AZ ILLYRISMUS ÚJABB PHASISAI.
AZ ILLYRISMUS ÚJABB PHASISAI.
I. Soha a világtörténetben nép olly kétszínű szerepet nem játszott, soha nép, nemzeti, polgári, emberi önbecsérzetét levetkezve, magát a zsarnoki önkény eszközeűl a bűn fertőjébe olly mélyen taszíttatni nem engedé, mint Magyarhon szabadságának fölvíradta óta, a testvér Horvátországban dühöngő illyrség.
Horvátországról szólva bár, távol legyen, hogy e szörnyű váddal a horvát nemzetet akarjam sújtani; mert tudom azt, hogy e hon egyszerű, csöndes és józan népe legnagyobb részénél, a mindenkivel köz józan ész világát annyira elhomályosítni, hogy vakságában szabadságának templomát szétdúlván, annak romjaiból börtönt építsen magának, a lelkiismeretet, melly az erkölcs s emberiség szent törvényeinek lábbal tapodásáért a bűnösre átkot kiált, annyira elkábítani, hogy a kiontott rokonvér párolgását istennek tetsző áldozatúl tekintse, az embert illy szörnyeteggé alacsonyítni, csak az osztrák udvar bűnfészkében hizlalt schwarzgelb tányérnyalók bujtogatásainak, csak az orosz pénz és érdemjelekért lelkiösméretét árúba bocsátott papság észt s erkölcsiséget gúnyoló bőszítéseinek, s az ezek által a gazságra s bűnre mesterileg kiképzett némelly korcs és értetlen kalandorok ámításainak sikerűlhetett. Nem merném e szörnyű váddal terhelni a horvát nemzetet, már csak azért sem, mert hiszem azt, az ész és erkölcsiség megtagadhatatlan örök törvényeire építve hiszem azt, s e hitem talán nem sokára igazolva lesz, hogy Horvátországban elnyomva bár és látszólag tétlenűl, de annál mélyebben és kiirthatlanabbúl él és gyarapúl a nemzet szellemi és erkölcsi ereje, azon horvát nemzeté, melly a szabadság és emberiség szent ügyeért, 8 század zivatarjain át, a magyarral együtt olly gyakran küzdött és vérzett, s örömében, vagy fájdalmában hű testvérként osztozott.
És miért játsza az illyrismus ez osztrák és pánszláv színeket váltogató kétszínű, sőt mennyiben az illyr sajtó organumain bizonyos kacsingatás az éjszaki zsarnok vasvesszeje felé félreismerhetlen, e három, osztrák, illyr és orosz színű szerepet? e kérdést, ki a pánszláv s különösen az illyr mozgalmakat éber figyelemmel kisérre, könnyen meg fogja fejteni. Csak azért, hogy ravasz alattomossággal koholt; bármilly gaz útakon kiviendő, s ha tán sikerűlne, az európai míveltséget és polgárisultságot évtizedekig, századokig hátravethető önző terveit, a nagy Szláviában, az absolutismus ezen vaskövetkezetességgel, vaskezekkel óriási börtönné alakítandó Eldorádójában, valósítva láthassa.
Az illyrek az újabb időkben utósó csep vérőket, utósó filléröket ajánlják feláldozni a bűnei súlya alatt roskadozó osztrák császári háznak; egynek, nagynak, hatalmasnak és dicsőnek óhajtani színlelik az osztrák Gesammt-monarchiát; jószívűnek kegyesnek s a nevetségig gúnyosan szabadelvűnek hazudják az osztrák ház atyáskodó kormányát; ugynazon házét, mellynek egykor uralkodni mondatott tagját, az együgyű Ferdinándot, midőn ezelőtt nehány hónappal a még akkor nem kedves robbellist, nem „lieber bánt” bitorlott hivatalától megfosztá, Zágrábban, a Horvát, Dalmát és Szlávon-országok nemzeti gyülésének keresztelt törvénytelen conventiculum tajai bőszültségökben, mint hunczfut sváb királyt, trónjától megfosztandónak kiabálták.
Hajh! de azóta sok változott; az osztrák ház, melly még ezelőtt fél évvel birodalma minden nemzetei által legyőzhetlennek hitt, jól gyakorlott s fegyelmezett haderejére támaszkodva, bár egyik másik nemzetisétgel néha kaczérkodott is, de mindegyiket egymás ellen úszítva, mindnyája fölött határtalanúl uralkodhatni vélt, az utósó hónapok fönségesen nagyszerű eseményei által e bal hitéből keserűen fölrázatott. És midőn a megtörhetni vélt olaszokat 80,000-nyi hadseregesnek egy lábig kiverésére milliomonként látá egyesűlni s fölkelni, midőn saját vére, a német elem, s maga a birodalom zsírjából előszeretettel fölgazdagított Bécs ellen romboló bombáit használtatni s e látszólag elnyomott elem fékentartására hadseregeket alkalmazni kénytelen, midőn átlátja, hogy azon emberiséget levetkezett eljárás után is, mellyel a szabadelvű lengyel nemességet a kormánya által barommá alacsonyított lengyel és ruthén parasztság által kegyetlenűl lemészároltatá, Lemberg füstölgő romjaiból a lengyel szabadság szelleme phoenixként készűl fölszállani; midőn látja, hogy az elkábított oláh fajra, mellynek butaságban tengődött tömege politicai tervek kivitelére nem használható, öneszmélkedésű vezérei pedig vagy a szabadság ügyének apostolai vagy nagyobb részint a daco-romarum imperium ábránd képét kergetik, mit sem építhet, és midőn, mi kétségkivűl legfontosabb, a kincstárának legkimeríthetetlenebb forrásokkal, seregeinek legedzettebb erővel szolgáló Magyarországot, szent szabadság harczában egy emberként fölkelni s küzdeni látja, s ágyúink dörgésében, a függetlenné leendő Magyarhon diadalénekét sejti hallani: midőn igy gaz ügyét isten és a nemzetek által elhagyatva szemléli: kétségbeesésében kénytelennek érzi magát, a legaljasabb önzés, s haszonleső számításból hozzá lealjasúlni egyedűl kész és egyedűl képes pánslvávok, illetőleg illyrek és csehek, karjaiba vetni.
Hogy az osztrák dynastia tagjai a panslavismus őket idővel megsemmisítendő terveit és törekvéseit ismerik, kétségbe sem vonható, vagy miért bombáztatá még pünkösd táján, az akkor dicsőségesen országló Ferdinánd atyai kormányának idejében, a hű véreb, Windischgrätz, Prágát, a panslavismus egyik főfészkét, s miért üldözé ott még majusban olly kiméletlenűl a panszláv Swornost, mint Bécsben novemberben a szivvel lélekkel német Aula tagjai!
Oh az osztrák ház cselszövényekben századok óta olly kigyóilag ravasz faja kétségtelenűl mélyen belát a pánszlávok messzevágó terveibe, mellyeknek vékonyabb fonalszálai talán szemei láttára, talán még akkor örömére, egyik helyen Bécsben szövettek: látja jövendő bukását, látja azon agyonszoríttatást, melly a panszlávok ölelő karjai közt rávárakozik: de olly valami ördögileg édes kéjélvet adónak kell lenni a nemzetek vérének megszokott szívásában, a nemzetek elidegeníthetlen jogainak kevélyen lábbal tapodásában, az isten hatalmának isten gúnyolására üzött bitorlásában, hogy a bűneiben megőszűlt s megérett osztrák család csakhogy mindezt még néhány évig, csak még néhány hónapig zsarnokilag gyakorolhassa, e sátáni élvezetért, a poklok kapuival is kész szövetkezni.
Nagyon jól tudta az osztrák ház, mellynek gyalázatos jelleme a bűnben lélekző Zsófiában, e vérszopó zsarnok nőben, a késő világ örök utálatára, olly híven van kifejezve, hogy azon pillanatban, mellyben ingadozó trónja alól a német elemet kirúgva, minden egyéb bűnei mellett még vértagadóvá is lőn, önvesztét írta alá; de inkább akarta, az absolutismusban megátalkodva, érdemlett bukását megérni, mintsem akkor, midőn még késő nem lett volna, a szabadságra ébredő s mindenható erejöket érzeni kezdő nemzeteknek, a multak bűneiért engesztelődésűl jóakaró jobbját nyujtani.
Az idők, midőn még ez lehetett volna, elmultak, többé a nemzetek és a dynastia közt kiengesztelődésnek helye nincs.
És azt tudva, vetheté csak magát az osztrák ház, hozzá illő barátjai, a panszlávok karjaiba, melly elébb-utóbb bekövetkezendőnek hitt fordúlatra azonban az orosz zsoldban állt mindenható osztrák minister Metternich, a cselszövényekben kifogyhatatlan Kolowrat, Lobkovicz, Sedlniczky stb. szláv fajú camarilla hősök, s ezeknek az állodalmi hivatalok legutósó rétegeibe is leható nyomorúlt creaturái Austriát lassan-lassan már évek óta előkészitették.
Az eszme, hogy Austria elébb-utóbb szlávvá alakúljon át, azon ábránd, hogy ez okvetetlenűl meg fog történni, évek óta kedvencz óhajtása, s unalomig koptatott vesszőparipája volt a föllegekben nyargalászó panszláv propagandahősöknek: de törekvéseiket ez eszméjök valósításának minden úton megkisértésére, soha olly kérkedőn, követelőn, sőt parancsolólag még föl nem tárták, mint mióta Bécset, a Jellachich illyr csordáival egyesűlt cseh Herostratos, Windischgrätz, földulta.
És midőn a zágrábi, grätzi, prágai sőt bécsi szláv irányú s egy részben orosz zsoldban álló hirlapokban, czifrán kiemelve olvassuk, hogy ő szentsége, a minden oroszok hatalmas czárja, elébb Radeczkyt, az olasz szabadságharcz megátkozott vén elnyomóját, majd a nem rég Prágát, de közelebb Bécset is összelövető Wirdischgrätzet, sőt még a hetvenkedésében Budát megbódítni, Magyarországot megsemmisítni igérkező Jollachichot, a gyáva futás e hősét, kinek gyalázatos emlékezete századokig fog a magyar anyák ajkairól, ivadékról ivadékra szállani, e rablócsorda főnököt, e nyomorúlt iparlovagot is Sz. Wladimir, Sz. György s isten tudná, miféle szentek nagy, közép vagy harmad rangú kereszteseivé nevezgeti; nem kell-e a legtermészetesebben következtetnünk, hogy a nemzeti, polgári s emberi jogok mindazon lábbal tapodása, melly az említett gyönyörű háromság, ezen az osztrák Gesammtmonarchiának ugy nevezett három oszlopa által elkövettetett, mind a magas czár kedvére s érdekében, sőt, mert a kártyák keverésében az orosz igen is nagy mester, befolyásával is történt.
Hogy Austria a megkezdett pályán hamarább tán, mint gondolnók, oda fog sodortatni, hogy a vaskénytelenség által kaján kárörvendő pártfogójának, az orosz czárnak, szorongató karjaiba veti magát: azt, ki Austria közel multját s jelenét mélyebben vizsgálja, kétségtelennek fogja tartani.
Austria a statusbanquerette örvényének szélén áll, melly trónját minden bizonynyal el fogná sodrani; csaták, betegségek s éhezés által szemlátomást hulló seregei a nemzetek szabadságának meggyilkolására már is képtelenek: a bűn sikamlós útját megkezdé, rohannia kell azon előre, habár ön vesztére is.
A volt osztrák birodalomban annyi helyen s olly erővel folyó háborúk viselésére, egyebek mellett, három dolog kivántatik meg leglényegesebben, u. m. pénz, pénz és ismét pénz. De a gazdag magyar bányákban többé nem Austria gazdálkodik, papiros pénze, mellyet ugyan a prések igen is bőven ontanak, nem sokára, marad, a mi volt, hitvány rongydarab; a népek véres verejtékéből csikart milliók az udvari szipolyok kezei közt, a mesés szaporúságú faj hivalkodó termeiben hamar elpárolognak, a koronákra 1848-tól fogva a legostobább pénztőzsér sem hitelez; s igy az osztrák állodalommal az osztrák császári ház bukása is világos. Menedéke csak egy van, a szinleg segélykezet nyujtó, de lelkében kárörvendő czár 50–60 millióit elfogadni, s e pillanatnyi könnyebbűlésért, a népekeni visszazsarolhatást még mindig reménylve, lelkét a bűnnek, trónja jövőjét a czárnak zálogba dobni.
Hogy Austria ezt megtenni, s igy, miután a nemzeteket elárúlá, végre önmagát is elárúlni kénytelen lesz: annak megjövendőlésére különös politicai jós tehetség épen nem kivántatik. Sőt nem hiszek embert, ki kezeskedni merne róla, hogy e vérdíjszerződés az ollmützi és pétervári udvarok közt már eddig is nincs megpecsételve. Emlékezzünk csak vissza az osztrák császári család kiválólag becsületesnek hitt tagjára, a mézes-mázos beszédű Istvánra, kinek már mart. 23-kán vesztünkre, az őt szülő, az őt gazdagon hizlaló, az őt lelke legdrágább kincsével, bizalmával, megajándékozó, s borzadva gondolom el, félistenné magasztaló magyar haza vesztére koholt levelétől, minden becsületes ember undorral fordúl el. Valóban mi magyarok, a bűnt valódi meztelenségében csak az osztrák család tetteiben tanúltuk megismerni.
Az események ezen kissé tán terjedelmes összeállítása után, mellyekben az illyrismus újabb phasisainak egyedűli kulcsát föltalálhatjuk, lássuk közelebb az illyreknek, az ellenünk, Magyarország függetlenségeért élethalálra küzdő magyarok, s az egy és erős Németország megalapításán fáradó németet, mint terveik két hatalmas szirtgátja ellen szórt kifakadásait; lássuk szlavin kérkedéssel kiczifrázott követeléseiket, a körmeik között vonagló osztrák dynastiától. – Szabó Károly.
