SZABAD-E ELMÉLKEDNI?
SZABAD-E ELMÉLKEDNI?
I. Az élet mozgás: de az élet nem roham, nem fergeteg. Azért nyugalomba kivánkozik a hányatott ember, hogy magával lehessen, maga magát meglátogathassa, s elmélkedhessék. Hányatott tengeren hajókázunk több hónap óta, s örvény ragadá meg hajónkat szikla felé, mellynek oldalain törést kell vala szenvednünk; forogtunk, s forogva, minden iparkodásunk ellenére, közelebb közelebb sodortatánk a vészt mutató sziklához, midőn hirtelen szél támadt s hajónkat a vésztől távolítani kezdé. A feszült kebelből sohaj oldódik ki, mintha könnyebűlve éreznők magunkat. – Szabad-e már elmélkedni?
Midőn a borsodi szép önkénytes csapat a pesti hídon büszkén átment, Veszprémnek tartandó, mint gondolák, egy ősz ember nézé a hídon, leemelt kalapját kezében tartva, hogy a folyam szele ősz fürteit ingathatá, s nézvén komorság ömlék át képén. „Ennyi szép ember gazságért! kiáltá fel, „Isteni ha vagy, boszúld meg e gazságot, különben megtagadlak!” – S nagy könycseppek gördültek le arczain.
Égetőbb kín nincsen annál, melly az ember szívében a bizodalom legmélyebb és utolsó gyökerét, az istenben való hitet, elrágja. Illy kínt éreze akkor az ősz, illy kínt érezénk sokan, mindnyájan. – Hogy a bizodalom visszatér, hogy az isten segíteni akar, látván mint igyekszünk magunkon segíteni, szembe nézünk a gazsággal, melly hazánkat lángba vérbe borítani akarta, s kérdezzük: miért történt mind ez? Miért lett egy érsek, kinek békeangyalának kellene lenni, rablóvá, hazaárulóvá, hitfeleinek, nyájának, ő a pásztor, ördögévé? Miért támadt fel testvér nép, melly századoktól fogva egy hazában, egy jogon élt, idősbik testvére ellen, sőt atyja ellen? Miért folytattatik a pusztítás, égetés, gyilkolás hazánk legáldottabb vidékein már annyi hónap óta? Szóval, miért vérzenek a népek, tapodtatik jog, igazság?
Sokáig azt felelték rá: a népek elidegeníthetlen jogainak visszanyeréséért, mellyeket a magyarok kiméletlenűl a ráczoktól, a horvátoktól elvettek. S hitte azt a világ, s szidta a magyar országgyülést, hogyan tudott ennyire az emberiség ellen véteni, miszerint azon jogokat, mellyek az egészet, az egyetemiséget, illetik, két harmadától elrabolta s mind az egy harmadára halmozta, melly azokra legkevésbbé érdemes? Hiába mutogattuk ki a rágalmat; az öldöklés, fegyverzés folyt, s minthogy az európai közönség csak nem hihette azt oknélkülinek, tehát mind újra megerősödék balhiedelmében, hogy Magyarországon a lakosság egy harmada, úgymint a magyarok, annak két harmadán zsarnokoskodik.
Végre, midőn álarczára többé nem volt szükség, megvallotta a bécsi politica, miért lett rablóvá a rácz, s áldozataivá a magyar és német nyugodt csendes nép; miért lett a horvát atyagyilkossá; miért az egyház összeesküvésnek helyévé, s az ország egyik fő hivatalosa, hóhérrá. Mert az 1848-ki törvények, mellyek többi között Magyarországnak visszaadják, mit tőle soha egészen el nem vehettek, hanem minduntalan csorbítgattak, az országos önállást ünnepélyesen biztosítják: ezen önállás pedig az úgynevezett osztrák birodalmi egységgel nem fér meg.
A hazudság mindjárt ellenkezik magával. Az európai közönséggel el akarták hitetni, hogy a ráczok és horvátok elidegeníthetlen jogaik elvétele miatt lázadoznak a magyarok ellen; alig hogy a bécsi politica tervének valósításához reménylett közeledni, már igazi okát a cselszövénynek kifejezte az ismeretes emlékiratban és a bécsi lapokban, mellyek után az Augsburger Allgemeine is bölcsen indult, s nyiltan bevallá, hogy ama népek csak eszközök, más szóval, megcsalattak, mert az egész fergeteg nem azok képzelt jogai, hanem a birodalom egysége miatt támasztatott. Mi gondja is volt valaha a bécsi politicának a népek jogaira? Hisz ő zsarnok volt mindig; s midőn a bitorlottat kezéből ki kellett bocsátania, nem birta felfogni, mint éljen tovább: azért a birodalom egységének, úgy mint ő érti, visszaállítására tette mind azokat, mellyek a historiában hallatlanok. Mi nagy itt a hazudság! A ráczok és horvátok elidegeníthetlen jogaik csorbitásáért lázadtak fel, így szólt előbb a politica; később pedig imígy beszélt: a ráczok és horvátok az én meghagyásomból azért lázadtak fel, mert a magyarok elidegeníthetlen jogaikat az 1848-ki törvények által részint visszavették, részint megerősitették. De a bölcs politica ezen szemet szúró ellenmondást ez által gondolja egyenes igazsággá tenni, hogy a magyarok jogait nem feszegeti, csupán azt mondja, hogy azokat Ferdinánd királynak nem volt szabad átengednie, minthogy a birodalom egysége nem töri, más szóval, minthogy így az osztrák birodalom nem állhat fenn.
Nem akarunk 1527-ig visszamenni, s e kérdésre: valljon azért választatott-e I. Ferdinánd magyar királylyá, hogy az osztrák birodalom, azaz, a nem-magyarország, álljon fenn, vagy inkább azért, hogy Magyarország legyen és maradjon országnak? erre mondom, nem akarunk a történetekből feleletet kutatni, hanem csak a birodalom egységét tartsuk szemünk előtt, melly Magyarország önállása mellett nem állhatna fenn.
De kinek árt, ha akként változik el az osztrák birodalom, mint Magyarország önállása szükségképen elváltoztatja?
Nekünk magyarországiaknak az 1848-iki törvények biztosítás valának, hogy ezentúl a magyar állam képes lesz tagjai iránt különbség nélkül azon kötelességeket teljesíteni, mellyek ha nem teljesíttetnek, kár is államban élni. Nálunk a társadalom nemcsak hogy az állam által nem segíttetett elő, hanem még egyenesen hátráltaték általa; volt hiány mindenütt, merre a szem nézett; az anyagi érdek szintúgy parlagon hevert, mint a szellemi; az egyház, mellynek vigasztalnia, emelnie, bátorítania kellett volna, inkább szolgája lett a politicának, mint anyja a népnek; az iskola megvetetten, elhagyottan penészedék; az ipar földhöz volt kötve, szóval: elmaradtunk, ez volt általános jelzék, melly az ország minden közintézetének homlokán setétlék.
A valódi emberbarát, ki előtt a politica nem tér, melly csak azért nyittatik, hogy azon néhány ember játszadozzék; ki előtt a politica nem aszaló, melly az ember kebeléből minden szellemi érdeket kiszárítson, hanem ki előtt az tudomány és mesterség, melly a társadalom és állam segítségével az egyes embert kifejteni, a nemzetet pedig az emberiség cselekvő tagjává tenni tanítja és igyekszik; melly segíti, hogy az emberiség lassankint a természet hatalma alól kiszabadúljon, erkölcsiség által az egyes ember a maga állati közvetlenségéből, szorgalom és társadalmilag rendezett munka és ipar állal a közönség emelkedjék azon állásból, melly a közvetlen természeten nyugszik, a valódi emberbarát szomorkodik, látván, mennyi áldást hoztak volna az 1848 törvények már ez évben is, ha nem keveredünk vala gyilkos háborúba. Sok teher alatt nyögött a nagy földmives osztály, levétetett róla a teher; már ez idén termésének egész áldását magának aratta, de nem élvezheti általában, mert a hazát emésztő tüzet kell neki oltania: még nem is tudja, nem érezi, mi jótékony volt a törvény, mert azt megéreznie, nem engedtek neki időt.
Csakhogy minél keserűbb árba kerüljön neki a szabadság! azt gondolák, megúnja majd, mit szabadság nevével olly hangosan hirdettek ki martiusban, s visszakivánkozik a régi nyugodtabb állapotba. De csalatkoztak! Mégis mennyi boldogság tiportatik el ez idén, s mennyinek csirája gázoltatik el tán hosszabb időre! (Vége következik.) – Hunfalvi Pál.
