Vezérczikk. (Költségvetés.)
Vezérczikk. (Költségvetés.)
Ideje, hogy adóróli fejtegetésinket bevégezzük. Csak hegyét lengettük végig az elveknek ’s tényalapoknak, mikint szellő a’ kalásztengert végig lengeti, ’s már is érezzük, hogy a’ hirlapkörből kiszáguldozánk, ’s felejténk tekintettel lenni a’ változatosságra, melly hirlapirásnál az érdek-fentartás föltétele. De, a’ mint mondánk, nap múlik nap után, majd elkövetkezik az országgyülés, és mikorra elkövetkezik, néhány tárgyat a’ nemzeti meggyőződésnek a’ nemzeti akarat fokára kellene felküzdenie, és késznek lennie, hogy a’ szavakat beváltsa cselekvéssel. Ámde elvkérdések megoldásukat csak a’ népek keblében találhatják. Ez pedig könnyen felejt, könnyen elszórakozik. Szükséges tehát, hogy kik a’ közvéleménynyel állásunknál fogva érintkezésben vagyunk, miután megtapintgattuk az időnek minden üterét, mind inkább szorosabban határzott kérdésekre öszpontosítsuk közredolgozásunkat, nehogy feledés vagy szórakozás érje azokat, mikről a’ magasztos honszeretet vágyával ohajtjuk, hogy a’ nemzet keblében megoldásra találjanak. E’ kérdések közé számitjuk a’ házi adót; mert bevégzett tény: hogy a’ nemességnek minden beligazgatási költségektől mentessége rendellenes és örök igazsággal ellenkező. – E’ szó a’ milly igaz, ép’ olly ösztönző, hogy siessen a’ magyar aristocratia megbizonyítani a’ reá naponkint több és több érdekkel figyelő külföldnek, mikép dicsőségéhez számitja, igazságtalanságot ép’ ugy nem gyakorlani, mint a’ mint tűrni nem szereti. – Igen de azt mondják: „A’ beligazgatáshoz tartozó kiadások meghatározásában, kivetésében, behajtásában, hovaforditásában ki hozzá járul, szavazattal birjon ugyan, de főszóval leginkább azok birjanak, kik többet, sőt legtöbbet adóznak.” Ez köttetik mellőzhetlen föltételül az igazság elvállalásához, különben az mondatik: inkább maradjunk a’ réginél, azaz maradjunk annál, a’ miről elismerők, hogy rendellenes ’s az örök igazsággal ellenkező. – És emlékezzünk, miképen a’ javaslat, melly adóróli fejtegetésinkre alkalmul szolgált, aristocratiai előjogok megörökitése szempontjából indul, ’s e’ szempontból teszi fel a’ szavazati osztályozás is elözvény gyanánt, hogy a’ házi adót egészen csak a’ nemesség viselje: következőleg a’ szavazati különböztetés javaslata szorosan ’s egyedül csak a’ nemesség körére szól, – azon nemesség körére, mellyről egyik sarkalatos törvényünkben irva van, hogy a’ legutósó nemesnek sincs kevesebb szabadsága, mint a’ legelső országnagynak. – Mit tesz hát más szóval e’ javaslat? Sem többet, sem kevesebbet mint ennyit: a’ „semmit rólunk nélkülünk” alkotmányos elv továbbá is csak a’ születéses aristocratia körére maradjon szorítva; de kevesítsük e’ jog osztályosinak eddigi számát (a’ jobbágytelket ülő nemesek kizárásával, a’ mint javasoltatik), a’ megritkított születéses aristocraták közé pedig hozzuk még be a’ gazdasági aristocratiát. –
Tiszteljük mi az inditványozó nagyérdemű gróf nemes individualitását, de a’ társasági nagy kérdéseket önmagokban szükség meglatolni, felejtve a’ halandó egyede ’s az egyedeknek egész tömegét, elemeikben kell felbonczolni, ’s hatásuk képét megnézni a’ történetek évrajzaiban. – Ne mystificáljuk hát magunkat individualitásokkal; ha e’ javaslat elfogadtatnék, a’ jövendő igazolná meg, mit Klübernél a’ bécsi congressus actáiban (VI-ik rész 452. lap) nemzetünk multjára vonatkozólag, a’ mágnások tulnyomó hatalmáról jól vagy rosszul, irva találunk. Nem is sokat nyomhat az ellenvetés: hogy hiszen csak a’ beligazgatási költségekrőli határozat forog kérdésben, csak itt volna kevesebb szavuk a’ szegényebbeknek, minden egyébben szólhatnának és szavazhatnának ’s határozhatnának. – Ez ellenvetésből hiányzik minden lélektan, hiányzik minden gyakorlat. A’ kinek egyszer azt mondhatnák: az alkotmányos élet eme’ lényeges kérdéseinél önnek szava épen nincs, vagy csak sokkal kevesebb, mint más egyénnek, – kinek ezt mondhatnák, az a’ polgári állásról lesűlyedett. Hol egyszer a’ pénzaristocratia határozottan a’ homloktérbe lép, ott nincsen többé megállapodás; minden kerék fordulásnál tovább ’s továbbra uj erőt nyer, ’s majd néhány gazdagok nagy számu szegénynek állanak ellenében. ’S mi a’ kinézés illy állapotból? Keserű titkos érzelemharcz, melly ha veszélyesebb tényekre nem fakad, bizonyosan eltörpíti hon és szabadság szeretetét, és elsorvasztja a’ népjellemet.
Ha jog és szabadság történetein emlékezetünket végig futtatjuk: azt találjuk ugyan, hogy a’ census eszméje, miszerint hajdan a’ polgárok érték szerint osztályoztattak, ujabb időkben pedig a’ politicai kivált választási jogok gyakorlata bizonyos értékhez köttetett, sok nemzeteknél előfordul. Igy Athenében az előbb tulhatalmas aristocratiával mintegy alkura lépve, Solon a’ polgárokat négy osztályra választá, mellyeknek utólsója (Thetes) statushivatalt (Aristides idejéig) nem viselhetett; de szavazatjoga mindenkinek egyenlő volt. Rómában ellenben történt valami hasonló ahoz, a’ mi itt javasoltatik. Servius Tullius, az utólsóelőtti király, a’ plebejusokat az előbb kirekesztőleg csak a’ patriciusok által birt jogokba befoglalván, a’ három hatalomelem kölcsönös mérsékletéül az egész római népet értékarány szerint hat osztályra ’s ezeket 183 centuriára osztotta: ugy mindazáltal, hogy a’ kevés számu leggazdagabbakat magában foglaló első osztályból 98 centuriát csinált; az utána következő 4 osztályból 94-et; végre a’ hatodik osztályt, a’ birtoktalanoknak (capite censi, proletariusok) egész tömegét, egyetlenegy centuriára szorította; miből aztán az következett, hogy a’ népgyüléseken minden centuriának egy szava levén, a’ 98 centuriát tevő első osztály a’ kevés számu leggazdagabbak, az egész roppant néptömeg ellenében szótöbbséggel birtak, a’ szegények egész serege ellenben csak egy szóval birt 192 ellenében; csakhogy viszont a’ katonáskodástól is egészen ment volt. – E’ szerkezetnek legelsőbb is a’ királyságra vonatkozólag támadott következéseit tudjuk mindnyájan. – Servius Tullius említett osztályozása hasonlít némileg az eszméhez, melly azon javaslatban foglaltatik, hogy házi-adókérdésekben szavazattal minden (men jobbágy) nemes, de főszóval a’ legtöbbet adózók birjanak: egy lényeges különbség de mégis van, az: hogy Rómában a’ nép lön felosztva; nálunk a’ nép kirekesztésével a’ nemesség osztatnék fel, azaz, mint fölebb mondánk: a’ születési aristocratiát még gazdagsági aristocratia szoritaná.
Ujabb korban a’ statustörténetek nem mutatnak semmi hasonlót. A’ választási jog ugyan még a’ képviseleti rendszer anyaországában Angliában is bizonyos értékhez van kötve, a’ mi Francziaországban a’ census magasságánál fogva (300 frank adót kell fizetni, hogy valaki választó, 500-at, hogy követté választható legyen) annyira megy, miszerint ez országban, mellyet szabadság és egyenlőség honának neveznek, 36 millió ember közül politicai jogokat csak 180 ezer gazdag ember ’s tetemes számu kormányszolga gyakorol; a’ minek következését borzadva szemléljük a’ beteg népállapot irtózatos kórjeleiben; de már annak példáját a’ világon sehol sem látjuk, hogy a’ politicai joggyakorlatra megkivántatott értékkel birók között is fokozat tétetnék, de mégis, csalatkozunk, van példa a’ szavazati duplicatumra, és épen Frankhonban van, hol XVIII-ik Lajos alatt, egy reactionalis törvény a’ leggazdagabbakat kettős szavazattal ruházta fel. Ez 1820-ban történt, ’s csak 10 év kellett, hogy az következzék, a’ mi 1830-ban elkövetkezett.
De valljon minő okkal is lehet a’ kérdéses javaslatot védeni? azzal talán, hogy mindenkinek olly arányban kell szavazati joggal birni a’ közpénzekrőli határozatnál, minőben a’ fizetéshez hozzájárult? Igen, de valljon részvényes társaság e a’ statustestület, hogy a’ személy semmit, ’s mindent csak a’ részvényszám nyomjon, ’s ember csak annyi joggal birjon, mennyi reá mint erszénytartóra a’ holt mammonból visszasugárzik? Nem, nem! a’ syllogismusban sophisma van. Nem azért kell valakinek több jogokkal birnia, mivelhogy több adót fizet, hanem azért kell több adót fizetnie, mivel a’ statusnak több javaiban már részesült, e’ teherviselés diját már elvette abban, hogy aránylagos kivetés szerint többet fizethet, mint más szegényebb. Aztán áldozatról szólanak. Ki hoz hát a’ statusnak legnagyobb áldozatot? „Bizony mondom néktek – szól az evangelium – hogy a’ szegény özvegy többet vetett a’ ládába, hogynem mint a’ többi; mert mindenek abból vetének pénzt, a’ mivel bővölködnek, ez pedig az ő szegénységéből.” – És ha megnézzük az alkotmányos nemzetek joggyakorlatát, a’ teher ’s áldozat fogalmának ép’ ezen eszméjét találjuk valósitva; mert példaul Angolhonban, hol mégis az aristocratia olly hatalmas országlási elem, adóhatározási kérdésekben a’ leggazdagabb földbirtokosok testületének, a’ hatalmas lordok házának még csak szava sincs.
Ne gondolkozzunk hát a’ XIX-ik században arról, hogy olly jogszoritó csemetéket oltogassunk alkotmányunk ős törzsökébe, minőről őseink még a’ majoratusok behozatalakor sem álmodoztak. Ez iránynak ideje lejárt, mert nincs sem alkotmányos sem raiionalis alapja. A’ gazdagság bizonyos tekintetben mindig nyomadékkal birand a’ polgári életben, ez a’ dolog természetében feküszik; de igazságos, üdvös e ezen természetében feküszik; de igazságos, üdvös e ezen természetes tulnyomóságot még törvények által is ápolni, nevelni, potencirozni? Vagy talán ochlocratiától fél valaki? Ez minálunk csudálatos félelem volna; e’ tekintetben nem kell egyéb felelet, mint a’ mult idők történeteire, ’s számos törvényeink tanuságára hivatkozni.
A’ mi minket illet: mi e’ dologról ugy vélekedünk, hogy ha majd egykor alkotmányunk sánczaiba az egész nép be lesz foglalva: municipalis szerkezetünk természetesen nem fogja megtarthatni ős népgyülési typusát, hanem képviseleti rendszerré kell fejlődnie; ekkor lesz ideje határozni: kell e vagy nem kell censushoz kötni a’ politicai jogok gyakorlatát, ’s kell e és mikép kell egységbe hozni a’ képviseleti rendszert a’ nemességnek most alkotmányszerűleg fenálló személyes szavazatjogaival? Erről vitatkozni még most egészen szükségtelen, ’s mivel szükségtelen, mi az aristocratiában a’ jogegyenlőséget sértetlen épségben fentartani még azért is ohajtjuk, mivel ebben csak ebben találjuk alkotmányunk békes kifejlésének közvetitő elemeit: ellenben a’ szabad földbirtokos községeknek követeik által, a’ többieknek pedig, legalább adókérdésekben, községenkinti népszótöbbséggel szabadon választandó ügyvédek által, a’ közdolgokba befolyást engedni, igazságosnak és korszerűnek itéljük.
