MAGYAR LOYALITÁS ÉS HISZÉKENYSÉG.
MAGYAR LOYALITÁS ÉS HISZÉKENYSÉG.
Am Ende werden wir es ihnen doch gnädigst befehlen
| müssen, dass sie frei sein sollen. – Forster G. |
Annak a mi úgy nevezett atyáskodó uralkodó házunknak néhány tagja gyönyörű hínárba taszított bennünket, honnan hogy megmeneküljünk, ugyancsak össze kell szednie nemzetünknek férfierejét.
A széléken köröskörűl megtámadtattunk, s ezenkivűl hazánk szivében belűl is tápláltuk a pokoli ármányok zsoldos ördögeit. De az ügy igazsága meggyőz bennünket arról, hogy e bíboros galádok minden fondorkodásai daczára is a szabadság tricolorja győzni fog az absolitismus feketesárga zászlóin, és be fog követtezni a leszámolások napja.
A bölcs a történtekből szed tanulságot, hogy bírjon iránytűvel a jövőben. Szükséges tehát nekünk is vizsgálni, mikép sükerülhetett az absolitismus camarillájának annyira vinni a dolgot, hogy szabadságunk veszélyezve legyen. Ez okot felfölözve, ki kell azt irtanunk gyökerestűl, hogy jövőre következményeit is lehetetlenekké tegyük.
Minden bajaink forrása túlzó hiszékenységünk és loyalitásunk.
Ebből eredtek a magyar nemzetnek minden, de minden bajai, nem csak most, de a multban is. Ez nyitott utat az absolutismusnak a régibb időkben, ez teremté a sanctio pragmaticát, ez volt oka, hogy midőn Napoleon a magyar nemzetet annak bilincsei széttörésére fölhívta, mi nem tettünk egyebet, mint hogy maradtunk a réginél.
Ez volt a magyarnak, ellenségeinek aljas gazsága mellett, legnagyobb ellensége. A ferde nevelés által belénk vert imádása mind annak, mi fölűl van, legyen bár jó vagy rosz, legyen arany vagy sár, a hatalom előtt letérdepeltetett bennünket, mindamellett, hogy általa zsarnokilag lábbal tapodtattunk.
És e szánandó alázatosság érzetében eltévesztők szemeink elől, hogy nem a nép van az uralkodóért, de ő a népért, hogy ő csak eszköz, a nemzet boldogsága a czél. És ez alázatosság érzetében koldúltunk, hol követelni, könyörögtünk, hol parancsolni kellett volna, s ha hosszas kunyorálásunk csak egy részben is teljesíttetett, hálálkodtunk végtelenig, mintha mindaz egy embernek kegyelmétől függne, ki mert történetesen bíborágyon született, a hasa első tisztviselője.
És ez alázatosság érzetében minden iparkodásunkat oda fordítottuk, hogy az istenért valahogy a kegyelemből ki ne essünk, és arról még csak álmodni sem mertünk, hogy az ország tisztviselői a nép kegyelmét elveszthetik, mihelyt elég együgyűek, vagy elég roszlelkűek a magok érdekét a nemzetével fölcserélni.
A magyarnak ez önmegvetése annyira ment, hogy a legeslegújabb napokig még akkor is, midőn legszentebb jogai könnyelműen vagy gazúl csonkíttattak, előterjesztéseit „mély alázatossággal s jobbágyi hódolattal” tette. Az ármány pedig nem késett e jólelkűséget fölhasználni, hogy reánk az absolitismus békóit kovácsoltassa.
De ez tovább így nem maradhat. Szemünk előtt kell tartanunk, hogy mi nemzet vagyunk, hogy a nép jogait semmiféle tetszésnek vagy nem-tetszésnek föláldozni nem szabad; mert a nép szava isten szava, s ezt megmásítani még az úgy nevezett „isten kegyelméből” azokká lett tisztviselőknek sem lehet, ha a nép kegyét elveszteni, és haragját s büntetését elnyerni nem akarják. Loyalitás csak ott erény, hol az más részről is megtartatik; de hol egy rész mindig törvénytelenségeket követ el, ott nemcsak nem erény, ott bűn.
A melly nép jogokat kér (mintha jogokat adni és elvenni lehetne) az gyermek, melly apai hatalom alatt van; a férfi nem engedi elvétetni, mi őt illeti, s ki azt mégis tenni akarná, azzal hatalmas karjának súlyát érezteti.
Ne mondjátok, hogy ez alázatos, hogy ne mondjam, alacsony farkcsóválás csak forma; mert az magában foglalja a szellemet; vegyétek el a formát, s a szellem is szét fog porlani; valamint szét kell porlani azon hatalomnak is, melly a népek akaratával konokúl akar daczolni.
A népek valahára fölébredtek, elmúlt az absolutismusnak azon boldog (!?) kora, midőn ezeket egymásra uszítva egymás által a közszabadságot meg lehetett gyilkolni. És a katonában is föléledt az előbb elfojtott ember és polgár; a katonaság sem lesz többé holt gyilok a zsarnokok kezében, mellyel a nemzeteket orúl meg lehetne semmisíteni.
A népek együtt, kezet fogva fogvak küzdeni a szabadság szent ügyéért, annak elnyomói ellen; és a fejedelmek, ha roskadózó trónjaikat még egy kis időre fön akarják tartani, ezt csak úgy tehetik, ha érdekeiket a népekéivel azonosítják. A nép tenger, mellyen a trónok hajója leng. Ha ők, – midőn amaz dagad – a leeresztett horgony lánczát megereszteni vonakodnak, el kell sülyedniök a mélységben.
De nekünk nemzethez illően kell magunkat viselnünk. Félre tehát a gyáva kunyorálásokkal. A nemzet, melly valami jogért könyörög, maga magát becsteleníti meg, és aztán nem csoda, ha azok, kiknek kezében a hatalom, magok is elhiszik, hogy ők a népek urai, s a nemzet biztosítására szánt erőt annak szabadsága ellen fordítják.
Még egyszer tehát félre a tulzó loyalitással! – Sz.
