KOMOLY SZÓZAT A MAGYAR NEMZETŐRÖKHÖZ.
KOMOLY SZÓZAT A MAGYAR NEMZETŐRÖKHÖZ.
Azt mondta egykor tanítványinak a megváltó: „Tudjátok, hogy a kinek tetszik a pogány népekeni uralkodás, uralkodnak azokon, és a kik ő köztük hatalmasok, szabadságuk vagyon azokon, de nem úgy lesz köztetek: hanem a ki akar köztetek nagy lenni, legyen ti szolgátok, és a ki akar keztetek első lenni, legyen mindeneknek szolgája; mert az ember fia is nem jött, hogy neki szolgálnának, hanem hogy ő szolgálna, és adná éltét váltságúl sokakért.”
E szókban a szabadság és egyenlőség elve mondatik ki, midőn a pogány népekeni uralkodás ellenébe a ker. viszonyosság állíttatik föl. Amott a hatalmasok alá rendelt szabadság említtetik föl, itt javultatik, hogy a ki nagy akar lenni, legyen szolga, a ki első akar lenni legyen utósó.
Ki azt állítná, hogy e parancs csak némellyekre tartozik: az a polgári élet legfénylőbb oldalával, a közhasznúsággal, egyedáruskodnék, az néhány kiváltságokra bizná az erkölcsiség magvainak széthintését, hogy a roppant néptömeg, gyáva madárseregkint, szemelje föl azokat.
Nem így polgártársak! a nép évezredes tapasztalatain okúlva, megtanúlta ismerni jogait, s epedve szomjazta azon szabadságot, melly a féregparánynak is legdrágább kincse. Várt, reménylt, és hitt az igéretnek: „a törőké és szenvedőké a mennyek országa.” A váltság boldogító szelleme áthatotta őt; áldozott vagyont és életet a szabadság és egyenlőségért, küzdött és győzedelmeskedett; s hogy diadala igazságos és állandó legyen, a jog mellé kötelességet, a szabadság mellé erényt és hazaszeretetet vállalt.
Az emberedés és polgárodás ezen évfordúltával korunk közhasznú szellemén hazánk szíve is lángra gyúladt; s más nemzetek példáján tanúlva, példát adott szomszédainak is a nemzetiség rablánczainak széttörésére. S hála a magyarok istenének! nem vérpályán, hanem szellemi fegyverrel tört szabadra az önkénynek sas-szárnyai alól. Mi szabad nemzet vagyunk már! kezünkben új alkotmányunk törvénykönyve, oldalunkon fegyver, keblünkben az igazság szent érzete.
A magyar szabadság teljes kiküzdése, kezet fogva lelkes sorkatonaságunkkal, nemzetőri testületünknek jutott dicső osztályrészűl, mellynek soraiban az ifjú tavasz a férfiú nyárral együtt érez, együtt fárad és küzd, ama nagy gazdának, a hazának, gyümölcscsel megrakandó őszi tárházaért, s e magas rendrltetés pályája föladatának lehető megfejtését s annak elsajátítását különösen igényli.
A nemzetőri díszes helyzetnek legfőbb kelléke: a belső rendtartás, már csak azon bölcs mondat szerint is, hogy minden dolognak lelke a rend. Rend pedig leginkább ott kell, hogy egyes ember feje fölébe különféle érdekek tornyosúlnak. Hogy már ezen érdekek rokonúljanak, s közös czélra nyissanak csatornát, meg kell magukat az egyeseknek tagadniok; szereznök kell az egészet magukban és magukat az egészben; szolgálniok kell, hogy elsők és nagyok legyenek, ez pedig okos függés és becsvágy nélkűl nem lehet. Azért is a nemzetőri törvények a polgári becsületességet és jellem-tisztaságot különösen megkívánják.
A nemzetőrnek hát szeretni kell a bel rendtartást szív és észben, mert csak ennek van jótékony kihatása családi és polgári közéletére. Mert a ki magaviseletében rendetlen, s erkölcsében bélyegezett, arra nem egy falut, várost, vagy hazát: de egy csirkefiút sem lehet bízni.
Az idegenek azért nyúztak eddig bennünket, mert nem volt nemzetőrünk. Bécsben intézkedtek rólunk nélkülünk, szabadon nyirbáltak bennünket; itthon, ha két szilvafa szállt ránk, azt hittük, hogy a vaksors heverésre szült. Brahminí arczvonallal néztük le a hazának nélkűlözhetlen munkáskarait a dolgozó néposztályt, pedig az úr-isten mindnyájunkat munkára teremtett, s a dolog becsét egyedűl sikeréből itélhetni meg. Ez okozta iparunk fejletlenségét, és a magyar pénznek idegen országokba szivárgását. A nemzetőri törvény nem ismer kasztot, 20 éves kortól 50-ig mindenkit szolgálatra kötelez. A hivatalnok és kézmüves, a kereskedő és tudós, a gazda, szántóvető és művész, mindnyájan fegyverbe öltöznek, ha a rend kivánja, s kinek juthat eszébe polgártársai sorában szomszédának állapota? ki szégyenlheti sorsát azon nemzetőrnek, ki a haza javát saját körében épen úgy eszközli mint ő, a rendet épen úgy fentartja, mint ő?
A nemzetőrségnek erkölcsi kihatása van az egyesek életére, mert a ki a törvény parancsára lakhelye határán belűl ingyen szolgál, és idejét föláldozza: az kárpótlásúl becsültetést kíván másoktól, már pedig a becsvágy minden aljasságnak és elveteműltségnek esküdt ellensége; s ha ez eleinte mesterkéltnek lenni látszik is, később természetté válik, s átszivárog a gyermekekbe és unokákba.
De különben törvény sem kivántatnék polgári legelső kötelességem teljesítésére, mellytől élet és vagyonbiztosságom függ. Én a másét és magamét őrzöm, más enyémet és magáét; s ollyanok vagyunk együtt, mint a házfödél szerkezete, egyik darab a másikat tartja. S ki merne vakmerően tréfát űzni a nemzetőri kötelességből? vagy ki tudná azt hideg pompajátéknak keresztelni? Lycurg azt modta egykor honfiainak: „Ne higyétek, hogy falatlan az a város, melly téglák helyett férfiakkal van bekerítve.” S e fontos szókban a nemzetőri magas hivatás van kimondva.
A szabad embernek lovagiasnak kell lenni, s igazi függetlenségét a rendtartásban és kötelesség pontos teljesítésében keresni: a gyáva, hanyag és rendetlen szolgahazába való. A szabadságnak egyik legnagyobb támasza a nemzetőrség, mellynek mindenik tagja fékezi a rakonczátlanságot, fentartja a csöndet, házánál pedig sorsa, kora és hatásköre szerint híven sáfárkodik. A családélet boldogsága az ő házi és polgári hasznos életének eredménye. Melegebben szereti a szüle akkor az ifjút, forróbb hálát érez a gyermek atyja iránt kebelében, édesebb vágy, hűbb szerelem dagasztja a nőkeblet férje irányában. Hiszen épen a nők áldattak meg szelíd érzéssel; ők koszorúzzák meg borostyánnal a küzdő erőt; ők táplálják anyatejjel gyermekeikben a hazának szent szerelmét!
Az egy kiképzett egyes polgárok, összefoglalva a törvény kapcsa által, egyetemes erőt fejtenek ki, életbe léptetik a honvédelmi rendszert, s védkarokkal ölelik át a legnagyobb családot, a közhazát.
A franczia nemzet 1790-ben állította fel a polgári őrsereget Lafayette fővezérsége alatt, s egy év múlva kimondta a nemzeti gyűlés: hogy hódítani, vagy más nemzetek függetlenségét megtámadni nincs szándekában; de a haza határain belül minden törvénytelenségeket meggátol, mert a gyűlés azon tapasztalatból indúlt ki, hogy a nemzet kebelében is vannak elég hazaárulók, kik az alkotmányt könnyen eladják.
Ugyanazon nemzet zsarnokai később törvénytelen czélokra használták a polgári őrsereget, vagy sorkatonaság közé rakták, vagy határvárakba ültették, vagy eltörlötték. De az idő megmutatta, hogy a nemzet vágyain megért törvényeket bűnsúly és bünhődés nélkűl kijátszani nem lehet; megmutatta, hogy épen azon törvényszegő kormány, melly a franczia nemzeti őrsereget az ország helyhatóságaiban eltörlötte, maga a fővárosi nemzetőrség által buktattatott meg.
Akármint okoskodunk is összes polgárság tarthatja fel állandóúl a nemzetek szabadságát és a koronák fényét, nem pedig idegen zsoldos sereg, melly a katonai mennydörgő törvényeknek vakon engedelmeskedni tartozván, ha egyszer fegyverét felhasználta, elhagyta szíve is, mint fulánkját kibocsátott méhet az élet. A nemzetőr imádva szereti hazáját. Szereti amazt a törvényekben, mellyek övéit biztosítják; szereti emezt a haza fénypontjában, mellyet az alkotmány napszikrái sugároznak körűl. És e szeretet nem a félelem vagy alacsony haszonlesés kifolyata: hanem a meggyőződés és polgári kötelesség tündérereje; s ha akár a nemzet egyes tagja, akár a király és kormánya belopja magát az alkotmány szenthelyébe, s megfertőzteti a törvényeket, úgy tekintetik egyik is másik is, mint hazaárúló; és ekkor a nemzetőrseregnek áll hatalmában s kötelességében a megrabolt alkotmány sebeit megboszúlni s begyógyítani.
A honvédelmi rendszert egy nemzet sem emelte olly tökélyre, mint a régi Roma. – A leghitelesb történetírók szerint, 17 éves kortól 46-ig, sokszor 50-ig, minden polgár köteles volt katonáskodni. Eleinte az alsóbb osztályúak kizárattak, csupán tengeri szolgálatot tehettek. Birtok és becsület képesítették a polgárt hadi szolgálatra, azon tiszta elvből, hogy a magán és közérdek egyaránt csatoljanak minden polgárt a hazához. Polyb idejében már a birtokmennyiségtől föltételeztetett a katonai képesség, Marius után pedig a szabadosok is besoroztattak. A szolgák csak a legnagyobb szükségben nyertek katonai alkalmazást, mint a cannaei csata után, mellyben Hannibal a római fősereget lekaszabolta. Minden teljeskorú polgárnak vagy a capitoliumban, vagy a Mars mezején kellett megjelennie beiratás végett. Szigorún büntették azt, ki, mint kirekesztett szolgálni akart: a ki pedig a törvényszerinti szolgálattól vonakodott, testileg fenyítetett, javaitól megfosztatott, s mint becstelen, szolgaságba tétetett.
Nem másra kell hát bízni az alkotmány őrzését, hanem magunkra; s az 1848-diki magyar országgyűlés a hazának egyes polgárait semmivel sem emelhette magasabb polczra, mint a nemzetőri törvénynyel; mert szabaddá tett minden polgárt, törvényes fegyvert adott mindeniknek kezébe. Azért is ha valaki e szép szabadsággal visszaélne, vagy ha – mitől az, ég őrizzen – közveszélykor a haza oltárára véráldozatot rakni vonakodnék, vagy alkotmány és törvénye ellen fordítná fegyverét: az maga mondta ki magára az itéletet; az maga vonta fejére a hazának iszonyú átkát.
Magyarország jövendő nagysága tehát a nemzeti őrseregre van fektetve! s a polgári érdemkoszorú mindenkinek virúl, valaki csak helyzetét s kötelességét felfogni tudván, a megváltó parancsa szerint első és utósó, nagy és kicsiny, úr és szolga tud lenni egy személyben; valaki csak szolgálni és életét másokért váltságúl adni kész.
Ne is féltse a magyar soha is alkotmányos szabadságát, mig áll e törvény. Nehány százezer nemzetőr országunkban nem kőszobor; nem az önkény gépe, hanem a hazának szabad polgársága. Ők maguk választják tiszteiket, és így, a törvény pajzsa alatt, maguk parancsolnak maguknak; mert a rend összefüggést, az összefüggés vezérletet, s ez parancsot föltételez. Illy erkölcsi és anyagi erőn megtörik a bel s külellenség érczhatalma; virágzásnak indúl a szabadság fája; a földművelés, ipar, kereskedés, mesterség és tudomány lábra kapnak; és az ókornak embere nem ismer többé e szép hazára, mellynek mindene volt, csak szabadsága nem, melly, az élet minden javaival megáldva, belnyavalyában kinlódott, mint aszkóros, magában emésztődött, s százados vén keblében hurczolta, mint egy rokkant aggastyán, a véginségnek és nemzeti halálnak emésztő mérgét.
Föl hát, bajtársak, a gyakorlat mezejére! minden vércsepp a hazáért lágoljon ereitekben. Véssétek szívetekbe a nemzetőri boldogító törvényt; dicsőítsétek a kor lelkét, és a régi magyar hazának derék fiait, kik mindnyájunkat egyenlőkké és szabad polgárokká tettek. Imádjátok e szabadságot, és soha meg ne alacsonyítsátok ezt és magatokat törvénytelen tettekkel. Ne téveszszétek a kitűzött nemzeti lobogót, melly alá esküdtetek, mellynek testvérei épületeitek homlokait díszítik. Éltetek legdrágább kincsei: várostok, helységtek, családotok, tűzhelyeitek, a gyönyörű hegyes és rónás határok, gyermekkorotoknak ezen szent bölcsői, bábjátékaitoknak ezen ártatlan édenei, mindezek rendet, törvénytartást, hálát, és áldozatot igénylenek! ezt kivánja a haza, ezt kivánja a magyar név becsülete, mellyet a ki imádni megtanúlt, az mindenkor kész érte élni; kész, és boldog dicsőségeért és jövendő nagyságáért véglelelletét is kisolrajtani. – Vályi Pál, s. a. ujhelyi lelkész.
