Gyula, nov. 17.
Gyula, nov. 17.
Szeressük a szerencsétleneket! Szegény, édesatyailag nyomatott mező-berényi polgártársaim! Megbocsássátok, hogy párnap előtt roszat irtam rólatok, s az egész haza színe előtt pelengérre állítottalak. Sirt a lelkem, midőn ezt tettem, de meg kellett akkor tennem, sőt újolag is megtenném, ha azon megye által kimondott borzasztó vád – a honárulási bűnnek terhes vádja – nyomna titeket. De hálisten, nem ugy van! A megye meghazudtolta magát; szeretem, hogy engem is. Ezért örömmel ragadom a tollat, hogy letöröljem e szörnyű vád dísztelen bélyegét homlokotokról. Halljuk csak! és szeressük a szerencsétleneket!
M. Berény brachium alatt volt, de nem volt honárúló!
M. B. egy idő óta volt-urasága ellen törvényes útonmódon pörösködött, s innét sok ügyebaja, és ezért honárúló. – A volt uraság a pörfolyam alatt a jobbágyok telkeitől a magáéit elkülönözvén, ezeknek a székes és mocsáros helyeket örökidőkre kegydúsan testálta. (Oh, kegyek!) Ezt a szegény nép nehezen viselte. Birkái, szarvasmarhái, lovai haraphattak a földbe, nem a fűbe, mig a méltóságos legelő ott száradt el haszontalanban legnagyobb részt. Ekkor, az igaz, a lakosok egyike másika oda is lopódzott, no, de ez még nem volt honárúlás! Későbben többen is vettek részt, mert a falusi biróság nem tiltotta, mig egyszer néhány ezer forintig meg nem adták drága árát ezen merényöknek. A nagy tilalom a büntetéssel együtt jött. S ekkor Berény rosz hírbe esett, a bárók által el lőn árúlva, lakói rebelliseknek bélyegeztettek, a megyénél fekete könyvbe irattak, s nagy lőn ellenők az agyarkodás. A nép bizalmatlanabb lett a bárók és megyei tiszviselők iránt, minek a sok czélszerűtlen intézkedés és eljárás még nagyobb súlyt kölcsönöztek. De a berényiek azért még mindig a megye parancsára hallgattak, és nemzetőri szolgálataikat, ha kellett, teljesíték, számuk pedig a többiét, a magyar helységekét is aránylag meghaladta. Igaz, néha nógatni is kellett, ámde az még mindig nem nagy honárúlás. S nem is csoda, miután többfelől izgatási eszközök is nem hiányoztak. Névszerint, azon uhlántisztek, kik mult tavaszszal Berényben, és ottan a bárói kastélyban állomásoztak, most pedig Aradnál az angyalkúti csatában mint honárúlók elhullottak, azok több ottani lakost altiszteik által azzal ámíttattak, „hogy nem kell őrsereget kiállítani, hogy mindazt csak pesti urak teszik, hogy a ráczokkal tartsanak, vagy várják el a telet, midőn az orosz számos fegyveres ezrek mellett vagy kétezer mérnököt hoz, és nekik szép holdakat méret.” És a berényiek még akor is maradtak, a kik voltak, hazafiak és nem honárúlók, noha annak rájuk rosz benyomása volt.
Majd újabb szerencsétlenség adta magát elő. A szarvasi és gyomai nemzetőrök tapasztalván azt, hogy a ragadozó kétlábú állatok igen elszaporodtak a környéken, hajtó vadászatot rendeltek ellenök, olly sikerrel, hogy ha az úgy megy vala, nálunk most a futóbetyárnak sem híre, sem hamva. Kettő meglövetett vadászat közben: több meg hurokra kerűlt. Ezeket előbb a törvényhatóság negative megvallatta, majd Gyulára küldte, vagy három hét múlva. Szarvas, Gyoma, Berény, Csaba, sürgették még Szarvason a rögtönítéletet, mert – mondák – e szép madarak már a megyei börtönben őriztettek, haj! de a szép pejcsikóknak s az aranynak olly bűvereje is van, mellytől a kibúvó ajtócskák zárai lepattannak, s a rabok egypár hét, vagy hó múlva szépecskén ill a berek nád a kert! (Perse az alispán ollyankor aluszik; de különben is, hisz ő csak nem tömlöcztartó!) Ezek mindazáltal kisértettek. A gyomai és berényi nép egyrésze – a kárvallottak – véres boszúra gyúlt, és őket nagyon megvérengezte, elvervén rajtok pogányúl a több mint harminczhatot. Ez valóban nem volt jó, mert a nép nem volt competens biróság; de, ámbár Gyomán elébb megtörtént, Berényben mégis az illető hatóság eleve nem gátolta. Mi szépen elejét vehették volna! Itt hát Berény vétkezett, de illyesmi is eddig még nem volt honárúlás!
Végre, bizonyos újabbi izgatások következtében a berényiek föllázadtak, és az uraságnak konyha- és ángolkertében dúlásokat tettek. És lőn erre nagy exasperatió, és szuronyos brachium! Óriást csináltak minden kis bűnből is, a berényiket rablóknak, útonállóknak, orgyilkosoknak hirdették, kigyót békát kiáltottak ellenök, és megyeszerte közhírré tették, hogy e nép honárúló !(?) Néhány szerény polgára Berénynek épen ekkor Gyulán volt. És lőn nagy vészrobaj és vad zajongás, és félreveretének a tornyok harangjai, és kiabálának: fegyverre polgárok! itt a rablók! zúzd, öld agyon! itt vannak a berényi honárúlók! óh idők! óh erkölcsök! És a halálsápadt szerencsétlen néhány berényit szemem láttára az alispán a börtönbe maga is taszigálta be. – Aztán elment Berénybe a megyei törvényszék. A lakosság lefegyvereztetett. A szigorú nyomozás harmadfél hétig tartott. Megfejték a szegény helységet vagy hatvan ezer forintig. És honárúlást nem tapasztaltak; mert a nép akkor már fel is kelt, újonczokat is adott volt, s mégis kevésbe múlt, hogy e virágzó helységet tűzzel-vassal el nem pusztították. Istenem! ez lett volna égbe kiáltó végitélet! – Rabúl estek mintegy százan. Némellyek több esztendőre. A betyárverésért több mint negyven. – Ezért volt a brachium.
Minap a volt uraság egyik tagja itt volt. A szerencsétlenekkel szólt is, sirt is felettök. Nem jobb lett volna-e, ezen szót kiejteni: legyetek szabadok!?
Azonban a megye nem lehetend igazságtalan, mert nem tudom, hogyan állana meg egykor Kossuth itélőszéke előtt midőn ez hangzik majd: Most már számolunk!
És most isten velünk! Én sietek szabadságunk dicsharczába, a rabságnak pokolfajzati ellen. Éljen az igazság! Éljen a nemzet! Szeressük a berényi szerencsétleneket! – Irtó.
