Vas.
Vas.
Vasból. Szombathely, jun. 23. Husvétutáni törvényszéki üléseink ma fejeztettek be, vagy – jobban mondva – ma enyésztek el; mert mai ülésünknek vége felé, midőn egy 1826-ik évben kezdett fenyitőper kezdetett olvastatni, az elnökön kivül csak egy ülnök volt az asztalnál, és ez is csak az elnöki felszólitásnak hódolva, ex deferentia. – Azonban a’ teendők mégis teljesittettek főrészben; eredményei kielégitőbbek mint valaha; mert a’ mult (januarius végével tartott) törvényszékről elmaradott 15 és ehez szaporodott 35–50 rab közül hét maradt végitélet nélkül, leginkább külső hatóságoktól várt tudósitások miatt. De kielégitő eredményei közé tartozik még az is, hogy az universal remedy gyanánt divatozó botnak szemlátomást szünik divata, ’s már kecsegtet azon remény, hogy érünk még mi is egy időt, mellyben nem a’ bot fogja büntetőitéleteinkben a’ lion szerepét játszani. – Ugyanis jelen törvényszékünk alatt, már nőrabunk, emberiség tekinteténél fogva, verés alól fölmentetett, másoknál szelidebb ’s mégis hathatósb pótlékul használtatott a’ magányelzárás, melly talán csak annyival is jobb, ajánlhatóbb a’ verésnél, mivel alkalmat ad a’ fenyítettnek a’ bünhödés alatti gondolatra, eszmélkedésre; holott a’ verés, az éles physicai fájdalom által, előre a’ félelem, alatta a’ kín, utána az elfásulás és szükségkép következő dacz miatt, elfojtja, kiöli a’ reflexiót. – De hiszen a’ magyar asszony onnan méri férje szerelmét, ha jól megveri: talán a’ magyar férfiunak is organismusa teszi szükségessé a’ verést, mint csömör ellen a’ foghagymás dörzsölést, mint lónak a’ tormát. Azonban határszéli helyzetünk teszi e, hogy nálunk idegen elemek által elfajult a’ nemzedék? de a’ tapasztalás csakugyan ellenkezőt mutat, ’s mióta a’ szelidebb gondoskodás egy kis devalvatiót hozott be a’ verés numeratorába, mióta a’ törvény a’ dividendenek mennyiségét leszállitotta, ’s ennek magyarázása a’ becsületes ötvent kiküszöbölte, mióta kivált jólszerkezett börtöneink megépitvék, benne munkaházunk, mellyet – intra parenthesim – a’ czifra szűrös betyár „kis pokol”-nak nevez, a’ vele foglalkozó tagok igen dicséretes és közelismerést nyert fáradozása által megnyitva: hét esztendő alatti tapasztalásom szerint már most csak félannyi rab kerül egy-egy törvényszéki ülésre, mint azelőtt, ’s a’ recidiva, kivált nagyobb bünre fajzás, ritkább; igy mostani törvényszékünk által megitélt rabok közt volt tolvaj, birka-, sertés-lopó ’stb. 28, hazátlan kóbor 11, vérengző 5, gyermekölő 2, gyujtogató 2, gyilkos 1, altatószereket készitő 1. Ezek özül halálra itéltetett 2, verést kapott 14; van köztük nemes 8, nőszemély 5. – Ime! rövid statisticája jelen törvényszékeinknek; a’ börtöneinkben levő rabok száma és ezekkeli bánásmód részletes leirását, ha t. i. szerkesztő urnak tetszeni fog*, máskorra tartom fen; most még csak azt jegyzem meg, hogy rabjaink disciplinaris magaviselete kielégitő; hogy a’ moralis habitus, melly a’ büntetés foganatának legjobb mérlege, töredelmességet, önmegalázást mutat; hogy utonállás még a’ regényes Sobri idejében sem hallatott nálunk, ’s azért 1834-ik év óta, midőn két statarialis nemesember akasztatott, halálos büntetéssel senki sem illettetett, a’ f. lendvai uradalmat kivéve, hol egy atyagyilkos, ha emlékezetem nem csal, hohér pallosával büntettetett. – Vannak tehát nálunk is néhány örvendetes adatok, jó eredményü intézkedések, vannak közállományunk mezején is kecsegtető virágszálak, habár ritkák is, mint mezőnkön a’ gabona, rétünkön a’ fűszál, mellyekkel, ha kérkedni nem, megelégedni lehet, ’s mellyek a’ nélkül, hogy (mint szerkesztő ur jól jegyzi meg beregi levelezőjének) megyénket Eldoradóvá képezzék, a’ közönség figyelmét megérdemlik. – De vannak ám ellenben a’ tennivalók, a’ szükségesek, a’ hiányok rengeteg sűrüségben, mellybőli menekvésre nem tudom minő nemtő fogja nyujtani Ariadne fonalát. – Illyen – hogy mást ne emlitsek – ama’ szerencsétlen dicalis összeirás (melly nálunk a’ folyó 1840/1-ki katonaévre junius 14-kén adatott be sz. biráink által). Ezekről egyáltalán a’ legnagyobb lélekismeretességgel el lehet mondani, hogy hiteles valótlanság. – Példaul: tudok helységet, hol négy juhász őrzi a’ jobbágyság birkaseregeit: összeiráskor mégis csak 300 körül mondatott be; másutt 3000 lélekre menő községben két fiatal marha találtaték; néhány helyen alig van sertés bejegyezve; pedig csorda jár a’ közlegelőre. Illy gyakorlati teljesités mellett, melly tán országszerte divatozik, de máskép nem is divatozhatik, mellyet a’ legjobb szándék, emberszeretet szül, de mégis csak fonák felfogás igazolhat, mit használnak a’ jó theoriák, a’ czélszerű szabályok? ezek mellett mégis egyenetlenség, égbekiáltó aránytalanság lesz az adózásnak alapja. – Nálunk is feszült figyelemmel, higgadt fontolgatással készült egy uj, ’s tán el lehet mondani, állásunkhoz képest a’ lehetőségig tökéletes adózási rendszer, megvitatvák az összeirási szabályok, és az optimista mellett még a’ kétkedő is elmondá a’ „hála isten!”-t, ’s nyugottan várta a’ jó eredményeket; pedig ezeket akadályozza maga országos rendszerünk. Ugyanis a’ megyénknek nem szabad az adózási rendszerben valami ujitásokat tenni, hanem köteleztetnek az 1767-ik évben kiadott ’s foganatba ment rendszabásokat szigoruan megtartani. Már ugyan mit mondana a’ külföld, ha látná, hogy akkor, midőn nyolczvan év alatt egészen uj national-oeconomiai rendszerek keletkeztek, az adóztatás iránt egészen uj fogalmak támadtak, midőn minden kormány, kamara az adóztatással foglalkozik, mi még in der nebelgrauen Vorzeit tartózkodunk; ’s mivel föl sem teheti, hogy nyolcz tized óta ezen fontos tárgyra semmi figyelem sem fordittatott, mit fog mást gondolhatni, mint azt, hogy nálunk feltaláltatott a’ bölcsek köve, ’s egy olly ősrendszer divatozik, melly jóságával tuléli a’ századokat, melly sziklakint renditlen áll a’ korszellem szülte nyomorék ujitások hullámiban. – E’ gondolattól őt eltériteni kár lenne, maradjon a’ magyarnak titka, külföldnek hiedelme*. – Minthogy ezen összeirási rendszer iránt e’ lapokban emlitést nem láttam, illő feladatai közé tartozónak véltem ezt is megpendíteni, ’s nézeteimet, mellyek tán inkább ötleteknek nevezhetők, röviden érinteni. – Először és főleg szükségesnek tartanám, az adózási rendszer alapját, az adó alá tartozó tárgyakat, azoknak egymásközti arányát országgyülésen megvitatni, megalapitni, ’s törvényben kimondani; mit hogy az ország, melly maga ajánlja meg adóját, annak behajtását kizárólag maga kezeli, eddig nem tett – megfoghatlan. – Hogy illyen intézkedések nem mindenütt nyernek egyenlő teljesedést, tudva van, ’s hogy még az irott legujabb törvény lelkében is rejtezik a’ kibuvásra ürügy, sajnosan tapasztalhatjuk; ’s hallottam vitatni azt is, hogy mig minden törvényhatóság a’ törvényt foganatba nem vette, azok egyikének addig nincs kötelessége a’ megtartásra. – Már kérdem: hogy lehessen ekkor egyformaságot remélni; mire épül az adónak országos kivetése; micsoda iszonyu tévedéseknek, igazságtalanságoknak kell ebből eredni; minő aránytalanság az egyes megyék, hát még az ország lakosai között? Tudjuk az 1827-iki portalis összeirás minő resultatumokkal ajánlkozott, minő csüggedéssel hagyott fel az ország illyféle experimentummal, pedig a’ dolog mindennapi, a’ baj közéletben uralkodik, ’s halasztást nem szenved. – Azért másodszor szükséges ezen adóbeli bajtól az amugy is eléggé, tán igen elfoglalt szolgabirákat egészen fölmenteni; mert mig minden tiz, husz helységben más teljesíti a’ kivetést, behajtást, ’s ollyan, ki „ex officio” minden bajaiban támasza, segédje, tanácsadója: – el nem lehet kerülni, hogy a’ sz.biró emberi tekintetekből, egymás iránti bizodalmatlanságból, félve a’ rámaradó nehézségektől, mert őt éri a’ szó, ha járásában nagy a’ restantia, azt gondolván: ’que ma peau m’est plus proche, que ma chemise”, mindig járását ne legyezze; ’s igy a’ nagyobb vagy kisebb legyezés, a’ több vagy kevesebb félelem hihetlen eredményeket szül. – Innét tehát következik egy külön adóztató-tisztség fölállitása, melly a’ kivetést, összeirást, behajtást ex professo annak idejében megyei felügyelés alatt teljesitse, kezelje. Erre mondhatja ugyan valaki, hogy ismét pénzbe kerül: de a’ közállományban is csakugyan hasonlón állunk, mint a’ gazdaságban; ki a’ beforditást kiméli, nagy eredményeknek nem fog örülhetni; ha áldozatokat sajnálunk, meg kell elégedni az „ibant, qua poterant”-al; pedig más korszakunk feladata, más az igazság elismert kivánata. – Remélhető, hogy e’ tárgy, mellynek bővebb részleteit a’ lapok szük köre tiltja, valahára szőnyegre kerülend, ’s nem fog az utopiai feneketlen mélységben elsülyedni.
Bizonyosan fog, és szíves köszönettel fogadandjuk.
Szerk.
Ha valahol, nálunk bizonyára lehet csudálkozni, hogy a’ sok „more patrio“, sok feleletlenség, sok szivesség mellett, mellyből kötelesség helyett mindent fölvállalunk, de igen-igen keveset teljesítünk, mégis megvagyunk, ’s csak igy is megvagyunk.
B–j.
Sed levius fit patientia,
Quidquid corrigere est nefas. – Horat.
Quidquid corrigere est nefas. – Horat.
B…j.
