POLITICA.
POLITICA.
Bizonyos emberek fészkelődnek, miért nem nyilatkoztatja ki az országgyülés honunk függetlenségét.
Előadtam szárazröviden, hogy arra szükség nincsen, mivel szavakban nemcsak hogy nincs haladás, sőt inkább néha a jó ügynek ártalma rejlik; s mivel a habsburgi ház részéről tett jogtalan megtámadás ellen jogosan védelmezzük magunkat, a nélkűl, hogy arra függetlenségi nyilatkozás által mintegy engedelmet kértünk volna.
Most még szárazabban megmondom, hogy, ez európai politicát tekintve illyféle nyilatkozás bizonyára ártana.
Lehet, hogy nem tetszik, mit mondandó vagyok; de méltóztassanak átlátni, hogy czikkiró és szerkesztő urak sokkal könnyebben értekezhetnek jobbra és balra, mintsem határozhat törvényhozó testület. – Egyébiránt magamnak sem tetszik, hogy illyen a külpolitica.
Törvényhozó testület kénytelen azon sziklák között elevezni, mellyekbe a természet és a körülmények a folyam medrét szorították: az ellen hasztalan a szabadkozás. Mit tehetünk róla, hogy nem vagyunk ollyan hatalmasok, mint a francziák, s ollyan tekintélyesek, mint az angolok? mit tehetünk róla, hogy az európai külpolitica olly igen semmirevaló?
Az európai külpolitica nem ismeri a népeket s azok elidegeníthetlen jogait; ismeri csak az uralkodó kormányokat. Fellázad ellene az ész, fel az érzelem; azt hittük, ezentúl már változni fog, s szomorúan tapasztaljuk, hogy nem változik egy csepet sem!
A tizennyolczadik században a külpolitica, mint juhnyájakat úgy adta vette a népeket és országokat, s nevezte azt az európai súlyegyen fentartásának. Nem gondolt jogokkal, nem rokonszenvvel! – A tizenkilenczedik században, a „szent szövetség” korában, milliókat üldözött Spanyol-, Olasz-, Német-, Lengyelországokban, s nevezte azt a békes haladás biztosításának. Mitsam gondolt a legszentebb ügygyel.
Mult tavaszszal, úgy látszott, a külpolitica nem fog többé az uralkodó családok viszonyain járni; azt reménylettük, neki az emberiség, a népek jogai és igényei lesznek irányadók. Őszön vagyunk, a tavaszi zölddel ama remény is elenyészett.
Az európai aequilibrium és a békés haladás ma is úgy, mint azelőtt indúlópont és czél. Az első alatt jogosítást értenek az európai államok a külügyek vezetésében ollyan irányt követni, melly nekik jónak látszik. A második alatt szinte kötelességet értenek, minél fogva az idegen ország leghelyesebb mozgalmait is elfojtják, ha ezeket magokra nézve ártalnasaknak tekintik. Merő önkény uralkodik az európai külpoliticában! Lamartine szép szavai, mellyekkel a franczia új köztársaságot Európának bemutatta, szintolly keveset nyomnak, mint valamelly bölcsnek értekezése az örök békéről.
Az 1815. évi Bécsben kötött végmegállapodás, 121 czikkben és 17 külön szerződésben közép és déli Európa sorsát döntötte el; keletre nézve az öt hatalmasság 1840-ben csinált rendet, a súlyegyen fentartására.
A mi Európában az államok külső fejlődésére nézve 1815 óta megtörténhetett, az mind ollyan, melly által a súlyegyen meg nem zavartatott, s a többi országokban az úgynevezett békes haladás, azaz lánczon-járatás, nem gátoltaték.
Görögország elszakadhatott a fényes portától, sőt Mehmed Ali Aegyptus nyomorgatójává is lett, – mert mindkét változásból az európai aequilibriumra semmi káros következés nem látszott következni. De már Lengyelország, mellynek némi árnyékát az állami életnek a szerződő hatalmasságok 1815-ben biztosítottak, teljesen beleveszett 1830-ki erőködésébe; s midőn Miklós czár 1832-ki nyilatkozványában Lengyelország utósó felmaradt nagy falatját orosz birodalmába örökre bekebelezte, Anglia és Franczia országok beérték egy ellenmondással! Mert a fejedelmek ellenében parányit sem nyom a nemzet: s Miklós czár akaratja törvényt szab Európában.
Viszont Belgium, melly pedig 1815-ben a súlyegyen fentartása miatt a németalföldi tartományokkal egyesíttetett, azoktól és új királyától elválhatott 1830-ban, mert a fejedelmek haszna nem szenvedett alatta!
Ez évben a franczia és németországi változások által változásnak indúlt az európai külpolitica is; de már nem történik semmi. A franczia köztársaság az európai nagy hatalmasságok között elfoglalja helyét: Németország pedig fordulat által segít tán magán.
A frankfurti gyülés és pünkösdi királyság nem fogja az összes német tartományokat egy fej alá gyüjteni; elhibázta már a fejnek megválasztását. János főherczeg mindennek inkább való, mint fejnek; aztán ő az osztrák érdekek ápolója. Innen azt jelentette már elnök Gagern a frankfurti gyülésnek, hogy az osztrák német tartományok nem fognak Németországgal egyesűlni, mert nem akarnak!
Ennek következése az lesz, hogy Poroszország áll a németség élére, s hogy a német republicanus párt idétlennek találván iparkodását, szinte azon lesz, hogy a németség a porosz vas pálcza alatt egyesíttessék és erősbűljön. Mert csak erős legyen Németország, hogy az európai külpoliticának közprédája lenni megszűnjék, majd idővel megtalálja a többit; mert minden hazafi leginkább az államnak fenállását kivánja, s inkább eltűr jogtalanságot, mint honának állami létét veszélyeztesse!
Ha Németország így alakúl, az európai külpoliticában a német-porosz hatalomnak nagyobb súlya leend, mint volt az előtt; hogy ismét túlnyomó ne legyen, Austriának is kell erősnek lennie. Azt nemcsak az európai súlyegyen kivánja, hanem a német-porosz hatalom különösebben is elősegítendi, talán azon engedélyért is, mellyet az osztrák ház neki a német ügyekre nézve tett. Austria tehát Magyarország nélkül nem lehet el, sőt az összes európao külpolitica segédkezeket nyújtand neki, ha kellene az elszakadt Magyarországot visszafoglalnia.
S abban legkisebb kétség nincs. Poroszország azért segítendi Austriát, mert egyezéséből ő tartja a német hegemoniát; Oroszország azért segítendi, hogy ne látszassék Nagy-Britannia előtt Austriának felbomlását elnézni, hogy önbefolyását öregbítse a keleti tartományokban; Francziaország nem fog mozdúlni, mert talán Austria Lombardiának felszabadításával hallgattatja el; Anglia végre – – – Palmerston mind addig jól viszi a külügyet, míg az angol gyárosok pamutkészítményeiket jól eladhatják. Sőt a franczia és angol kormányok Austriának erősíttetését Magyarország által még ezen okból is kivánandják, hogy benne ótalmat és erőt az orosz túláradás ellen látnak; mert azt hiszik, hogy Austriának fenntartatása által, – melly ezentúl szláv hatalmasság lesz – a szláv érdekek meg vannak oszolva, s igy a leendő törökhagyomány elosztásánál Austriában frigyest találnak Oroszország ellen. Hogy ezen orosz elleni szerep Magyarországot illeti legtermészetesebben, arról az európai politica nem álmodik.
Ezen körülmények között, valljon okosság volna-e honunk abbeli függetlenségét kinyilatkoztatnunk, miszerint az austriai tartományoktól, mellyekkel pedig csak personalis unio által (a mint a diplomatiai nyelv az „egy fejedelem elismerését” nevezi) köttetünk össze, elválunk, s a habsburgi házat többé nem fejedelminek mondjuk? Okosság volna-e most különösen, mikor a volt Erdélyország, továbbá az úgynevezett kapcsolt részek, inkább csak a korona fogalmánál mintsem valami egyetemiségi öntudatnál fogva tartoznak mi hozzánk? Ha illyen kinyilatkoztatással Németországot rábirhatnók, hogy az austriai német tartományokat okvetlen a német új birodalom alá veszi, ha vele az ellenségnek 200,000-nyi erejét semmivé tehetve a miénket ugyanannyival nevelhetnők, miszerint az európai külpolitica kénytelen volna belátni, hogy ezentúl Magyarország fogja a volt osztrák birodalom szerepét keleten és közép-Európában viselni; ha végre ez által honunk azon részeiben, mellyek eddig csak a korona fogalmánál fogva tartoznak hozzánk az egyetemiségi öntudatot felébreszthetnők: úgy bátran tehetnők azon nyilatkoztatást, s megküldhetnők az európai hatalmasságoknak; de minthogy vele mind azt nem érhetjük el, az okosság azt követeli minden józan embertől, hogy inkább valamit szenvedjünk, mintsem országos létünket megsemmitésnek kitegyük.
Mi a jogtalan megtámadás ellen jogosan védjük magunkat; a korán kinevetett corpus jurisra, mellyhez az 1848-diki czikkeket kötöttük már, támaszkodva honunk belső teljes függetlenségét és terjedelmi épségét védjük, s a külső felségnek részét is nemcsak azért követeljük, mert a magyar király mint illyen soha másnak nem hódolt, hanem azért is, hogy világos törvényeknél fogva honunk külügyi viszonyai a magyar országgyülés alá tartoznak.
Életre halálra kell azért is harczolnunk; nagyon kell készülnünk, hogy jogos kivánatinkat méltányosoknak is elismerjék: mert a gyengének nincsen joga Európában. Európával pedig tudatjuk, hogy a jogtalan megtámadás ellen törvényeinket, a mint azokat 1527-től fogva 1848-ig jogosan hoztuk, fegyverrel ótalmazzuk, mert fegyverrel támadták meg; hogy a personalis uniót annyira nem akarjuk elszakasztani, hogy V. Ferdinánd maga hivta össze a folyó országgyülést, védelmi módok kiállítására.
Meglehet, hogy még igy is fognak bántani a külhatalmak de mi, mint férfiak küzdendünk, és sorainkban egy lélek egy sziv lesz.
Ha győzünk, s az alatt az európai politica változott, megtaláljuk, a mit ránk is hoz: de magunk ne merjük az európai politicát elváltoztatni akarni. – Hunfaévi Pál.
