Vezérczikk (Viszonozás II.)
Vezérczikk (Viszonozás II.)
Báró Eötvös József: E’ nemzet halad, de nyugodt, ’s épen mert haladni akar, azért fog nyugalomban maradni. Meglehet, hogy e’ haladás némelly egyes érdekeket sért, nem csudálatos ha azok, kik eddig csak eldeltek, nehezteléssel néznek a’ korra, mellyben tőlök is áldozatok kivántatnak, természetes, hogy azok, kik magokat olly magasaknak vélték, haraggal néznek mindenre, mi másokat hozzájok fölemel – vannak emberek, kik – mint Cicero mondja – nummulos curant cillulas, hortulos, non rempublicam; ’s ezek veszélyeket láthatnak, ezek remegjenek.
(1840-ki Főrendi-Napló 455 lap.)
Gr. Dessewffy Aurél: Ohajtom, hogy a’ tisztelt báró ur politicai ellenfeleinél meggyőződésüknek más inditó okait is sziveskejék feltenni, mint azokat, mellyek csupán magános érdekeben gyökereznek.
(Ugyanott 476 lap.)
Nem mondhatjuk, mennyire sajnáljuk, hogy a’ ns gróf, kinek szavait imint idéztük, illy viszonozásra kényszerít; kedvetlen kénytelenség ez, de kénytelenség, ’s azért – – végezzük.
Lapjaink utólsó számának vezérczikkét annak emlitésével fejeztük be, hogy X.Y.Z. (gr. Dessewffy Aurél) a’ Pesti Hirlapot ’s annak pártját és táborát la bourse ou la vie hangulatú utonállóknak bélyegezi. Ebből azt vonja ki: „hogy nem csuda, ha azok, kik ellen az inditványok csoportja megsemmisitő fegyver gyanánt van irányozva, mikor Fejérben ugyanazon egyén tüzeskedik főképen a’ házi adó átvétele mellett, ki csak imint annak 32,000 forinttali megszaporitását inditványozta, ’s magát minden felforgatási eszmével már régen identificálta; neki azt felelik – – a’ ti ajkaitokon minden illyen inditvány gyanús – – ti nemcsak áldozatot nem hoztok általuk, hanem azoknak folytában nevezetes nyerekedést reményletek”*. – Végre pedig ama’ lord Stanley-től, ki egykori zászlóját hűtlenül elhagyá ’s az ellenséghez szegődött, e’ szavakat idézvén: „most már Angliában a’ kérdés nem lord Melbourne és lord Jon Russell közt egy, ’s Wellington hg és Sir Robert Peel közt más részről forog, hanem egy részről ugyan mind ezen urak közt együttvéve, más részről pedig Roebuck és O’Connor urak közt” – ennek hasonlatára a’ nemes gróf imigy rekeszti be boszú haragos czikkelyét: „Nem az a’ kérdés; egy részről gróf Teleki József és Lonovics József, vagy más részről gróf Széchenyi István és Deák Ferencz legyenek e a’ nemzet vezérei – – – hanem egy részről ezen tiszteletes osztály maga minden árnyéklati különbségeivel mint egy egész, más részről egy központi zászló alatt Madarász László, Somogyi Antal, Mezőssy László és Puky Miklós a’ magyar radicalismus commis voyageursjei (egyébiránt meglehet mind igen erényes emberek) állanak; és a’ kérdés az: valljon – – szabad e ’s illő e, hogy imezek, kik a’ hazát még semmi hálára nem kötelezték – – kiket a’ nép képviselőinek soha sem vallott, alkotmányt és sajátsági jogot rontó inditványaik létrehozását a’ fenyegetés szemtelen hangján akarják tőlünk kicsikarni?* – és mi azt feleljük: nem, nem és háromszor nem, és azt feleljük, hogy azon nemzet, melly magán illymód engedne paczkáztatni, maga magát eltemetné.”
Ennél csakugyan nehéz volna fonákabb logicát kigondolni, Madarász ma tüzeskedik a’ házi adó átvétele mellett a’ közgyülésen, ezért tegnap a’ küldöttség ellenző véleményt ad. M. L. a’ tisztviselők fizetését szaporitandónak velne, természetesen nem rögtön, hanem ha majd törvény hozatnék (melly ily szaporitási véleménynek bizonyosan nem lesz kedvező), ’s azok, kiknek cselekvését X. Y. Z. igazolgatja, azon szaporitási vélemény előtt 9 hónappal a’ házi adó kérdését haragos ingerültséggel vagyontalanok vagyonosok elleni harczának belyegzik, ’s most tagadó utasitást adnak az országgyülésre; – adnak pedig azért, mert a’ házi adó elvállalásából egynémellyek nyerekedést remélenek. – Jegyezzétek ezt fel Fejérnek adófizető számos nemesei, ezek a’ jó urak azért nem akarnak terheitekben részt venni, mert a’ nemfizetésből nyereséget nemcsak remélenek, de húznak is. – Szerk.
Tehát a’ házi adóbani részesülés (mert csak ennek apologiája forog itt szóban) alkotmányt és sajátsági jogot rontó inditvány, – melyben azonban a’ gróf egyetért. – Szerk.
Eddig a’ ns gróf, – és éljen a’ tactica és hideg megfontolás! – Igenis gróf ur! azon nemzet, melly magán illymód engedne paczkáztatni, mint a’ ns gróf szeretné, maga magát eltemetné. – És azért nem, nem és nem háromszor, de örökre nem. – De azért, hogy örökre nem, tessék a’ ns grófnak vagy háromszor nem-ező pártja akármellyikének a’ hazára nézve valami jót ’s üdvöst inditványozni; ’s mi nem követendjük ama’ gyermeki daczot, mellyel (’s csak egyedül ezzel) képes ő méltósága a’ ns Fejér megye ügykormányára alkotmány betűje és szelleme által felhatalmazott (!!) mindig csak értelmesség által győzedelmeskedő (!!) urak házi adó kérdésébeni határozatát védeni, nem követendjük azok példáját, kik a’ „Daguerréotyp” irójának szemei előtt lebeghettek, midőn a’ „magyar jellem” vonásai közé számitá: hogy „csak azért sem, mert más akarja”; hanem egész szivünkből, lelkünkből igent mondandunk minden jó inditványukra, és „hosannát” kiáltandunk nevöknek, meddig csak elhat gyönge szózatunk. – –
Legyen már szabad a’ ns gróf idézett boszúszenvedélyes czikkére mindenek előtt megjegyezni: mikint valóban mulatságos látni, mint törekszik a’ feudalis oppositiót némi tisztelt nagy nevek háta mögé escamotirozni. Az a’ lord Stanley okos egy ember. Valóban derék egy mesterfogás volna oda vinni a’ dolgot, hogy Sir Robert Peel ministeriumát Melbourne és Russell lordok pártolják. Csakhogy – – Fudge! – mond Moore Tamás. – Fiat applicatio a’ feudalis oppositióra. Ehez több szóra nincs szükség.
A’ mi a’ „commis voyageurs” czimmel gúnyolt urakat illeti: mindannyian sokkal inkább férfiak, hogysem a’ mennyire pusztán személyök érdekeltetik, más szavára akár szorulnának, akár azt talán el is fogadnák. – Mi csak annyit tudunk, hogy ha netalán (a mint már valami hasonló kezünk közt is van) a’ „commis voyageurs” czímet – természetesen nem a’ magyar radicalismus, hanem valami más ismus értelmében – visszatorlanák, ’s a’ nem tudjuk mellyik salonbul kerülhetett ,szemtelen’ szót közülök valaki parlagi módon kamattal visszafizetné, mondhatlanul kellene sajnálanunk, hogy az időszaki sajtó eszmesurlódásait a’ ns gróf illy mezőre kényszeritette. – Hahogy azonban (mit a’ grófról föltenni még most sem tudunk) már is és itt teljesedett volna be, mi a’ „Kelet népérei felelet”ben jósolva van, hogy t. i. alkalmasint akadand bizonyos cotteria, melly a’ gyanusitgatások ’s mocskolódások özönével a’ nemzetet letériteni próbálandja a’ discussio stadiumáról, mellyen mindinkább közeleg némi kérdések megoldása, mi egynémi hazafiaknak nincs inyökre; melly cotteriácska azon törekedendik, hogy inkább csak veszekedjünk örökké, mintsem ama’ nem tetsző kérdéseket discutiáljuk; ha – mondók – netalán e’ jóslat itt teljesült, ugy bizonyossá tehetjük a’ ns grófot, hogy ha nem vagyunk is nagy tacticusok, de veszekedések kedveért mégsem engedjük magunkat letérittetni a’ discussió stadiumáról. – Egyébiránt azon „commis voyageurs”-ség individualis részére nézve még csak azt jegyezzük meg: hogy csudálnunk kell, milly kevéssé ismeri a’ ns gróf megyéink beléletének napi történeteit; mert ha csak legkevesbbé ismerné is, nem idézett volna neveket, mellyekre gúnyolódása még egy sületlen bon mot gyanánt sem illenék. – De mi olvastuk valahol (nem tudjuk igaz e? mert reánk a’ humor istene nem mosolygott), hogy a’ ki egy szót gondolt, mellyet elménczségnek hiszen, azt ki kell tálalnia, bár mibe kerüljön is. – Innen az egész baj. – „God damn peu de chose!” – mond Nagy Károly. –
Azonban van e’ „commis voyageurs”-i elménczkedésnek egy oldala, melly szorosan minket is érdekel. A’ P. Hirlap, és pártja és tábora emlittetik, és középponti zászló és utazó bizományosok emlittetnek. – ez összecsoportitásból egy tactica és egy gyanusitás tünik elő. A’ tactica ennyiből áll: Vagy ugyanazonitja magát a’ P. Hirlap azokkal, kikkel egy csoportba állittatott, vagy magát tőlök elkülönzi. Első esetben ha tán egyik vagy másik valami gyarlóságot követne el, a’ P. Hirlap itt kezünk ügyében van, s mi felelőssé teszszük minden szavokért és szavaiknak minden betűjeért. Másik esetben szakadást hoztunk be a’ táborba, ’s a’ ki oszt, az győz, ez rég tudva van. – Nem akarjuk jellemezni e’ tacticát; de nekünk ugy tetszik, hogy a’ hol közügyről van szó, egy szeretett hon gyermekei közt, a’ sokat hányatott, sok vésztől körített szegény Magyarhon gyermekei közt, vetélytársaknak igen, de ellenségeknek lenni nem kellene; amazokat pedig csak nemes versenyzés, küzdés csak ezeket illetheti; azonban bármikint legyen is ez, hadieseteknek az a’ sajátságuk van, hogy erejök csak az ellenfél vakságán épül. Cselt látni annyi, mint cselt rontani. Köztünk ’s lapjaink barátai közt nincs semmi tervezett szövetkezés, nekünk a’ subventiók nem kenyerünk. Kapcsunk szellemi; és ez a’ kapocs: elvrokonság, ’s ez elvrokonság mellett a’ hit és bizodalom, hogy csak a’ nemzetiség és alkotmányos élet kifejtését, és e’ kifejtést csak békes uton, csak törvényes eszközökkel akarjuk. E’ szellemi kapcsolat egyes részleteknél a’ vélemény individualis szabadságát sem ki nem zárja, sem megszoritását nem kivánja. Hanc veniam petimusque damusque vicissim. Ezért hát a’ kétélű tacticának – esküvel mondjuk – nem lesz sikere. – De mondók, hogy a’ tactica mellett gyanusitás is tűnik elő. A’ nemes gróf indulata hevében tért ’s időt felejt; felejté, hogy nem azon téren van, hol másfél év előtt szemközt állott a’ nemzeti lelkesedés ama’ gyönyörű manifestatiójával, mellyről gróf Széchenyi „Kelet népé”-ben irva van, hogy ha illyennel ví meg mind 772belülről, mind kivülről pro aris et focis a’ magyar, nincs hatalom, melly csorbát ütne nemzeti ’s alkotmányos szüzességén. – Voltak idők, hogy azon érdekek, mellyek báró Eötvös József igaz mondása szerint a’ haladás által magokat sértve találták, magas helyekrei befolyásukkal kisértetes rémlátást idézetek elő. És jött a’ gyanusitás, hogy van e’ honban egy szövetkezés, mellynek czélja rossz és eszközei törvénytelenek. És keresteték a’ rém; de mivel rém volt, sehol sem vala. És megnehezültek az idők e’ nemzet fölött. Mi nem tépjük, csak más ne tépje föl a’ hegedező sebeket. Éltünk egy kort, melly immár a’ történetirás sajátjává lett. dolgok és emberek följegyezvék a’ kérlelhetlen biró könyvébe, és egy közel kor itéletet hozand mindkettejök fölött. – A’ sors ugy akará, hogy ez itélet én rám is, a’ sors ugy akará, hogy ez itélet a’ ns grófra is várakozik. Mostanra elég: hogy a’ rémlátás megszünt, felséges urunk királyi szava feledés fátyolát veté, mennyire ember vetheté, a’ letünt idők keserveire; a’ mindenkor nyiltszivű, mindenkor hű, férfias nemzet pedig bizodalommal ragadta meg a’ kormánynak bizodalommal nyujtott kezét, ’s e’ szent szövetségből egy virág kezd felvirágzani, gyönyörűbb, mint minőt a’ sokat hányatott magyar századok óta szemlélhete. – És eljő a’ gróf, gyanusitgatásaival, beszél ug mintha fel akarná a’ rémlátást ujra költeni, mintha itt egy középponti zászló volna, és innen commis voyageursök küldözgettetnének szét az országban; és neveket említ, ’s ezek közt ollyat is emlit, ki a’ feledtető királyi szóban részesült, kiről mégis a’ királyi szónak ellenére, mellyet minden alattvaló, a’ nemes gróf pedig multjánál ’s állásánál fogva tán még jobban, mint más, tisztelni volna köteles, – e’ szónak ellenére a’ gróf azt mondja, hogy magát minden felforgatási eszmével már régen identificálta. – Itt nem azt kérdem a’ gróftól: illik e ez? itt azt kérdem a’ gróftól: szabad e ez, és kérdem: emlékezik e, hogy van törvényünk, mellyben elég ösztönt kellene találni, hogy jól megfontolja, mit cselekszik, a’ ki illy vádat mondani mer. Legyen ez elég, és legyen szabad azon körülményt megemlitenünk, hogy midőn a’ nemes gróf illy gyanusitgatásokkal lép föl, multjának emlékezete ’s polgári magas állásának viszonyai azt okozhatják, hogy sokak kebléhez rést találjon a’ boldogtalan gondolat, mintha azon érdekek, mellyeknek magas helyekrei befolyása a’ rémlátás szomorú korát előidézte, ismét hasonló utban volnának. Isten óvja meg e’ nemzetet ime’ balhiedelem ostorától! isten óvja meg e’ csapástól a’ kölcsönös bizodalom fejlésnek indult örömvirágát! – ezt bántani a’ ns gróf bizonyosan nem akará: kérjük hát, emlékezzék, hogy 1840 nem 1839, ’s hogy vannak dolgok, mellyekhez e’ változott térben, időben a’ fejedelmi szó irántihatártalan bizalomnál fogva, jogunk van ő tőle is szent pietássali közelitést igénylenünk.
Most még az utonállói hangulat, önérdek, nyerekedés, áldozatba nem kerülés ’stb. vádjaira kellene egy-két szót mondanunk. – Ez a’ vád az, érdemes olvasó, mellyről már másutt mondók, hogy ha vagy az elcsépelt szalmát ’s elkoptatott fegyvert nem utálnók, vagy pedig keserűk lenni szeretnénk, felüthetnők a’ jelen lapjait, és a’ multaknak évkönyveit; megemlithetnők, hogy e’ honban történetesen nyilt szemmel is sok ember lát, és sokan is olvasták a’ historiát; kijelölhetnők, mellyik ösvény az, mellyen azok járnak, qui nummulos curant, non rempublicam; mondhatnók, hogy ha házi adó elvállalásáról van szó, mi szegény nemesek, kikre őseinkről csak kevés hold földecske néz, áldozunk legtöbbet (ha statuspolgári kötelesség teljesitését áldozatnak keresztelni vétek nem volna) mert nekünk minden garasunkra szükségünk van, csakhogy élhessünk, mig mások a’ sokból sokat adhatnak a’ nélkül, hogy csak meg is éreznék; vagy ha ősiség eltörléséről van szó, ismét mi nálunk van az áldozat, mert a’ hosszú idők minden viszontagságain keresztül sok szegény nemes kezén maradott kevés holdbirtok juris perektől ritkán félhet, ’s ha van, kinek az ősiségi törvények miatt birtokvesztéstől félni lehetne, kikre hát ezeknek eltörléséből egyenesen nyereség vár, azt nem a’ mi sorainkban kell keresni; mit hiszen a’ táblai pörök lajstroma nyilván kimutat: de mi ezeket ’s a’ visszatorlásra olly igen kedvező állapot minden más fegyverét örömest mellőzve, még a’ kedélyes Chateaubriand gyönyörű sorait sem irjuk ki, mellyekkel bizonyos embereket olly hűn bélyegez, kik a’ legtisztességesebb cselekvés alatt is alacsony nyerészkedést keresnek, nehogy valamikép azon fájdalmat érezzék, hogy valakit becsülni legyenek kénytelenek; – mind ezt mellőzve, csak a’ nemes gróf saját szavaira utalunk, mellyeket mottóul fentebb kiiránk; ’s a’ mennyiben mindenszóban forgó gyanusitgatásokból azon csörgősapkai szálacska üt ki, hogy a’ jó szándéku tiszta honszeretet ’s magát áruba nem bocsátó függetlenség a’ holt mammonnak eredménye, az igenis elevenre található példálózás odiositásai helyett végválaszul Nagy Károly ime’ szavait idézzük: „Gyáva egy eszme, a’ vagyon vagy birtok szeretetével egybekötni a’ hazaszeretetet; nyomorult egy elv a’ dolgok fentartását a’ pénz fogalmával kötni össze! Hála a’ magyar istenének! azon eszme és elv mind maig nem terjedének el annyira édes hazánkban, hogy mind kettőt kiirtani nem lehetne.”
Gr. Dessewffy Aurél: „Adj isten”-ére „Fogadj isten” Puky Miklóstól. A’ Világ 89-ik számban „megyék állásá”-ról irott czikknek velejét – mit már ügyesebb toll felfogott – czáfolni nem szándékom, sophismákkal terhes okoskodását elmellőzöm, csupán oda terjesztve észrevételemet, hol a’ gróf személyemet érinti. Azt mondja a’ gróf: „Nem az a’ kérdés: egy részről gr. Teleki József és Lonovics József, vagy más részről gr. Széchenyi István és Deák Ferencz legyenek e a’ nemzet vezérei, mert az egyik mint másik esetben biztos és tiszta kezekben volna a’ nemzeti ügy, hanem egy részről ezen tiszteletes osztály maga minden árnyéklati különbségeivel, mint egész, más részről egy középponti zászló alatt Madarász László, Somogyi Antal, Mezőssy László és Puky Miklós e’ magyar radicalismus commis voyageursjei (egyébiránt meglehet mind erényes emberek) állanak, és a’ kérdés az: valljon akkor, midőn amazok még a’ legigazságosabb ’s legcsekélyebb engedményeket is csak a’ méltányosság nevében, rábeszéléssel kivánták eddig a’ nemzettől, szabad e ’s illő e, hogy imezek, kik a’ hazát még semmi hálára nem kötelezték, kik az örök igazság kirekesztőlegi tolmácsainak szerepét semmi tekintetben nem igényelhetik, kiket a’ nép képviselőinek soha sem vallott, alkotmányt és sajátsági jogot rontó inditványaik létrehozását a’ fenyegetés szemtelen hangján akarják tőlünk kicsikarni? és mi azt feleljük: nem, nem és háromszor nem, és azt feleljük, hogy azon nemzet, melly magán illymód engedne paczkáztatni, maga magát eltemetné.” – Gyönyörű parlamentalis előadás, felséges journalistai irásmód! de nem szeretné gróf ur, ha rá azt mondanók millyen a’ madár, ollyan a’ szólása. Kérdem én: ez e azon szelid hang, mellyel élni kellett a’ Fejér megyei gyülés határozásának igazolására, midőn ügyet kellett ótalmazni? ez e azon modor, mellyel engem a’ fenyegetés szemtelen hangjának vádjával szemtelenül illethetett a’ gróf? (ki egyébiránt meglehet erényes ember) a’ nélkül hogy mindenkinek eszébe jutna: „Turpe est doctori, dum culpa redarguit ipsum.” Itéljen a’ közönség. Én pedig felhivom és pedig férfiasan hivom fel a’ grófot azon inditóokok nyilvánitására, miknél fogva engem a’ magyar radicalismus commis voyageursjei közé számitni kegyeskedett. Mi okból czímzett ezen epithetonnal? nem értem; de hiszem, egy józan értelmű ember sem fogja érteni, ki személyemet ismerve, tudja, hogy soha olly megyében, hol jogom nem volt, – nem szólottam, annyival inkább izgatni megyéről megyére nem jártam. A’ kérdéses epitheton rám nem illi; de ha mult országgyülésünk előzvényeire visszatekintve, Sáros vármegye felé kereskedném, a’ grófra alkalmasint rá illenék az általa olly kiméletlenül osztogatott commis voyageur-i czím, azt nem a’ radical, hanem egy más párt érdekében érdemelve. Felhivom a’ grófot egyetlen olly inditványom bebizonyitására, melly az alkotmány vagy sajátsági jog eltiprására volt volna irányozva minek következésében honom ügye szózatomban tisztátalanul kezeltetnék! ’s mindaddig, mig szemtelen állitásait igazolni nem fogja, undoritó vádját a’ grófra visszautasítom, ’s előadását hamis vádnak, hazugságnak, rágalomnak nyilvánitom. – Még rövid idővel ezelőtt aestheticai utasitások hangzottak a’ gróf ajkáról; most pedig maga is a’ gorombaság bárdolatlan fegyveréhez nyult; ’s méltán kérdésbe tehetnők: valljon a’ piszkolódások registraturáját lapja nominalis szerkesztőjétől nem vette e át? Nem értem, mi szükség volt annak emlitésére, hogy nemzetem még képviselőjének nem vallott; ezt ugyis minden, ki az országgyülési folyamat ismeri, jól tudja; – de tudnék a’ grófnak ezen állitásához a’ mult országgyülési követség ambitusának historiájából egy toldalékkal szolgálni, mi aligha tetszenék; de maradjon! ugysem az a’ dolog veleje ez uttal, ki volt legyen követ? – hiszen municipalis rendszerünkben mindenikünk a’ népet egyenlőn képviseli, kérem is a’ grófot, hogy ezen dolgot ne csak az oligarchiának tulajdonitsa, mert – tisztességgel legyen mondva – talán mi is emberek vagyunk. Ezekből mondhatom, hogy itt a’ gróf téveszté a’ tacticát, de talán a’ logicát is, mi nélkül ha netalán nép képviselője volt volna, vagy jövendőben lenne – mitől a’ jó lélek őrizzen – nem sok hasznot hajtana honom oltárára; egyébiránt közöttünk még eddig annyi a’ különbség, hogy a’ sors születésemmel nevem elébe egy g betűt nem adott; és igy nép nem-képviselését vak veti világtalannak szemére. A’ megfordult világban fog e a’ gróf a’ nép képviselője lenni? a’ jövendő titka; de ha a’ régi jövendölési világban élnénk: „nem-”mel mernék felelni. Nekem elég boldogságot szerez azon önérzés, hogy független helyzetemben (mit semmi fényért föl nem cserélnék) sem az oligarchák komor tekintete, sem polgártársaim heve soha el nem tántorít; – szerezze meg ezt magának a’ gróf, és nyugodt lesz, és nem fog a’ mostanihoz hasonló piszkolódásra szorulni. – Fogunk e még jövendőben találkozni vagy nem? nekem mindegy, rettegni egyiktől sem fogok, és bizonyossá teszem gróf urat, hogy gúnyos kifejezéseit, személyemet netalán jövendőben illetendő szemtelen koholmányait soha felelet nélkül hagyni nem fogom; mert tudom, hogy „azon ember, ki magán illy módon engedne paczkázni, maga magát eltemetné.” –
Puky Milós.
