Vezérczikk. (Kamatláb ’s hitelviszonyaink.)
Vezérczikk. (Kamatláb ’s hitelviszonyaink.)
Midőn egy nemzet állapotjába valamelly uj institutio illesztetik be, mellynek hatása annakelőttei tények eredményére is kiterjed, igen természetes, hogy a’ gyakorlatbavétel első szaka bizonyos crisissel jár; ’s mig az uj törvény erkölcsileg ’s jogilag az élettel nem assimilálódik, lehetetlen, hogy az összes nemzetre áradó jótéteménynek némi egyesek viszonyai áldozatul ne hulljanak. Ez minden bizonynyal sajnálatos kénytelenség, mellytől az emberbarát részvétét soha sem tagadja meg, de kénytelenség; – ’s ennek csapásaiban mig a’ keltnek embere „Allah akbar”t kiáltva fatalismusból, addig a’ komoly Stoa elveivel megbarátkozott nyugoti fi philosophiából nyugszik meg, ’s mihelyt nyugodt lélekkel ismételheti I. Ferencz franczia királynak a’ paviai szerencsétlen ütközet utáni ismeretes mondását; hahogy az uj institutióból a’ közre háruló jótékonyságot szemügyre veszi, bizonynyal föltalálandja keblében ama’ vigasztalást is, melly L. Aemilius Paulus nagyszerű szavaiban feküszik: „cladem domus meae vestra felicitas consolatur.” – De mi azon nemzetben sok életerőt vélünk rejleni, ’s azért örömmel hiszünk jövendőjében, melly az uj institutiók életbe-lépésének crisisét, egészben véve, kevés rázkodással átéli. – És mi illyennek hiszszük a’ magyart, ’s hitünknek ujabb zálogát véljük a’ sebes assimiliatióban föltalálni, mellyel az eddig hiteltörvényeinkkel mondhatjuk merőben ellenkező irányu uj hiteltörvényeink, viszonyainkba belé forranak. De a’ törvényhozó magasult szempontjára nem mindenki emelkedhetik, ’s mig az erősebb keselyüszemmel néz a’ közelgő czél felé, bárha körüle jobbról és balról sürű porfelleg emelkedik, addig a’ gyöngébb a’ dolgok felszinétől elkapatva félelmet érez, és a’ tünékeny phasisban állandó normát képzelvén, utjának három negyedéből is örömest visszatéritené a’ törvényhozót, felejtve, hogy a’ visszatérőnek a’ már túlélt port még egyszer végig kellene küzdenie, csak hogy oda jusson, honnan kiindult, ’s hol roszul kellett magát éreznie, mert különben nem mozdult vala, mig a’ bizton, jó hittel, de fontolgatva haladóra, zöldelő oasis vár. – Ama’ félénkebbek megnyugtatása végett irtuk hitelviszonyink iránt előbbi számunk vezérczikkének néhány sorait, ’s irtuk a’ statustan általános szempontjából, mellynek, midőn az egészre néz, specialitás eszébe sem jut. – Lehet talán, hogy azon röpiratban, mellynek elveivel olvasóinkat megismertetni igértük, valami specialis irány is van: de ez a’ mi szempontunk körén minden bizonynyal kivül fekszik, minket az uj hiteltörvények gyakorlati kezdetével járó crisisre nézve, a’ röpirónak csak azon nézete illet, hogy ezen uj institutióval feltünt hitelcrisis ép’ olly mértékben mindig és mindig kevesbbé leszen érezhető, a’ mint a’ jellemi szilárdság növekedendik, a’ magányos jólétnek a’ közjóléttől elválaszthatlan ipara szélesedik, ’s az adott szó szentsége mindig erősebb gyökeret ver. A’ félelmesek tehát bizvást megnyugtathatják magokat, mert az átalakulás phasisain ez életerős nemzet rövid idő alatt átesik; ’s a’ maradandó hatás az egészre nézve minden bizonynyal csak üdvös leend; annyival üdvösebb pedig, minél bizonyosabb, hogy az institutiók javitásaiban némi logica uralkodik; s minthogy hiteltörvényekkel már megáldott az ég, előbb utóbb hitelintézetekkel is minden bizonynyal meg fog áldani.
Wildner urnak előbbi számunkba említett röpirata különösen két kérdés körül forog. Egyik az említett crisist tárgyazza, mire nézve a’ mondottakon túl nem tartjuk szükségesnek a’ fejtegetést. A’ másik kérdést igy állitja fel: „Honnan van, hogy pénzt mégis nehezen kaphatni, és száztól 12, 15, 20, sőt nagyobb kamatot is kell fizetni, ámbár a’ hitelező biztosabban számithat pénzére, mint ezelőtt?” – E’ kérdésre felelvén, szükségesnek látja mindenek előtt tévedésnek nyilatkoztatni, ha valaki azt hiszi, hogy a’ magas kamatláb magában véve már baj. A’ kamatláb bizonyos előzvényeknek bizonyos következménye. Midőn egy nemzet természeti ’s erkölcsi erőinek eszméletére jut, midőn szilárd akarat támad benne, e’ szép erőket magasabb ’s mindig magasabb hatásfokra emelni, ekkor mindennemű capitalisok utáni vágy és törekvés tünik elő, ’s a’ kölcsönvevők versenye növekedik. Már minél nagyobb e’ versenytorlás, mig a’ tőkepénz öszvege ugyanaz marad, annál nagyobbak a’ tőkepénzesek követelései. Midőn a’ kereskedő adásvevés utján a’ mindinkább felvirágzó kereskedésben száztól 12-őt, 15-öt, sőt többet is nyer, balgaság volna tőle, ha pénzét 5 vagy 6 kamatra kölcsönözné. Már pedig Magyarország jelenleg ép’ ezen feltörekvés korszakát éli; a’ földbirtokoson tisztán átlátják, mi tömérdek kincs rejlik még e’ honban használatlanul, mikint három-, sőt négyszeres népességnek is gyönyörű tére volna; az iparnak dicső mező nyilnék, ’s a’ kereskedés kiterjedhetne, ’s műiparra és termesztésre áldast tenyésztőleg visszahathatna; – és e’ szemléletből minden oldalról a’ capitalisok utáni torlódás ered; miből magas kamatláb következik: a’ mi tehát magában még korán sem baj, sőt örvendetes látvány, mert életeleven fejlődési törekvésre mutat.
Meg kell vallanunk, hogy a’ mint magunk is egyetértünk e’ nézetek elméleti alapelvében, ugy a’ levont gyakorlati következtetést csak olly normalis állapotú statusviszonyoknál ismerhetjük el, hol a’ javak világábani érdekhatalom súlyerejét abnormis szabályok nem zavarják. De ez, nézetünk szerint édes honunkban nem igy vagyon; és pedig azért nincs igy, mivel minálunk a’ szabad föld eszméjét (a városi polgárbirtok és örökváltságolt helységek kivételével) valósitva föl nem találjuk. Talán szükségtelen logomachiát is követünk el, midőn ismételjük, hogy a’ szabad föld ellentényét mi korán sem szoritjuk csak az urbéri viszonyokra, hanem az ősiségi törvényekre is kiterjesztjük, mellyek okozzák, hogy a’ nemes földbirtokos kétségbehozhatlanul biztos, állandó, valódi ingatlan tulajdonnal sajátlag nem is dicsekedhetik, és igy tulajdonképen dologügyi hitellel sem. Mi egyáltalában nem látjuk földbirtokosainkat olly állapotban, hogy felvirágzás jelének vehetnők, ha száz forint kölcsönt csak 20–30, sőt nagyobb kamatra kap; mert, igen kevés esetet kivéve, nem hihetjük, hogy illy magas kamatláb mellett a’ kölcsönvett tőke positiv nyereséggel gyümölcsözhetnék, ’s igy a’ felvirágzó nemzeti jólét factorának nézethetnék. alig lesz Magyarhonban földbirtokos, ki gazdasági beforditás végett 30 procentre pénzt positiv haszonnal kölcsön vehessen; de igen sok van, ki negativ haszon tekintetéből minden áron kölcsönre levén kényszerülve, ha máskép nem lehet, nagyobb kamatot is örömest ád. Példaul ha váltója lejár, és legjobb akarattal sem fizethet, és birói foglalás fenyegeti, melly által vagyona tőkéjét a’ vevők csekély concurrentiája miatt fel- vagy harmadáron elvesztené, a’ nélkül hogy árverés által csökkenvén hitele, visszaválthatást remélhetne; illyenkor ád ötvenes kamatot is, csak meneküljön. – És miért mind ez? mert realis hitellel nem bir, ’s telekkönyv, ’s hypothecalis rendszer nélkül, ezzel pedig ősiség mellett soha sem is birand. Hogy a’ kereskedő balgatagul cselekednék, ha 12-őt ’s többet nyerhetvén kereskedésben, pénzét száztól hat kamatra kölcsönözné, tagadhatlan; de ebből korán sem következik, hogy 12–20 procentes kölcsön kereskedésen kivül is gyümölcsöző befordithatásnak ’s igy a’ közjólét növekedése jelének tekintethetnék; különben is kereskedő és pénztőzsér nem synonym. Amaz ritkán ád pénz kölcsön, ez pedig ritkán kereskedik; ’s kivevén az ex professo vampyrokat, a’ tőkepénzesek örömestebb adnak városi birtokra száztól hatért, mint nemesire száztól huszért; a’ mi eléggé mutatja, hogy a’ magas kamatláb – nemesi jószagra nézve – nem a’ tőke haszonvehetőségének ’s gyümölcsöző befordithatásnak, hanem biztos hypotheca hiányának eredménye. – E’ kamatlábróli elmélkedésből azonban egy tény világosan szembe tünik: az t. i., hogy midőn a’ kamatláb magas állás fölött nyiltan, ’s tartózkodás nélkül egy örül, más sajnálkozik, a’ törvény, melly száztól hatnál nagyobb kamatot venni tilt, az életben minden sikerét elvesztette. – Hiába, uraim! ne helyeseljük bár, de nem is tagadhatjuk, hogy ha valamelly szoritó törvény a’ dolgok természetével ellenkezi, ’s a’ törvényhozó azt annak idejében nem módositja, a’ practicus élet találékony fogásaival el nem mulasztja módosítani; és ez baj, tagadhatlanul baj, mert minden illy törvény az embereket törvényszegésre kényszeríti; ez pedig rossz oktatás, compromittalja a’ törvényhozó tekintetét, ’s bűnt vet, hogy kárhozatot arasson. Nekünk ugy látszik, hogy a’ törvényhozónak örökké az időnek üterén kellene kezét tartania, és semmitől gondosabban nem óvakodnia, mint attól, hogy az élet kinevesse a’ megkövesült szabályokat. – Hitelviszonyaink egyéb oldalairól a’ fölvett röpirat nyomán talán más alkalommal.
