is szereplőkre talált: Teleki nem csatáz, hanem folytonosan visszavonúl; a nádor átveszi a vezérséget, de ő is a helyett, hogy támadna, Bécsbe útazik s Jellachich Fehérvárig nyomúl. Magyarhon ege itt sötéten beborult: a nádor leteszi hivatalát, az új fővezér Móga Fehérvárott el akarja fogadni a csatát, de egy hazaáruló felfedezi a horvátoknak a hanságon átvezető csapást, seregünk balszárnya veszélyeztetik s Móga még hátrább vonúl. Lamberg akkor királyi biztosnak neveztetik ki. A vénasszonyok Budapesten, szoknyában és nadrágban, futni kezdenek. Nem úgy a férfiak; a lelkesedés és düh nőttön nő; a képviselőkháza fölemelkedik országos erőben; Lamberg a népdüh áldozatává válik; az országbiró eltávozik; a ministerelnök, nem tudni, hol van. Móga a csatát Martonvásár előtt szándékozik elfogadni, egy pompás positióban, hol lovasságát szintúgy használhatta volna, mint gyalogságát. A hely már ki volt jelelve. Azonban clubjainktól levelek által Lamberg sorsával fenyegettetvén, ha még tovább hátravonúl, a pákozdi positiót választá ellentállásra. Ez, a balszárnyat a velenczei tóra, jobbot a sukorói hegységre támasztva, jó csatatér gyalogságnak, de jeles huszárjait itt az akadékos földszín végett nem igen használhatta, miért is eredménye olly nagy nem lehetett, mintha első szándéka szerint Martonvásár előtt megütközik.
A pákozdi ütközetről különbözők a vélemények; igen hasonlít ez a valmi ágyúzáshoz. A braunschweigi herczeg benyomúl a poroszokkal Francziaországba, minekelőtte ez organizálhatta volna magát, merészen és fenyegetőzve, mert azt hitte, nem a nemzettel, hanem csupán egy párttal lesz dolga. Azonban betörése által a nemzet fellármáztatik, néptömegek állnak fel jobbról balról; Valmi mellett ágyúzásnál egyéb nem történt, s mégis a poroszok visszavonúltak s veszteségök nagy lett. Jellachich is készületlenűl lepte meg hazánkat, seregünk folytonosan hátrált, mert csekély volt, s a nemzeti három szin még soraiban teljesen ki nem fejlődött. Fehérvárnál kezdődött ránk nézve az alkalmas csatatér, a síkság, hol jeles lovasságunkat használhattuk volna, mellynek a horvátok szűkében voltak. Pákozdon megütközvén, az anyagi eredmény csekélynek mutatkozott, de végtelennek az erkölcsi. Jellachich arra számított, hogy seregünk vagy épen nem, vagy csak kényszerítve ütközik meg, s épen az ellenkező történt: seregünk lelkesedéssel vívott, ő pedig a határőröket alig birhatta támadásra. Jó gyalogság rendezett csatában négy stadiumon megy keresztül: először tiraillirozik, azután következik az ágyúdörgés, erre a zászlóaljak előre nyomulnak s kezdődik a csatatűz, az utósó a szúronynyali rohanás. A pákozdi csatában a horvátok csak tirailliroztak, de mihelyest ágyúink zászlóaljaikba találtak, visszavonúltak. Jellachich öt támadást tett balszárnyainkra és a középre. Ő 20,000 embert hozott tűzbe, seregünkből 12,000 jött tűzbe s visszaverte a 20 ezer horvát ötszöri támadását, a nélkül, hogy az ellenség csak egy csapatunkat hátra birta volna verni, pedig négy hetes katonák is voltak köztük. Este felé maga Jellachich még egy próbát akart tenni, jobb szárnyunk felé. Pákozdon túl a partokon összegyüjtött hét zászlóaljt s a sukórói hegynek irányzá menetét; de ekkor Pákozdon, hol a horvát hadnak dereka vala összpontosítva, fegyverropogások halatszottak; nem tudni, lövések történtek-e az előrenyomúlni nem akaró csapatokra, vagy talán ezek tüzeltek az őket kényszeríteni akarókra, elég az hozzá, ez esemény után az exbán megállítá zászlóaljait, Zeisberg tábornoki fő parlamentirozni kezdett, Móga pedig a visszavert horvátokat nem üldözheté, mert este felé azon porosz herczegféle zászlóalj, melly Pesten túlizgattatott, a honvéd első zászlóalját támadta meg, s egy osztálya a Miklós huszároknak e támadás által elámítva s ellenséget vélve, keresztül nyargalt rajta. Mógának mindenek előtt rendezni kellett seregét. Ez ütközet után seregünk a már előre kijelelt martonvásári táborba vonult, s Jellachichal háromnapi fegyvernyugvás köttetett, melly fővezérünknek nagy bűnül rovatik fel. De gondoljuk meg, hogy főteendője Budapest megótalmazása volt. Ha ez Jellachich kezébe kerül, nemzeti önállásunk megrendül, s örök gyalázat ér a történetben. Azonkivül seregünk a pákozdi csatában még számra csekély volt, s azon három nap alatt szaporodott meg, a martonvásári táborban hat ezerrel, mind jeles csapatokkal, székelyekkel stb. Egyébiránt ezen fegyvernyugvás teljes ülésben, a királyi biztosok jelenlétében s beleegyezésökkel, szótöbbséggel köttetett meg. Kis Ernő ezredes küldetvén az exbánhoz, a pontok meghatározására.
Jellachich, mint tudva van, ezen szünidőt eliramlásra használta, állni hagyván táborszemeit, midőn a had derekával Bécs felé vonult. Ez a magyar hadi táborban már más nap megtudatott, s az előcsapatok azonnal Fehérvárra irányoztattak, a sereg dereka pedig harmadnapra Bicskén volt, a mészáros úton haladván Győr felé. Itt seregünk megállapodott; mert híre jött, hogy a horvátok Austriából segitséget kapván, Mosony mellett a csatát elfogadni készek. Azonban Jellachich megosztván seregét, a határőrökkel Bruckon át Austriába menekült, még a Lajtán innen előcsapatainktól eléretvén, s valami 450 foglyot veszítvén, a lekaszaboltakat ide nem számítva. A horvát népfölkelést pedig Jellachich Sopron felé indítá, Teodorovich alatt, ezek Zichy Manó és Herman és Vidos csapataitól elérve s megverve a stájerországi hegyekbe kergettettek.
Ez történt a horvátok hada derekával. Volt azonban ennek két utócsapata is, az egyik Slavoniából Roth és Philippovics generálok alatt kelt át később a Dráván, Fehérvárott az exbánnal egyesülendők, a második legutóbb jött Nugent vezérlete alatt. Roth a pákozdi csata után érkezett Fehérmegyébe, midőn az exbán már futott, s részünkről a népfölkelés a Dráva felé már megindíttatott. Igy egyenesen az oroszlán torkába esett. Mógának csapatai egy részét csak meg kellett fordítania (Perczel Mór. és Görgey), a népfelkelésnek pedig előre nyomúlni és Roth körül vala véve, mi úgy is történt. Roth egész csapatával letette a fegyvert. A legutóljára előre nyomuló Nugent osztályát pedig a lelkes Vidos vette körül, szétvervén barbar csordáit s minden szekereit hatalmába kerítvén.
És most vessünk egy végpillantást a horvátok egész hadjáratára. Jellachich nem egyesült a ráczokkal, nem nyomúlt a Duna és Tisza közt Pest felé, mert ezen út végtelen síkságon visz keresztül, hol úgy szólván csak gyalogságból álló seregét számos lovasságunk megállíthatta, s a gyalogsággal egyesülve, megsemmisíthette volna. Ő igen okosan Varasdon vonta össze erejét, s a Balaton dombos és erdős partján vonúlt előre. Készületlenek levén, seregünknek mindig hátrálnia kellett volna, csatázva vagy nem s az eldöntő csatát csak Fehérváron innen vagy túl, a síkon lehetett volna elfogadnia. Pókozd mellett elveszítvén az ütközetet, ha a horvátoknak más hátráló vonaluk nincs, mint a Dráva, elvesztek volna mindnyájan, mert ez idő alatt ez irányban a népfölkelés organizáltatott; de ők azon rendkivűli előnyben részesültek, hogy hadmunkálati basisok Bécstől Vukovárig terjeszkedett. Hátravonulhattak Austriába, Styriába, Horvátországba vagy Slavoniába; s igy Jellachich seregének legalább derekát a megsemmisítéstől megmenté; de egyharmada elveszett; s ez alakulásban levő nemzeti seregünk dicsőségére elég.
És így legveszedelmesebb ellenségünktől megmentve, diadalmasan állunk politicai pályánkon. Hogy a horvátok barangolása hazánkban inséget okozand, azt nem hiszem; legkésőbben kipótolhatók azon pompás fasorok, mellyeket Moson megyében jobbra balra a fő út mellett levagdaltak, ellenben kiszámíthatlan az erkölcsi haszon, mellyet zsarolásuk okozott. A nép eddig nem igen akara az uraknak hinni, hogy a haza veszélyben van, most keserű öntapasztalás által bebizonyosodott valóságáról s fel van izgatva. Merjen most ellenség beütni hazánkba s fogadom, ha seregünktől visszautasíttatik, nehezen éri el a határt. Más örvendetes tapasztalás az, mikép kétségtelenné van téve, hogy a korszellem immár áthatotta a seregek alsóbb rétegeit is; a katonatiszti összeesküvés czélt nem ért, nemcsak seregünkben nem, de még a horvátoknál sem; nyomorultan csatáztak, nem gyávaságból, hanem mivel az ügy iránt rokonszenvvel nem viseltettek. A német seregek is, Austriából felénk vezetve, nem fognak igazán küzdeni, csak a legfontosabb okok nélkül ne lépjük által a határt, mert ekkor a korszellem ellenünk fordulhatna; seregünket nem ébresztené a szokott lelkesedés, a német katonaság pedig a Lujthán átkeltünket invasiónak tekinthetvén, könnyen vitézül fordulhatna ellenünk. Van bátor; diadalmas seregünk, de ezt vigyázva tegyük koczkára, mert más hason számúval nem birunk s a nemzeti önállóság rá támaszkodik. Ez ollyan, mint Napoleon nagy serege, mellyet nem kellett volna eszköznek tekintenie, hanem czélnak, mert vele állott és bukott. Szaporítsuk, organizáljuk, gyakoroljuk ezen sereget, verjük le hangyaként előtoluló ellenségeinket; de az istenért, csak még most ne koczkáztassuk a nemzet jövőjét. Népünk már fel van izgatva; az orszagok soha sem erősebbek, mint forradalomban; pontosítsuk össze erőnket, ne pazaroljuk kivűlre; az mese, hogy a camarilla osztrák katonasággal leverhetne bennünket, ezek, még kevesebb elszántsággal fognak ellenünk vívni, mint a horvátok, ha azokat országunk határain belül fogadjuk. Szóval, a diadalban magunkat mérsékelve, magyarhon egy vulkán, melly minden berontó ellenséget eltemeti; a pokol kapui sem diadalmaskodandnak felettünk!
