Eger, dec. 11.
Eger, dec. 11.
Olly időket élünk, mellyben a tettleges hazafiúságra buzdító példák egyátalában nem sorozhatók a gyakori események közé. Sok üres szó, kevés tett, sok zajgás, csekély erély jellemzi nagy részben kényelemhez tapadt, vagy igazabban Széchenyivel szólván „csökönyös mozdúlatlanságra korbácsolt” fajunkat.
Ne vegye senki rosz néven, ha e szellemi kár naponkénti lethargicus jelenetei engem a tűrhetetlenségig bántanak, s minden megragadható alkalommal indúlatos kitörésre ingerlenek. S milly jól esik aztán hazafiúi keblemnek, ha olly szép és követésre méltó példákat látok, mit az ide mellékelt s hozzám véletlenűl jutott eredeti levél irójáé, Jekelfalusy László feldunai tábori honvéd századosé.
Ezen derék apa előbb már 15 éves Andor fiát a honvédek közé soroztatá, s a jeles ifjú – mint a lapokban olvasám – a ráczok elleni alvidéki harczban tetemesen meg is sebesíttetett, s ekkép bajnoki érdeme után nyeré hadnagygyá neveztetését.
Később az apa maga is, mint borsodi nemzetőri százados a lajthai tóborozásban önkénytelen harczolt; jelenleg pedig szinte a honvédek sorában szolgál a hazának.
Ezen hőkeblű magyar apának másik fiákoz Lajoshoz a táborból nov. 29-kén intézett levelét olly hazafiúi kérelemmel közlöm szerkesztő úrral, miszerint azt több jólelkű magyar apák buzdítására lapjában nyilvánítni sziveskedjék.
Ezen levél nem téveszté el hatását, a mívelt lelkű Rómában képzett, s minden tanodáit kitünőleg jelesen végzett ifjú papjelölt Jekelfalusy Lajos t. i. e levél vétele után másnap, lemondva az egyházi pályáról, mellyhez őt szép tehetségeihez képest kecsegtető remények bilincselék, az Egerben újolag alakítni kezdett honvédzászlóaljba közvitézképen soroltatá magát. A derék apa s szépreményű két fia dicséretes példája sok hű követőkre találjon!
De bezzeg nemis hiányzanak Egerben az illyetén példák követői. Az itteni növendékpapok közől számosan állottak be az utóbbi hetek alatt a honvédek sorába: tegnap ismét négy derék hittanuló cserélte fel veres zsinoros atillával az egyházias öltönyt. Némelly hittani osztályokban alig maradt egy két növendék.
S így van helyesen véleményem szerint is. Előbb vívjuk ki szegény és váltig szorongatott édes hazánknak függetlenségét, s aztán majd lesz ifjainknak ismét módjuk komoly tanúlmányokra szentelni magukat: addig pedig vívjanak lelkesűlten, sőt elszántan a harcz mezején – helyettünk is, kik, ha kellend fegyverrel is, – addig pedig isten igéjének, s a tiszta hazafiúság szent ösztönének szellemi fegyverével vívjunk a nemzetek apostolaként „opportune, importune” a lelkészek ajkain még mindig sok kegyelettel csüggő nép körében. Ez úgyis jelen viszonyaink közt elengedhetlen lelkiismeretes kötelességünk; mit, a melly pap teljesítni mulaszt, nem méltó, hogy magyar kenyeret egyék. Isten velünk s szegény hazánkkal! Sisvay Márton, Eger város plebánusa.
A fentebb említett levél itt következik:
