Vezérczikk. (A’ szegény vakok.)
Vezérczikk. (A’ szegény vakok.)
Hagyjuk egy kissé a’ politicát. Érdekbarázdás komor mezején a fontolgató hideg ész lakik; nekem most szív kell, áldozatra kész, mellyhez a’ nyomor mindenhatón szól. Legyen távol a’ szeretetlenség, melly a’ véleményharczot a’ jótékonyság birodalmába is átviszi, ’s még jót sem örömest teszen, ha más is teszi, a’ kit nem számít barátaihoz. –
Minő boldogság látni, uraim! A’ szemvilágban egész menny lakik, mert a’ természet olly mondhatlan szép. A’ ki boldog, vessen egy ájtatos tekintetet a’ ragyogó csillagoktól a’ fénybogárka kis csillámaig, és boldogsága magasztossá lesz; a ki boldogtalan, keressen vigasztalást kün a’ szabadban, és ha szétnézett, és nem érezte, hogy minden erkölcsi rosszak mellett is, mik az emberélet árnyékrészei, isten világa mondhatlanul szép; ő menjen magát eltemettetni, mert ez az élet nem neki való. És ki a’ polgár férfias lelkét, az áldozatra kész resignatióit, az igazságnak meggyőződését szemben tükrözni soha sem látta, ki a’ szemfénynek nedves sugarában emberi részvétet, barátságot, szerelmet soha nem olvasott, azt a’ földnek legszebb látványától fosztá meg az ég, annak nincs a’ mennyről előérzete. De épen mivel a’ látás illy kincs: kőszivnek kell lenni, melly meg nem indul, ha egy vakot lát. Gondoljuk meg csak az örökös éjt, melly őt környezi egész életén, a’ veszteségnek, nélkülözésnek minden nemeit, a’ gyámságra kárhoztatott kiskoruságot ’s tehetetlenség minden bajait, – és érezni fogjuk, mit értett amaz ó-világi bölcs, midőn azt mondá: hogy a’ vak feje még az istenek előtt is szent. „Sterben ist nichts – doch leben und nicht sehen, das ist ein Unglück” – a’ mint Schiller szól. Bocsássátok meg, uraim, a’ komor férfiunak egyszer az érzés meleg szózatát! nekem okom van méltánylani az élet kincseit, ’s mivel van, kettős erővel hat reám a’ szerencsétlenség szemlélete; hármas erővel, ha eszembe jut, hogy egy kitünő hazafi, kinek barátsága az én büszkeségem, szinte vakulással küzd. Engedjétek a’ messze távolban őt üdvözlenem nevetökben is, engedjétek, hadd legyen ime’ lap, a’ közönséges részvét hirnöke.
Mindig irigyeltük a’ mennyei éldeletet, mellyet egy szemorvos érezhet, valahányszor egy vaknak szeme világát visszaadja. De soknak, igen soknak vissza nem adhatni. A’ statisticai lajstromok oda mutatnak, hogy Magyarhonban mintegy 500 emberre egy vak esik: tehát mindössze 24,000. Arról van hát szó, hogy a’ kiknek szemök világát vissza nem adhatjuk, gyujtsuk meg legalább kebelökben a’ szellem fáklyavilágát, mely földerítse örök éjöket. –
Ötvenhat éve, mióta a’ halhatatlan emlékezetű Haüy a’ vak Lesuueurt, kit a’ st.-germaini templomajtóból fogott fel, a’ philanthrop-egyesületnek bemutatta, ’s módot nyert vaknevelő intézetét fölállitani. Ő a’ vakoknak azzá lön, a’ mi del’ Epée a’ siketnémáknak. Mindketten az emberszeretet szeliden-nagy bajnokai. Haüy megoldá az évezredes problemát; a’ vakok nevelésének lehetségét gyakorlatilag megmutatta; emberszerető gondolata viszhangra talált; immár tudtunkra mintegy 30 helyen nyitott a’ szegény vakoknak nevelőházat az emberszeretet; ’s közöttük – nemzetünk becsületére legyen mondva – a’ magyarhoni kitünő helyt foglal, ha segédkezet nyujtunk ujra támadnia romjaiból, mellyekbe az 1838-ki árviz döntötte. És mi nem fogunk reménységünkben megcsalatkozni; mert igaz, a’ mit többször mnodottunk, hogy az irgalom érzete nem hiányzik e’ nemzetben. 1825-ben történt, hogy a’ bécsi vaknevelőintézetnek érdemteljes igazgatója Klein tanácsnok Beitl Rafaelt rábirta, menne Pozsonyba az országgyülésre, egy hasonnemű intézet felállitását megkisértendő. A’ főherczeg-nádor által kitünő pártfogásra méltatva intézetét magányadakozásokból nem sokára megnyithatá; melly is 1826-ban Pestre tétetett át, ’s kivált 1833-tól fogva, mióta t. i. Dolezsálek ur által igazgattatik, naponkint több és több részvétre talált; mert naponkint szebb és szebb eredménynyel dicsekhetik, elannyira, hogy mi kételkedünk, ha van e vaknevelő intézet a’ föld kerekségén, melly ugy erkölcsi képzés, mint testi és szellemi nevelés tekintetében, hasonló erővel, aránylag több eredményt mutathatna; van pedig olly része a’ magyarhoni intézetnek, mire nézve kétségtelenül csaknem minden más intézetet felülhalad; és ez a’ testi nevelés. Dufau még 1837-ben csudálkozva említé, hogy a’ vaknevelő-intézetek a’ szegény vakok számára sajátlagos gymnasticáról nem gondoskodtak; de panaszos csudálkozását nem terjesztette volna ki általánosra, hahogy a’ pesti intézetet ismeri, mert ennek már 1834 óta gymnasticája van. Ki a’ testgyakorlati egyesületnek Pesten a’ Beleznay-féle kertben Clair ur igazgatás alatt levő gymnasticai iskoláját látta, ha később a’ vakok intézetét meglátogatja: egy bizonyos nemével a’ szent bámulatnak fogja szemlélni, minő szabatos bizonyossággal mozognak a’ vak gyermekek sok nemében a ’testgyakorlatnak, mihez hogy erő ’s ügyesség kell, már amott a’ látóknál is gyönyörrel szemlélhetők. Csaknem kételkedik az ember, ha valósággal vakok e ez ifjoncz gymnasták, ’s midőn kétsége, fájdalom! igen is bizonyosan eloszlik, erővel eszébe jut az embernek ama’ hatodik érzék, melylyet a’ görögök, coenestesis’-nek neveznek, ’s mellyről az állati magnetismus párthivei állitják, hogy annál erősebben fejlik ki, minél inkább csonkul a’ specialis érzékek egy vagy másika. De hiszen ép’ azon alapszik Haüy emberszerető rendszere, hogy a’ természetnek minden hiányt fedezni, minden csorbát pótolni törekvése szerint, a’ legnemesebb érzék hiányát is, a’ többi érzékeknek, különösen a’ hallásnak és tapintásnak nagyobb fokra kifejleszthetése pótolhatja; ’s igy lesz a’ szegény vak olly oktatásnak elfogadására képessé, melly őt (hacsak egyszersmind nem buta is) az irgalom kolduskenyerére kárhoztatott nyomorultak közül az önerejökre támaszkodó hasznos polgárok sorába emelheti. Az érzékek e’ kifejtésének minden nyomon meglepő példáit láthatni ez intézetben, különösen a’ tapintat érzékére nézve a’ kézműhelyben, hol a’ legcsinosabb, legszabályszerűbb asztalos- és esztergályosmunkákat készitik, a’ hallás tekintetében pedig egy valódi csudafit mutathat ez intézet egyik 9–10 éves növendékében, ki előtt zongorán bárminemű accordot vagy discordot vegyünk, annak egyes harangbetűit a’ legszabatosabb müvésztudományi analysissel azonnal megmondja; általában az egész oktatást, legyen az tudományos, hangászati, avvagy kézműtani, és az egész nevelést, legyen testi, legyen erkölcsi, leheteten amaz édes-bús melancholia bánatos öröme nélkül szemlélni, melly midőn szemünk pilláit a’ résvét könyüivel nedvesíti meg, egyszersmind élénken késztet, hogy az emberszeretet e’ szép műhelyének virágzását, jótékonyságának minél többekre terjesztését adakozásunkkal segítsük. – És valóban az irgalmas érzet nem hiányzik e’ nemzetben. Tizenöt év sincs még ez intézet parányi kezdetétől, ’s tőkéje már 90 ezer forintot halad, ’s jelenleg 12 növendéket saját értékéből, 13 fizetőt’ s 14 alapitványost számlálhatna, hahogy mostani ideiglenes szűk ’s évenkint mégis 2000 váltófrtba kerülő szállásán (Budán messze kün a’ Horváth-kertházban) avvagy csak ezt is mind befogadni képes volna; holott Pesten az 1838-ki árviz által romba dőlt saját házában 80–100 növendékre volt helye. És e’ körülmény maga mutatja, miképen a’ pesti lak ujdon épitésének siettetése e’ jótékony intézetre nézve csaknem a’ „lenni vagy nem lenni” kérdéssel azonos. – Egyegy alapitványra 2400 pengő ft tőke szükséges; nem is kételkedünk, hogy az eddigi alapitványok számát ugy magánosok, püspökségek, káptalanok, mint törvényhatóságok is (’a mint Békés vmegye és sz. kir. Kassa városa már szép példát mutattak) szaporítandják, ’s már ekkorig is szaporították volna: de meg kell vallani, miképen erre koránsem biztató körülmény tudni, hogy az intézet a’ már alapított helyek betöltését sem képes mostani szállásán mind elfogadni. Igy van az egyesek adakozásával is. Ez intézetet látni, csak látni kell, uraim, ’s e’ látvány a’ szívhez hatósabban szól, mint egy Demosthen ékesszólása; a’ mint hatósabban szól az utcza szögletén némán ülő vak hallgatósága, mint a’ nyomorát hangosan 314panaszló koldus szava; azonban oda kimenni, a’ hol most van az intézet, egész utazás; csak a’ Zugliget zöldjét keresők rohannak el mellette; pedig az örömet vadászó seregnek nincs ideje jót tenni. És valóban ama’ mellékes segedelmek, mik az intézetet Pesten csaknem naponkint táplálták, gyarapították, mostani szállásán legangyobb részben meg is szüntek. Hozzájárul még a’ belső rendezet hiánya is. Nem kell részletekben mutogatnunk, hogy egy vaknevelő háznak egészen más szükségei vannak, mint a’ minőket egy kerti mulató ház fedezhet; világos az is, hogy a’ Pest megyei alispán elnöksége alatt levő kormányzó biztosság a’ felvigyázást távolból kevesebb sükerrel gyakorolhatja; ellenben az intézet igazgatója, kinek mindenért egy hosszú utat kell tenni, sokkal több időt kénytelen az intézeten kivül tölteni, mint növendékeinek java engedné. Mindezen ’s vele rokon több körülmények a’ szentségtelen kénytelenség parancsszavával nógatták a’ kormányzó választmányt, hogy az épités meginditásával tovább ne késsék. – És csakugyan el is kezdették az épitést. És e’ körülmény az, mellynek emlitésénél szivünk melegét szeretnők tollunkba önteni, hogy szavunk el ne hangozzék sükertelenül. Van az intézetnek – igaz – szép tőkepénze: de ha házának fölépitését ebből kénytelen fedezni, tiz évvel vettetik vissza belső élete; ’s a’ mint most egyebe csak van, de alkalmas laka nincs: ugy majd laka lesz, hanem egyebe alig marad. – Ne engedjük, uraim! hogy az életerős férfiú a’ gyermekkorba visszavettessék; ne engedjük, hogy az irgalom tizenötéves munkáját dunahullámok meghiusitsák; legyen erősb az erény mint az elemek. Itt az adakozásnak legkülönszerűbb nemére nyílik alkalom; a’ leggazdagabbtól, ki meg sem érez egy marok hiányt tömött erszényeiből, az egylovas szekeresig ’s a’ napszámosig, kinek vagyona két ép erős kéz. Adjon pénzt, kinek pénze van; fát követ, téglát, cserepet, meszet, a’ ki ezekben bővelkedik; segítsen munkával, mesterségével ki ezekhez ért (a’ pesti czéhek már töb illy alkalommal emberszeretetöknek szép jelét adták) tegyünk bár keveset, de tegyünk sokan: egyesítsen az irgalomnak önkintes buzgalma egy gondolatban száz meg százakat; szerezzük meg magunknak minél többen az éldeletet, hogy elmondhassuk: „ez a’ mi müvünk.” A’ gyönyör, uraim, mellyet az emberszeretet istenszikrája szivünkbe lövel, hű kisérőnk marad keresztül az életen egész ama’ hatalmas perczig, mellyben minden elhágy, csak tetteinknek árnyékszellemei lebegnek körül. És a’ nyomorenyhités felszámittatik ama’ mérlegben, mit egy isten tart, és felrovatik a’ végtelenség márványkönyvébe, annak számára, ki embertársai nyomorát megenyhítette. – Ime! itt az alkalom egy szép rovatra szert tenni; ne szalaszszuk el használatlanúl*.
Kötelességemnek ismerem azt, a’ mit szóval ajánlok, csekély tehetségem szerint tettel is megkezdeni. – Aláirást nyitok a’ vakok intézete felépitésének segedelmére, ’s azt részemről 10 pfrttal kezdem meg.
– Kossuth.
– Kossuth.
Még egyet. Pünköst vasárnapján a’ magyar szinházban a’ vakok intézetének javára Mendelssohn oratoriuma „Pál” nagyszerű zenekarral magyarul fog adatni. Legelső magyar oratorium!! – Zeneéldelet, nemzetiség és jótékonyság! reméljük, elég három rugó, hogy a’ szinház lehetségig tele legyen. – Szomorú volna, ha csalatkoznánk, kivált ha a’ lámpavilág üres páholyokba nézne be, mint Schiller „harangjában” a’ felhők a’ leégett puszta ház ablakán.
