Vezérczikk. (Példa külföldről.)
Vezérczikk. (Példa külföldről.)
Montesquieu állitja (L’Esprit des Lois Chap. IV.), hogy az aristocratia maga magát kétféleképen korlátozhatja: egy nagy erény által, minélfogva a’ nemesek magokat en quelque façon a’ néppel egyenlőknek találják; ’s egy kisebb erény által, melly őket legalább egymás között egyenlőkké teszi; és ez az, a’ mi által magokat fentarthatják. Ez állitásnak kulcsát azon erőben véljük feltalálni, mellyet egy néposztálynak az egyenlőség érzetéből eredő testületi szelleme nyujt, de ép’ azért gondoljuk, hogy Montesquieu altal idézett nagy és kisebb erény közül amabban még több önfentartási erő fekszik, részint mivel ama’ nagyobb erény a’ kisebbet nem csak ki nem zárja, sőt szükségeskép magában foglalja; részint mivel az emberi természetben fekszik, hogy könnyebben ’s örömest tűrünk némelly egyenlőtlenséget azoktól, kikkel különben magunkat igen sokban egyenlő fokon állni érezzük. – Itt véljük mi annak kulcsát feltalálni, miérthogy az angol aristocratia magát annyi ellenséges körülmények közt (mik közül elég legyen az 1649-ki democratiai irányu revolutiót említeni), – és ismét annak kulcsát is, miérthogy a’ magyar aristocratia magát kevesbbé ellenséges körülmények közt fen birta tartani. Ugyanis historiai igazságnak hiszszük, hogy a’ Montesquieu-ből idézett két temperamentum vagyis két erény közül Magyarhonban törvény szerint a’ kisebb, t. i. az aristocratia soraibani egyenlőség, Angliában a’ nagyobb, a’ néppeli egyenlőség tünik elő. – Ama’ kisebb arány nem volt volna képes az angol aristocratiát ekkorig fentartani, mert ez soha sem volt a’ monarchia mellett egyedüli politicai hatalom; mert körülte a’ nép soha jogtalan állapotban, sem az alkotmány sánczain kivül nem vala. És ez a’ nagy különbség az angol és magyar aristocratia közt, mellyet mindig szem előtt kellene tartanunk, valahányszor gyakorlati tanuság után nézünk szét más szabad nemesek instiutioiban ’s törvényeiben. Anglia a’ Magyarhon alkotmánya közt tagadhatlanul sok hasonlat van, a’ mi korán sem kerülte el publicistáink figyelmét; magunknak is birtokunkban van egy latin röpirat még az 1790-ki időszakból, melly sok tárgyismerettel ép’ e’ hasonlat körül foglalkodik; de ha ezen hasonlat által angol viszonyoknak példaul állitására ösztönöztetünk, az eredmény idézésénél soha sem kellene felejtenünk azon concomitans tényeket, mellyek az idézett eredményt föltételezik, Igy, ha valaki példaul nekünk az angol aristocratiát tűzné ki példa gyanánt, ki kellene tüntetnie egyszersmind azon nagyobb erényt is, melly a’ néppel bizonyos tekintetbeni egyenlőségben gyökerezik: mert ez az, a’ mi az angol aristocratia lételét fentartotta; – ki kellene tüntetnie, hogy az angol aristocratia adót fizet, ép’ ugy mint az utólsó szénégető, ámbár épen az angol aristocratia törvényhozó testülete az, mellynek mint aristocratiának az adó felajánlásában ’s kivetésében még csak szava sincs; hogy az angol aristocratia ép’ azért létezik, létezhetik maiglan is, mivelhogy adót fizet, ’s igy ama’ nagyobb erényt, a’ néppeli egyenlőséget gyakorolja. – Nem különben ki kellene modania, hogy Anbliában szabad birtokot minden angol birhat, ’s a’ pazar angol lord pompás termeiben, terjedelmes vadaskertjében holnap az egyszerű takács vagy fűszerárus uralkodik, kinek váltólevele ellenében a’ fekvő birtok túlnyomó befolyása szétoszlik mint szappanbuborék. És igy tovább, keresztül minden viszonyokon. Az angol aristocratia fenáll, mert minden angol adót fizet, mert minden angol birhat fekvő birtokot, mert hogy „gentleman”-ná legyen, privilegiumra angol nem szorult, az csak önmagától, iparától, szorgalmától függ; pedig a’ ki gentleman, az előtt nyitva áll a’ dicsőség utja fel egész a’ premierministerségig; mert azon országban, melly a’ fekvő birtok suprematiájának példányaul idéztetik, egy tamworthi gyapotgyáros ül az ország kormányán, ’s alatta herczegek szolgálnak, ’s mert mig itt a’ nép fia a’ magas aristocratia valamellyik szülöttjének birtokába lép, amott a’ lord vagy gyárnokságot űz, vagy kereskedik, ’s az aristocratiai családokból csupán az elsőszülöttek öröklik elődük kitünő helyezetét, a’ többiek a’ polgári életbe, a’ nép soraiba lépnek át. Igy tűnik elő ezer viszonyokban a’ néppeli egyenlőség, mellynek eredményét ’s vele az aristocratia maradandóságát nem kevéssé erősiti az, hogy az aristocratia Angliában tulajdonképen nem politicai felekezet, ellentétben a’ nepfelekezettel, hanem van tory ’s van whig párt, ’s mig amaz sorai közt igen sok népfiat számlál, kik a’ tulajdonképeni aristocratia körén kivül állanak (jelenleg illyen, ’s már többször is volt illyen vezérök), addig vannak nagy historiai nevek, roppant gazdagságu aristocratiai családok, királyi herczegek, kik – gyakran –nemzedékről nemzedékre tántorithatlan hűséggel, jó ’s bal szerencsében a’ liberalis párthoz tartoznak.
Montesquieuvel kezdettük e’ historiai tény előadását; szabad legyen ugyanő vele berekesztenünk: „Ha kérdeztek – ugy mond a’ nagyhirű bölcs – ha kérdeztek, minő előitéleteik vannak az angoloknak? igazán nem tudnám megmondani; nem számithatomoda a’ háborút, nem a’ születést, nem a’ hivatali méltóságokat, sem a’ szerencsefiakat, sem a’ ministeri kegyelem balga vágyát; az angol azt akarja, hogy az ember ember legyen, ’s csak két dolgot becsül, a’ gazdagságot és az érdemet” (pensées diverses); mi mellett mi csak azt jegyezzük meg, hogy ha becsüli, tán kelletén túl is becsüli az angol a’ gazdagságot, (mert hiszen szójárásához tartozik, az ember becsét jövedelmétől mérni. – „What ’s he worth?” „mit ér ez az ember?” „ten thousand a’ year” „tiz ezer fontot évenkin”) – ha mondók, kelletén túl becsüli is az angol a’ gazdagságot: de nyitva van ám a’ kereset minden utja, a’ gazdagodás minden ösvénye mindenki előtt; minélfogva elég egyetlen pillanatot vetnünk politicai hatalmának terjedelmére, hogy meggyőződjünk, miképen nagyságát nem a’ fekvő birtok túlnyomó befolyásának köszönheti.
Azonban sokaknak kedvencz themájok Angol- ’s Francziaországokat összehasonlitani, ’s midőn az átalakulásnak olly különböző eredményeit tapasztalják, midőn amabban roppant külhatalom mellett a’ rend és szabadság szövetségének lélekemelő látványát szemlélik, emebben pedig szüntelenküzdést ’s belharczokban vonaglást látnak: a’ különbséget egyenesen a’ nagy fekvő birtok amott túlnyomó befolyásának, itt nem-létezésének tulajdonitják. – Nem akarjuk vitatni, mennyire igaz, mennyire ne, hogy Anglia csak rendet, és szabadságot, Francziaország csak küzdést ’s vonaglást mutat; nem akarunk amarra nézve az emancipatio, ’s reform-bill előtti jelenetekre, nem a’ boldogtalan Irland hét százados szenvedésire utalni; nem emerre nézve Francziaország vagyonosságának, ipar és szorgalma kifejlésének annyi áldozat, annyi veszteség után csaknem hihetetlen emelkedésére hivatkozni, – mi mindezt mellőzve, ’s rokonszenveinkkel különben is inkább az angol institutiókhoz hajlók, a’ tényt, ugy a’ mint állitva van, elfogadva, oda nyilatkozunk: hogy ha Francziaország örökös küzdelmekben vonaglik, a’ beteg népállapot emez irtózatos kórjeleit nagy birtokok nem-létezéséből korán sem magyarázhatni, hanem inkább onnan, hogy azon politicai nagykorúságot, mellyért az egész nép annyit küzdött, szenvedett, vérzett, sőt vétkezett is, 36 millió közül 180 ezer ember monopolizálja, ’s csak a’ pénz-aristocratianak illy tulnyomó befolyása képes örökös zavart, ’s küzdelmeket tartani fen azon országban, mellyben ép’ az által, hogy igen sok középrendű földbirtokost számlál, a’ stabilitásnak legtöbb elemeit vélnők feltalálni, minthogy tudva van, ’s magának Angolhonnak historiája is kiáltólag bizonyitja, hogy a’ roppant terjedelmű földbirtokosok valahányszor a’ más két statushatalom által kellőleg ellensúlyozva nem valának, túlnyomó befolyásukkal nem a’ stabilitásnak, hanem majd a’ nép, majd a’ monarchia ellenében örökös forrongásnak, örökös revolutiónak valának elemei.
És valóban, hahogy az angol statusélet fejleményén vizsgáló szemmel keresztülfutunk, lehetlen ugyan tagadnunk, hogy a’ nagy földbirtokos aristocratiához szívemelő nagyság emlékezete csatlakozik: de – ha igazságosak akarunk lenni – lehetlen azt is meg nem vallanunk, hogy ezen nagyság csak akkor tünik elő, midőn a’ conservatiónak Montesquieu által felállitott hatalmas eszközére, ama’ nagyobb erényre támaszkdoott: ellenben azon időtől fogva, midőn Wilhelm a’ hóditó 1066-ban Angliát a’ hastingsi mező 45 ezer győzői közt felosztotta, valahányszor a’ nagy fekvő birtok túlnyomó befolyásra emelkedett, mindannyiszor tőben rázatott meg a’ királyi szék, vagy a’ közbéke, rend ’s népboldogság épülete. Nem akarunk bizonyitványul azon időkre hivatkozni, midőn a’ büszke Warwick-ház kérkedve szereté emlegetni, hogy egyik kezével királyt dönt, másikkal királyt emel. Csak a’ legközelebbi időkre vessünk egy pillanatot. Nézzük a’ reform-bill behozatalát, midőn Londonderry ’s Newcastle palotái leromboltattak, midőn Nothingham, Derby, Longborough, Bristol környékén a’ nép fellázadt, midőn már a’ királyi lak előtt is ágyúkra volt szükség, midőn Chester, Hants, Cornwall, Glasgow tájékán ezerenkint gyült össze a’ nép; ’s anglia ujolag egy rettenetes revolutio örvényszélén állott, mi idézte elő az irtózatos statushelyzetet? a’ nagy birtokos aristocratia túlnyomó befolyása, melly Montesquieu nagy erényéről megfelejtkezett. ’S most ismét nemezen érdek idézi e fel a’ gabnatörvény elleni mozgalmakat ’s a’ proletariusok fenyegető szövetkezéseit? – Igenis, ama’ befolyás, a’ hol ’s a’ meddig túlnyomó volt, bajt idézett eleget Angliára; de Anglia bámulatos nagyságát nemez eszközlé, ’s nem is ez Angliának életere; nem itt támadta meg őt Napoleon, midőn semmivé tenni akará, nemez teremté ama’ csudaerejű associatiokat, nem ez Anglia kereskedői marináját, nem ez szerzé, nemez alapitá a’ roppant gyarmati birtokokat, nagyobbakat, mint minőnek Róma a’ világot álmodá.
822A’ ki tehát a’ magyar nemesség sorai közt törvény ’s alkotmány szerint jogban ’s hivatásban fenálló egyenlőséget rosszallaná, ’s historiai súly után nézve szét, más nemzetek eseményein azt állitaná, hogy Anglia a’ rend és szabadság szövetségének lélekemelő látványát a’ fekvő birtok tulnyomó befolyásának köszönheti, az egyoldalulag vené föl a’ dolgok állapotját, ’s megfelejtkeznék Thierry Auguszt mondásáról, hogy ma már nem szabad egy bizonyos eszme hasznára faragni a’ historiát*.
„Aujourd’hi il n’ est plus permis de faire l’ histoire au profit d’ une seule idée.” – Oeuvres d’ Aug. Thierry. Introduction. –
