A JELEN HÁBORÚ ÉS SEREGEINK.
A JELEN HÁBORÚ ÉS SEREGEINK.
Bús gondok ülik lelkemet. Kérdezem, meg tudjuk-e szegény honunkat menteni? s lesem a választ a körűlményekből.
A háború két vad állatnak tusája egymással. Mellyik győz bizonyosan? A mellyik erősebb. – Mellyik erősebb? A tüzesebb, gyorsabb, kitartóbb. – Igy és nem másként van a két hadakozó fél között.
Az ügy igazsága nem segíti-e a harczolót? Magában nem, mert háborúban nem az eszme, hanem az ügyesség, a körülmények gyors felhasználása dönt; segíti csak annyiban, mennyiben tüzet és kitartást önt a harczolóba. Erő és erő, még pedig gyorsan, ügyesen alkalmazott erő győz csak; ezért a hóború igazán két vad állatnak tusája.
Kicsoda ellenünk? Az austriai monarchiának összes hadseregei, annak századok óta gyűlt rendje, gépies egymásbavágása, melly az erőt egyesíti s hatalmasbbá teszi. Azon hadseregek irányzói, a monarchiának reactionaríus udvara, végetlen számú és sok készültségü hozzátartozóival együtt. Segédeik az elvakított oláhok, ráczok, horvátok, kik felett győznünk milliók levágása után lehet csak; mert a butákat a császári név és katonaegyenruha folyvást izgatja s állati vitézségre buzdítja. – A seregek, irányzók és segédek együtt véve, roppant ellenséggé alakúlnak, millyennel országunk magyarjai, tótjai és németjei még nem mérkőztek Árpád ideje óta.
Ki áll e roppant ellenséggel szernközt? Országunk magyarjai, tótjai, németjei, számra kilenczedfél millió. Mit vesztünk mi kilenczedfél millió, ha legyőzetünk? Mindent, a miért élni kivánatos; legyőzetve harambasák és janicsáraik önkénye alá jutunk, igazságtalanabb, keményebb alá, mint volt Timurlenk uralkodása; mert ez csak a külső hatalmat igényelte, azok még a gondolatokat is, mielőtt kiejtettek, ellepni akarják.
A győzelem díja az ellenség részén jog- és vagyonbitorlás a győzelem díja a mi részünkön az élet maga. Lehetetlen vesztenünk!
Háborúban a tüzesebb, gyorsabb és kitartóbb fél győz. Vagyunk-e tüzesek? Ügyünk ollyan szent, hogy nem lelkesednünk annyi volna, mint az életre méltatlannak lenni. Ki hazájáért nem buzog, ég tán családjáért, legalább vagyonáért és annak jövendő helyrepótlásáért: hazánk, családaink, vagyonunk, mindenünk oda van, ha lelkesedés nincsen bennünk. Azért lehetetlen nem lelkesednünk!
Vagyunk-e gyorsak? Mi adjuk a honvédi seregeket; testvéreink, fiaink, magunk, teszik azok sorait. Ha mi vagyunk tüzesek, a hazáért, családért, vagyonért lelkesedtek, úgy seregeink is azok. De a gyorsaság már inkább seregeink saját tulajdona. A gyorsaság az alkalomnak mintegy elébe megy, nem követi messze hátulról; a gyorsaság nem más, mint számoló és minduntalan résen levő ügyesség. – Azt a mi lelkesedésünk, az országos lelkesedés, nem öntheti a seregbe; öntik csak annak fő- és altisztjei.
Tisztek a honvéd seregben! Tudjátok-e, hogy kardjaitokon ollyan bér fekszik, minőt a történetekben leghíresebb hadvezérek sem láttak mindig magok előtt? Napoleon, mikor Olaszországban hadi babérokat aratott, mikor Aegyptusban előtte a háromezerével pyramisok mint tanúk állottak; Hannibal, ki afrikai naptól megbarnúlt népeit és délszak-nevelte elefántjait a jégtől borzadó álpeseken átvezeté, nem kerestek olly dicső babért, mint a minő nektek ajánlkozik. Leonidas, Hunyadi János, Zrinyi Miklós, Dumouriez az Argonne-erdőben, ezek példái álljanak előttetek, hogy legyetek honmentők, mint ők.
S mégis a honvédbizottmány többször volt már kénytelen az illetőket felszólítani, legyenek újból készülő csapataiknál! Gyalázatosság! Az új zászlóaljaknak éjjel nappal készülniök, gyakoroltatniok kell, különben itt lesz Windischgrätz, mire azok hazulról elindúlnak. Azt hiszitek-e, hogy őt az esőzés, a tél hátráltatja? Koránsem. Jól tudja, hogy Móga elkésése vagy maga fel nem találása mentette meg Jellachichot, s vesztette el Bécset, a mi legjobb, legerősebb szövetségesünket; jól tudja, hogy a magyar seregnek csak 10,000 embere is ha october 20-ka körűl Jellachich, Auersperg ellen csatát mer, a magyar ollyan dicsőséget aratott volna, mennyit 100,000 emberrel sem arathatunk: mert Európa előtt fényben állanánk, s a szabadságot Austriában megmentettük volna. – Igy nem kellett vala tennünk; vagy semmit igérni, vagy ha igértünk, gyorsan megadni. Igértünk: időztünk: avval pedig kettőt vesztettünk, Bécset és a Banátot. Hogyan hozzuk azt helyre? Nem tudom; annyit tudok, hogy helyre kell hoznunk, ha nem akarunk elveszni. Bécs elestének szörnyű egész súlya az ellenféli serpenyőbe nyom: a Bánát azon seb testünkön, mellyből a geny az egészséges tagokra mindinkább elterjed. Bécs és a Bánát, mi roppant bánat! Mindezt jól tudja Windischgrätz, azért nem fog késni.
Ki győz? A kitartó. Ki lehet kitartó? A ki rendhez és takarékossághoz tud. Szeretünk-e rendet, takarékosságot. Oh! egytől egyig nagy urak vagyunk, dologhoz magunk látni restelünk, – puszta parancs nem tartja meg a rendet, s nem kiméli meg, a mit megkimélni lehet. Sok a panasz mindenfelé, a táborban s másutt. Egyszer hopp, másszor kopp! megjárhat kóborló czigányoknál, nem seregnél. – Rend, rend és ismét rend! Egyesítsük a rendet takarékossággal, s kimélni fogunk embert, eleséget, mindent: pedig a kitartó győz.
Van emberünk, van áldozni készségünk: oh tisztek, ne csaljátok meg a honnak reményét. A mi jövendőnk kezeitekben van, reátok a legszebb koszorúk várnak. – P.
