Jász-Kun-kerület.
Jász-Kun-kerület.
Jászberény, nov. 6. T. Szerkesztő ur! Ha nem tudnók, ’s öntapasztalatink után nem éreznők, milly fájdalmas érzés sujthatja kebelét a’ munkásan-hív kertésznek akkor, midőn a’ nap jótevő világánál vetett ’s szép növényeket termendő magvai helyett éjjel vetett, sötétben nőtt mérges dudva tenyészik, midőn az önhasznát számolásából kihagyó jóakarat, méltányos elismerés helyett, hálátlanságot, gyanusitást arat, – ha – mondjuk – ezeket nem tudnók, hajlandók volnánk neheztelni önre, ’s a’ károgó fekete varjuseregbe keveredni, és pedig azért, mert a’ gúnynyal határos hideg mellőzés – nem akarjuk mondani: megvetés – mellyel ön egynémelly természetes pezsgésnek indult kis hatóságot (nem szükség fejtegetnünk, miért?) üdvös munkálatiból kifelejtett*; fáj, érzékenyen fáj azon kis hatóság hasonlithatlanul nagyobb többségének; fáj – mondjuk – annyival inkább, mivel – ön lapjainak járatását, szorgalmas olvasását, páratlan kedvességét nem is említve – számtalanokat tudnának felhozni, kik a’ hosszas alvás zsibbasztó mámorából vidor érzésre felcsiklandozva, a’ meggyőződés állomásáról buzgó akarattal eddigi 4 fal közti erényeikkel a’ tettek mezejére ohajtanak kilépni. És ezek nevében szabad legyen önt megkérnünk: hogy ha irántunk csakugyan létezik kebelében a’ részvétnek némi kis szikrája, gyujtson nála egy mécsecskét a’ közös jó anyának. Azonban hallgatunk, ön minket érteni fog, önt megértette, megértendi e’ haza a’ tévtanok és rettegtetés daczára; – közölje ön a’ rólunk ’s általunk irottakat, és ha ezekből kifogy, állásunk körüli ismeretei utmutatásánál, institutióink kijavitgatása felett, a’ kir. városok példájára, egy pár vezérczikkel megajándékozni szíveskedjék. És mi, kik ezeket irjuk, ön kezeibe teszszük a’ becsületszót, hogy eszünk, szívünk, szóval életünk feszült munkássága az önneli közremunkálásra leend szentelve, jól tudva azt, hogy ki fölöttünk atyailag őrködik, lelki rugósságunk fejlődésén, polgári napszámaink ledolgozhatása körül használandó erőnk ártatlan kimutatásán csak örülni ’s izzadásinkat áldó atyakint letörölni fogja. Ezt hiszi, igy tanulta ismerni a’ békes jász-kún nemzet fejdelmi erényű ’s fenséges kegyű jó atyját; ezen hit emeli a’ mi kebleinket is, és valamint egy részről meg vagyunk győződve, hogy rakonczátlan képzeletek ’s fővetlen elméletek (az ébredező nemzeteknek mind megannyi veszélyei) bennünket elgázolni nem fognak: ugy más részről nem kérünk, nem kivánunk mást, mint azt, hogy dicső emlékű fejedelmeinktől nyert szabadságaink ’s jogaink teljes erőbe léptetvén, helyhatósági életünk szinpadán a’ szerepek jól kiosztatván és föl nem cseréltetvén, az el nem maradható csoportozatok kellő használatával polgári életünk dramája békesen folyjon le, ’s folyása alatt a’ karöltő egyetértés erejére támaszkodva, ’s az egymásutánt – hol lehet – megtartva, czélszerűen javítsunk, pótoljunk, hozván közünkbe egységet és harmoniát, mellyet istennek örökös frigyjele, a’ remény szent szivárványa körítsen. Bocsánat e’ sok üres beszédért! már ez nekünk jász-kúnoknak szokásunk, vagyis – jobban mondva – hibánk ott, hol a’ dolgokat saját meztelenségökben előadni tanácsosnak nem véljük. – Most már dologról szólunk, nevezetesen e’ napokban tartott közgyülésünkről. Főoka összesereglésünknek csak mostanában kinevezett alkapitányunk hivatalábai ünnepélyes beiktatása volt. Ez történt nov. 4-kén. Nádori főkapitányunk ő nagysága, mint e’ czélra kirendelt nádori biztos, székét elfoglalván, rövid szónoklatában küldetése czélját előadá, majd a’ nádori kegyes leiratok felolvastatása után örömét fejezte ki Eördögh József urnak alkapitányi segédeül lett nyerése fölött; felhozá alkapitány urnak azon érdemeit, mellyek a’ k. leiratban e’ kinevezés alapjául szolgáltanak: hogy t. i. több évekig viselt hivatalait pontosan betöltötte, ’s a’ 764felsőbb parancsolatoknak mindenkor híven engedelmeskedett. Erre alkapitány ur válaszolt, forró háláját nyilvánitván az érdem feletti fenséges kegyelemért, üdvözölve főkapitány ő nsgát, a’ tisztikart ’s végül a’ kerületeket. Dicsőségének tartá, segédül lenni olly nagy férfiunak (főkapitányunknak), kinek tettei a’ jász-kún nemzet szivében eltörölhetetlenül betűkkel vannak bevésve. Beszédét végezve, nádori biztos ő nagysága által hivatalába beiktattatott. – Szólott ismét nádori főkapitány ur ő nagysága, ’s tudatá a’ rendekkel nyugalomra lépett alkapitányunknak kir. udvarnokká lett k. kineveztetését, felolvastatván egy uttal a’ tiszt. ur oklevelét is. – Szívből fakadt éljenek előzék ’s követék a’ tisztelve szeretett aggnak k– ezen ünnepélyességet kisért őszinte beszédét, mellyben 50 éves szolgálatait érdemnek ugyan nem tartja, hanem mint a’ t. kerületek hálás emlékezetének – az ő eszközlésök után dij nélkül – fölséges királyunktól nyert bizonyságát meleg kebel hálás érzetével fogadja. – És a’ gyülekezet, midőn egy részről bánatos örömmel ’s áldással kiséri nyugalmára polgári erényű ősz Nestorát (nem véve rosz értelemben még azt sem, mikint ő lemondóirata végén igy szólott: „szakadjon bele, ki a’ jász-kun institutiókon valamelly ujitást tenni akarna”): ugy más részről feszült figyelemmel ’s aggódó fiui várakozással néz elibe uj alkapitánya hivatalos pályájának. Emlékezet és remény azon sarkok, mellyek körül a’ kerületek bizalmának többek által megroncsolt ajtaja nyúgoszik. – És visszanéz az emlékezet tűkörébe, – tetteket keres és következtet, és betekint a’ remény végtelen messzeségébe, és tetteket vár, tetteket kér attól, ki kebelében született, élt, és emelkedett föl, ki 20 év óta megtanulta, ’s tanuja tartozik lenni, hogy a’ békes jász-kun nemzetnek lelke is van, ’s a’ jó búzakenyeren kivül másra is érdemes, másra is vár. Engedjen hát nekik néhány férfias szózatot, melly alulról ugyan, de nem mélységből emelkedve, bátor tisztelt alkapitányáról remélni, hogy a’ kebelnek földi kincsért nem cserélhető arany szabadsága érzetével független állásban fogja megragadni a’ zászlót, melly a’ békes haladás térmezején vezérkezébe olly igen illik, ’s derék eldőde őszinte meggyőződés szülte végszavaival nem betűszerinti irányban induland, meg levén győződve a’ felől: hogy a’ „belészakadás” átkát buzgó imánk képes leend elriasztani. – Az említett szónoklatok után 1-ső aljegyzőnk a’ kerületek részéről üdvözölte nádori főkapitány ő nsgát, a’ nyugalomra lépett F. A. és hivatalába beiktatott Eö. J. urakat. – Ezzel az ünnepélynek vége lön. (Vége következik.)
Felejténk? ’S olly ismeretlenönök előtt lelkületünk, olly ismeretlenek körülményeink, hogy feledékenységnek tulajdonithatnák azt, a’ mi egészen más valami volt? – Azonban legyünk bizodalommal egymás, bizodalommal a’ jövendő iránt, talán hogy lesz ismét borúra derű. – Szerk.
