Debreczen, nov. 19.
Debreczen, nov. 19.
Mig országos hirű, debreczeni veres szalagos vitéz rokonink drága vért és életet áldoznak a harcztéren, a magyar szabadságért, azon szabadságért, melly a 1848. évi törvényeken s kormányi rendeleteken sarkallik legfőképen, az alatt itthon ama törvényeket és kormányi rendeleteket polgáraink vétkes könnyelműségökben lábbal tapodják. S úgy látszik – és ezt fájó érzettel vagyok kénytelen kimondani – hogy ők még talán a törvények tapodásában akarnak országos hirűek lenni, azon törvényekében, mellyekért rokonink a harcztéren dicsően vérzenek. De én örömmel hiszem, hogy ez nem igy van; s amaz undok rémnek, e népféktelenségnek, melly egy idő óta közgyülési termünkben is ütögeti fel vipera-fejét – szülőanyja, koránsem polgáraink avagy népünk értelmetlen vásottsága: de némi camarillai izgatásokon kivűl egyedűl közigazgatási hatóságunk gyámoltalansága, s mondhatnám, vétkes hanyagsága, avagy mi legroszabb, a népkegygyeli önalázó kaczérkodása; mi miatt nem tudott vagy nem akart (mindenik eset megbocsáthatlan hiba) a törvénynek és kormányi rendeleteknek kellő tekintélyt szerezni a nép közt. S mi miatt lőn legvégűl azzal büntetve (s isten óvjon, hogy ezt kárörömmel mondjam) hogy kezeiből a kormányveszszőt a népféktelenség tettleg kicsavarta, s most már nem kormányoz, de ő kormányoztatik. A leglealázóbb büntetés, mi csak egy hatóságot sújthat. De lássuk a tényt. Folyó hó 16-án és 17-kén több kérvények nyujtattak a közgyülés elébe, mellyekben beadóik, részint orvosi bizonyítvány, részint törvény és kormányi rendeletek értelmében magukat a lakhelyenkűli nemzetőri szolgálat alól s illetőleg a 20-káni kiindúlástól felmentetni kérik. Ezek közől többen fölmentettek, de különös ingerültséget szerzett a hallgatóság közt, mellyet még tanácsnokok és képviselők is látszottak alattomosan szítani – egy tanácsnok egy ker. táblai ülnök és jegyzőnek kormányi rendeletek, s végre egy egészséges táblai ügyvédnek orvosi bizonyítvány nyománi felmentetése. A 18-káni közgyülésben tehát még sokkal nagyobb számmal jelent meg a képviselőség és hallgatóság, s a jegyzőköny hitelesítésekor ismét nagy vita kerekedett a mondott fölmentetések felett. Mialatt a lovas nemzetőrségtől egy küldöttség is jelent meg, melly szigorúan követelé: hogy a „mozgó nemzetőrségi szolgálatok alóli felmentetés, a felmentést kérő századának beleegyeztével történjék mindenkor.” Addig s addig kiabált a hallgatóság és képviselőség, daczára annak, miszerint többen tökéletesen s érthetőleg megfejték a jelenlevők előtt, hogy ama fölmentetések jogosan és kormányi rendeletek értelmében történtek: mig határozatilag kimondatott „hogy a 16-án és 17-én a 20-káni elmenetel alól történt felmentések megsemmíttetnek, s csak a századok meghallgatása mellett történjenek a fölmentések. Minek következése lett: hogy a tanácsnok, a táblai jegyző és ülnök, s az egészségesnek látszott táblai ügyvédnek is menniök kellett 20-kán, a kormányi rendeletek, s orvosi bizonyítvány tekintetbe vétele nélkűl.
Igaz ugyan, hogy az orvosi bizonyítványokat nem árt egy kissé megrostálni; de midőn a törvényt s kormányi rendeleteket sárba dobjuk, s az arra hivatkozó egyéneket gyáváknak, semmirekellőknek gúnyoljuk s mi többi fenyegetjük s tettleg goromba erőszakkal is illetjük: bizony azt egy okos s hazáját hőn szerető honpolgár sem fogja helyeselni, s rajta örűlni. Sőt keserű fájdalom szállja meg keblét; látván, miként ragadá ki hatóságunk erélytelen jobbjából a kormányvesszőt az undok népféktelenség; s látván, milly vészes gyümölcsei vannak e fejetlenségnek: miszerint tudniillik – a mellett hogy a hivatalnokok örökös helyettesítgetése, csak, és minden bizonynyal, a törvény-kiszolgáltatás a közigazgatás hátráltatásával, e szerint a közönség világos kárával történik – még olly koldusszegény családfők is kényszeríttetnek a törvény ellenére a nemzetőri külszolgálatokra, kikben öt hat tagú véginségre jutott család siránkozik vigasztalás nélkűl, elvesztett egyetlen kenyérkeresőjök után; s kiknek alig van testöket fedező ruhájok s még úti tarisznyájok megszerzésére is a közpénztár kénytelen adózni.
Ennek továbbra is igy maradni nem szabad, s ha a hatóság, megingatott tekintélyét végkép összeomolva látni nem akarja, s valódilag szivén hordja a belbéke és törvényes rend minden ároni fentartását – mire esküvel is köteleztetik; s ha továbbá nem akarja, hogy ezután is szabadon ugassanak fel s alá, békeszerető polgáraink füleibe a camarilla zsoldos ebei: erélyesen s kellő tekintélylyel kell fellépnie, s bátran és határozottan kimondania, miszerint mind azok, kik a törvény és kormányi rendeletek ellenére besorozott, de épen ezért felmentetésöket kérő, egyének irányába kényszerítőleg, sőt erőszakoskodva lépnek fel, törvény és kormány elleni lázítók gyanánt büntetendők. De más részről rövid határidőt tűzzön arra is, hogy mind azon egyének, kik törvény ellenére besoroztattak, kisoroztatásokért az alatt mulhatlanúl folyamodjanak; kik pedig a kormányi rendeletek értelmében csak helybeli szolgálat-tételre köteleztetnek, millyenek a hivatalnokok, kik azonban nálunk többnyire nemzetőri tisztek – hasonlólag a kitüzendett határidő alatt irásban nyilatkozzanak: akarnak-e külszolgálatokra is alkalmaztatni vagy sem? ... S ha nem, tegyék le tüstént a nemzetőri tisztséget – ne csak gyakorlatokon páváskodjanak – s ne akkor kapkodjanak fűhöz-fához, mikor kenyértörésre kerűl a dolog, s a dobok indúlót pergetnek. Mert ekkor nem csuda, ha a nép is zúgni kezd.
A mondottakat kell tehát tennie hatóságunknak, aztán pedig valamellyik vasárnap egyik templomban nép-gyülést tartani, ott a XXII-ik t. czikket, és a nemzetőrségre vonatkozó kormányi rendeleteket – ha szinte rövid kivonatban is – felolvasni; aztán azon közgyülésileg hozandott határozatát közhirré tenni: miszerint mind azok, kik az 1848-ki XXII. törvény és a mondott korm. rendeleteknek ellene szegűlve, az azokhoz folyamodó polgár ellen, izgatnak vagy ingerültséget keltenek, mint közcsendzavaró camarillai zsoldosok s lázítók, ugy tekintetnek, s bünhödendenek.
Igénytelen nézetem szerint, csak ekképen szűnhetik meg a polgáraink közt camarillai működés miatt harapozó békétlenség s ingerűltség, – melly már egészen a féktelenség határába csapott át. S melly jelenleg egyenesen a nemzetőrségi kérdésekből támadva, a mellett, hogy hatóságunk tekintélyét is lealázással s végmegbuktatással fenyegeti, a legjobb víz a reactio malmára; kiknek pokoli titkos örömtől dobog föl fekete szívök, annak láttára, ha valamellyik község önmagával meghasonlik s lábát a törvények tapodására fölemeli. Mert ezek jól tudják azt, miszerint legbiztosb talpköve az ő uralkodásuknak a honpolgárok közt támadt törvénytapodó rendetlenség, s legbiztosb martalékuk azon község vagy ország, hol a népféktelenség viperafejét fölüté.
Nov. 20. Ma ment el a 7-ik és 9-ik gyalog nemzetőr századunk 3 ágyúval Várad felé, kik előtt tegnap Szoboszlai Pap István úr lélekemelő beszédet tartott a nagytemplomban. Ugyan ekkor érkezett az angyalkúti és lippai csatából néhány sebesűlt debreczeni önkénytes. Szekereiket körűlözönlé a nép, melly midőn ezer kérdezősködés után megtudá, hogy a lippai nagy csatában milly csekély volt veszteségünk az ellenségéhez képest: áhítattal mondogatá, hogy a magyarral csakugyan az isten harczol.
Nov. 21. Azon, seregőket ott hagyott Szabolcs megyei 4 nemzetőr tiszt, kik a hűtlenűl feladott Kolosvár alól egész Debreczenig szaladva, gyanús útjok miatt hatóságunk által lefoglaltattak, körülményeikről hatóságilag kihallgattatván, a kihallgatási irományoknak Szabolcs megyéhezi megküldése mellett, ma szabadon bocsáttattak.
Nov. 22. Lovas nemzetőrségünk ma indúlt Váradnak. A búcsúra lobogó vörös szalag vitézei győzni vagy halni távozának könyező körünkből. Hadúr ótalmazza s vezérelje őket! – Ugyancsak ma mentek el városunkból a rongyos horvát foglyok. Magyarok is voltak köztök városunkból s a vidékről, s bár megismertettek, mégis megtagadták nevöket, s különösen egyik saját ráismerő apját is megtagadá. Az illy drága gyümölcsöket csak szellőztetni kellene. A napokban huszárokat várunk. – Fájdalommal kellett ma egy tekintélyes egyénnek a lippai harczot körülményesen leíró, harcztérről küldött leveléből értenem, a több kellemetlenségek közt: miszerint Arad valóságos feketesárga betegségbe esett; s azon Arad, melly eleinte csaknem tenyéren hordozó vitéz nemzetőreinket, a lippai harcz után még szállást sem akart adni azoknak. Szegény Arad! az isten legyen irgalmas kegyelmes neked, mert valóban nehéz betegségbe esél. – 60-i.
