Oravicza, nov. 9.
Oravicza, nov. 9.
Soha örömestebb tollat kezem nem fogott, mint most. Legbizonyosabb tudósításúl irhatom, hogy mindkét Bogsán ismét szabad; hogy a dsidások és őrvidékiek, kik őrizetűl hagyattak, Királyhágóntúli honvédeinket és a Verseczről érkezett segédhadat alig pillantván meg, már is az „ex-lieber ex-bán” jelszavát „vom Sclruss weit ist nicht gefehlt” követvén, futásnak eredtek, Lugosig talán meg sem állván. Magokkal vitték testvérjeiket, a lélekismeret-furdalta rácz szatócsokat, megelőzvén már őket előttevaló nap, mint hallám, a bogsáni kincstári számtartó, ki bizonyosan szembeszállani ment a lugosi comitével, miért merészelte honn nem létében a tiszti pénztárt elvitetni; nemde csodálatra méltó elszántság? De tudni is kell ám ezen emberről, hogy valóságos vitéz, három tanú előtt sem félvén daczára a hirdetett statáriumnak – hetykén felkiáltani, hogy „bezzeg jő most Jellachich, majd megtanitja az a pesti szájhősöket, hogy kelljen fejedelmet respectálni!” martius elején pedig egy bizonyos alkalommal, midőn egy község bírájának szemére lobbantá, hogy tudta nélkűl teszen mindent, majdnem könyező szemmel ezen szókat mondá, mellyek vajha igazak lennének!: „Sehen Sie! der constitutionelle Geist ist schon in dem letzten Wallachen wach geworden; es ist nicht mehr zu leben, denn ganz Europa ist schon mit diesem Übel inficirt!” Elhiszem bizony, kedves Dávid, hogy a körmölő, népfojtó kamarálistának nem igen tetszik az a „constitutionelle Geist”, meg az a „Volkssouveranitait.”
További kiegészitéseül a visszafoglalás történetének irhatom, hogy egy határvidéki katonán kivül, még a bogsáni kincstári számtartóság tiszti irnokát, Nikolits uramat is elfogták, ki a lefegyverzéskor biztos gyanánt szerepelt, házról házra járván fegyvert szedni; egyébiránt mint a német mondja „ostobább tiz pár ökörnél” és Dryden szerint „er pfiff im Gehen aus Mangel an Gedanken”, tehát ebben is párja a lugosi fegyverszedési biztosnak, nagybotondi Deschán uramnak. Adja isten, hogy nem sokára midkettőnek lába alatt elfújjon a szél!
Nov. 17. Sem Oláh- sem Bána-Bogsásban nem zavartatott meg, ugyszólván semmiképen a nyugalom a visszafoglalás óta egész e hó 14-kig, midőn egyszerre hire jő, hogy karánsebesi tábornok Áppel, törzstiszteivel és határvidéki katonáktól támogatott hatalmas, fellázított népből álló csapattal egy hat és egy három fontos ágyú kiséretében közeledik, megesküdvén, hogy holnap Bogsánt porrá égeti, holnapután pedig OIraviczbányát emberségre tanítja! És megréműltenek Bogsán lakói az ausztriai generál e szornyű, de mint a következés mutatá, túlbizakodó fenyegetésén, futottanak mindenfelé, küldének szónokokat az új Brenushoz, kitudakolni szándékát. 15-én reggel határozott hangon mondá, hogy délutáni egy óráig elvárja a város megadását, ez esetben megkimélendvén a lakosságot, de semmivé teendő a honvédeket és mozgó őrsereget. E hírre megjövén a küldöttek, tizenkettő előtt három negyedkor, a tüzes haragra lobbant harczfiak összesen 370-en és négy ágyút kezelő itteni lelkes polgári tüzéreink 565egy lélekkel elhatározák éltükkel megvédeni a várost, és nem hátrálni. Kiki tehát helyére menvén, bevárta a végzetteljés órát, melly alig kongott el, az ellenség hat fontos tátosa szörnyű dördüléssel tudatá a kegyetlen játék kezdetét, mellyet a kegyes császár nevében jövő generál két iparos bányavárosnak porrá égetésével bevégezni szándékozott. De juttatott a népek istene Brennus uramnak is egy Camillust, úgymint Appel uram tapasztalá; mert 5000nyi csordája csupa oláhokból állván, hogy tüzéreink által – kik egyes emberekre is kénytelenítettek lőni – ollyan kegyetlenűl sodortattak, hogy az ütközet helyéről jött emberek szavai szerint, úgy hevernek az ezeresi úton oláh atyánkfiai, mint őszkor az erdők szélén a falevelek! Tartott az ütközet hét óra hosszat. Az eddig tudomáson levő holtak részünkről: az erdélyi honvédek lelkes, alig 24 évet számoló hadnagya, Bónis János és e századnak még két közőre; megsebesíttetett, mindenki őszinte sajnálatára, egy lelkes tüzérünk Horkay, bányai törvényszéki gyakornok, kinek jobb karját egy puskagolyó szétzúzta. Haza! jutalmazd hű fiadat!
Különösen megemlítendő még tüzérparancsnokunk Pernikás, itteni vaspálya-mérnök; ki harmadik lövéssel az ellen hat fontos ágyúját leszerelvén, azt egész napra elnémítá, és egy határőri tisztet – ki lóháton levén, tábornoki segédnek látszott – lovastól a sz. Pál fordúlásra tanítá. – Az oláhlakta városrész az ellentől meggyújtva, porrá égett. – Kövegyi Ferencz.
– Egy másik oraviczai tudósítónk az előbbenivel megegyezőleg adja elő a történeteket. Az ellenség visszaverésében, a harczban résztvett nemzetőrök vallomásaik szerint, ugymond, eldöntőleg négy férfi hatott. Tetteik megérdemlik, hogy a hon nevöket tudja. Az első Pernikás Lajos, vas-pályamérnök és főtüzér, az által tüntette ki magát, hogy az eldöntő perczben, midőn a mi parancsnokunk hátrálót parancsolt, a vitézeket annyira tudta fellelkesíteni, hogy a már már hátrálókat új ellenállásra bírá, s erre ágyújával olly kitűnőleg működött, hogy a gyalogságot elősegíté, az ellenség lövészeit erős helyzetökből kiverni. Fehér Károly mozgó nemzetőrségi kapitány és Somlai főhadnagy tettei hazánk hajdani dicsőséges korára emlékeztetnek. Midőn az említett lövészeknek sikerűlt, egy korcsmába belopódzni és innen vitézeinkre halált szórni, Fehér kapitány rohamot doboltatván, s a vitézek vonakodásánál ő és főhadnagya Somlai a puskát kezébe ragadván, ezt kiálták: „ha ti nem akarjátok, legalább mi ketten hazánk szabadságáért meghalunk,” mire a vitézek úgy fellelkesűltek, hogy mindnyájan vezéreiket követvén, az ellenséget erős helyzetéből kiverték s hátrálni kényszerítették. A negyedik derék férfi, Rohrmann, főhadnagy az erdélyi honvédeknél, ki az által kitűnő érdemet szerzett magának, hogy kis csapatkáját folytonosan buzdítván, a bátorságot az ellenség túlereje ellen fentartotta. A csata megszüntével Verseczől jött két század gyalogság s egy osztály lovasság, segítségünkre. Azt hallom, hogy most rendre fogják számoltatni a felkelt oláh községeket. Ezeres falut immár elérte a büntetés; egy szemtanutól azt hallám, hogy Rózsa Sándor embereivel itt hajborzasztó kegyetlenségeket vitt véghez.
Fehértemplomból jött honvédek, mint bizonyost állítják, hogy a lagerdorfi csata következtében, az ördöghídnál, a Karas mentében volt rácz tábor szétoszlott.
Utóljára aggodalom teljes szívvel említenem kell, hogy Krassóban az oláhok felkelése már igen messzire terjedt ki; a gaz lázítóknak annál könnyebben sikerűl a népet a felkelésre bírni, miután a régi tisztviselők a martiusi napok után is hivatalban maradván, és az általok a népen elkövetett nyomatások még fris emlékezetben levén, egyéb nem kell, mint ezekre emlékeztetni, hogy a bodzús indúlatú oláh felkeljen. Vannak sokan, kik meg nem foghatják, hogy a gaz lázítók szavai itt olly termékeny földre hullanak, de annak, ki ezen istentől áldott földet és a rajta lakó ronda népet tekinti, az okot nem kell messze keresnie, hajborzasztók a nyomatások, mik e népen elkövettettek. Igaz, a martiusi napok megmenték őt ugyan kisebb zsarnokától, a földesurtól; de a nagyobbik, a megyei tisztviselő önkénye még meg nem szünt. A remény, tőle megszabadúlni, azon indok tehát, melly az oláhot a felkelésre birja.
Curiosumként még említenem kell, hogy a lázítók az által is keltenek az oláhban a reactio iránti rokonszenvet, hogy neki azt mondják, hogy a császár a görög nem egyesűlt hitre áttért. – Javorik József.
