Vezérczikk. (Tervezet és rohanás.)
Vezérczikk. (Tervezet és rohanás.)
„Szabad e jót tenni szombat napon’” kérdék a’ farizeusok üdvözitőnket, és sem példája, sem válasza nem javított utódaiknak kétkedésein. Igy szól Bentham a’ politicai sophismákról irott elmélkedésének azon részében, melly a’ „még jókor van” czímű sophismát, más szóval a’ mindent jobb időre halasztgatók ajkain pengő rohantatási vádat fejtegeti. Igaz ugyan, hogy a’ változások nemi munka nélkül nem történhetnek, ’s alig van olly nemök, melly legalább is a’ szokatlanság kéjelmetlenségét ne éreztetné azokkal, kiket a’ változás vagy uj kötelességgel terhelt, vagy legalább megszokott kerékvágásukból kisodort. Leggyöngébben szólva, ugy vall az ember vele, mint az uj ruhával, mellyet – mikint Banquo mondja Machbeth-ben – testhez csupán csak viselet simít. ’S ez még csak hagyján! mert a’ posztó könnyen testhez simul; de a’ javitásokkal rendszerint az a’ szentségtelen kénytelenség jár, hogy ha még olly kimélettel intéztessenek is, lehetlen, hogy egynémellyek érdekeibe ne ütközzenek, éldeleteket ne háboritsanak, reményeket ne rontsanak. Az illy emberek pedig már ugy vannak vele, mint tyúkszemes láb az uj saruval; fáj biz az, fáj, tagadni nem lehet. Mi hát részünkről a’ tervezgetést általában gúnyoló, a’ mozgalmakat rohantatással vádoló gyanusitgatásokra nem sokat adni régen megszoktuk, hasznosb munkának vélvén a’ specialitásokra vitelt ’s minden egyes kérdésnek igazság és józan politica szempontjábóli birálgatását. Azonban bárha igaznak valljuk, hogy a’ magyar nemzet eszmél és gondolkozik, terjedtebb mértékben mint valaha: tagadni mégsem lehet, hogy sok ember között sok ollyan is van, kire Senecából az ismeretes „mavult credere, quam judicare” (inkább hiszen, hogysem itéljen) nagyon ráillik. – Ezeknek okáért nem gondolók szükségtelen munkának a’ tervezgetési düh ’s rohantatás vádjának kissé fenekére pillantani. És épen midőn e’ feladattal foglalkodánk, igen kellemesen lepett meg egy tisztelt barátunk levele, mellyben e’ tárgyróli gondolatait velünk közleni szíveskedett. Ő maga csendben nézi a’ politica hullámjátékát, meleg részvéttel a’ honügy iránt, de az irói pályától – mint igen sok intelligens fej – idegenkedve; ’s azért inkább csak nekünk magánytudomásul, mint közönség elibe juttatás végett közlé velünk egyszerű alakban gondolatait. Azonban nem hiszszük a’ discretio kötelességét sérteni, ha nevét nem nevezve, kerüljük a’ gondolatrablást, ’s a’ mikint vettük, akkint átadjuk a’ közönségnek, melly bizonynyal sokkal érettebb már, mintsem, hogy a’ derék gondolatot egyszerű alakban ’s fűszeres mártalék nélkül is kedves tápláléknak ne fogadná.
A’ magyar időszaki sajtó organumai – igy ir tisztelt barátunk – kivevén a Pesti Hirlapot és Erdélyi Hiradót, telve vannak azon idétlen panaszszal, hogy sok a’ terv és a’ tervező, ’s hogy nem haladni, hanem árvízkint kívánunk átrohanni az átalakulás phasisain. – Vagy igen, risum teneatis, ne nevessetek! vagyis inkább ne teneatis, nevessetek barátaim! E’ panasz magyarok ajkáról jő, – magyarokéról, kikről mégis csak föltehetni, hogy voltakép ismerik keleti jellemünket, mikint azt a’ Daguerréotyp is jelesen kimutatá, és azt is igen jól tudják, hogy most már a’ harmadik nemzedék vitatkozik azon javitási kérdések fölött, miknek szükségét apáink ’s részint nagyapáink már 1790-ben annyira sürgetőnek érezték, hogy elintézésüket még 1792-ik évre törvény által határozottan elrendelnék. Most 1842-tőt irunk! Azóta népek keltek, nemzetek enyésztek el, és a’ magyar reform törekvéseit mégis rohantatásról vádolják. – Engem korom ’s körülményeim indulatokban meghiggasztottak, sem várni- sem félni-valóm senkitől: én hát higgadtan szemükbe nézheték ama’ panaszos rémképeknek; megmondom röviden véleményemet.
Első vád: hogy sok a’ terv, sok a’ tervező. Kérdem én: panaszt ’s rosszalást érdemel e ezen közügyekezet, ’s nem inkább biztató, lélekemelő helyeslést? már csak azért is, mert minél több a’ terv, annál jobban meg lesz a’ tárgy vitatva, és gyakorolva a’ fontolgatás, ’s nemzet és egyedek fogékonynyá téve elfogadni azt, mit az eszmesurlódás dicséretes versenye jónak mutatand. Eme’ közügyekezet, egy-egy darab téglával járulni honunk jövendőjének épületéhez, nem üdvös jele e annak, hogy az obscurantismusnak nemzet-hervasztó felhői már már oszlásnak indultak, ’s az értelmesség világa több több helyüvé hat, mint valaha? – Valóban korunk nem ment hibáktól, de én a’ hibát nem tervezők sokaságiban találom, hanem találom: 1) a’ jót, a’ hasznost hamar felfogó, de még hamarébb abbanhagyó természetünkben, melly mint a’ szalma, hamar gyúl, szép lángot vet, de maga után sem hamut nem hágy, sem meleget. 2) hogy igen sokan vannak, kik önfentartásunk kellékeit és szellemi ’s anyagi érdekeinket vagy nem ismerik, vagy balul fogják föl, vagy szándékosan eltorzitják; – 3) hogy a’ nyelv- ’s politicai osztályzatokból mindenben gáncsot keres, mindenben akadályt találó fonák nézetek őrlődnek ki, melylyek a’ közegyesülést ’s a’ teendőkre nélkülözhetlenül szükséges közerőnek kifejlését már csirájában elfojtják. – 4) hogy még mindig akadnak, kik a’ kormánynak jó szolgálatot vélnek tenni, ha érdekét a’ nemzet érdekétől elválasztják, a’ mi a’ mai időben már valóságos anomalia, miután a’ kormányok csak a’ nemzetek javában lelhetnek legbiztosabb alapot fentartásukra; és igy a’ kormányoknak okszerűen csak jót lehet akarniok, miről még a’ status szükségei is kezeskednek; mert ezeknek fedezése többe kerül mint valaha, ’s már néphóditásokból nem pótolható; de költsön utján is csak ugy, ha a’ statuspénzügyi kezelés a’ visszafizetési pontosságról kezességet nyujt. Minélfogva a’ kormányoknak önjavok tekintetében sem lehet egyéb hivatásuk, mint a’ nép ’s nemzet szellemi és anyagi jólétének eszközlése; mi mellett bizonyosan nem lehet felejteniök, hogy a’ szellemi kifejlés, egyszersmind nemesített ’s állandósitott kifejtése a’ módoknak és eszközöknek, mik anyagi jobblétre ’s igy a’ közszükségek biztos felezésére is vezetnek; a’ miből e’ szerint tisztán következik, hogy a’ melly kormány a’ nép tehetősségének önmagábóli kifejtésére törvényes hatalma körében buzgóan közredolgozik, csak önjavát eszközli, mert a’ közszükségeket pótolható tehetőséget növeli ’s biztositja. – Nekem pedig ugy tetszik, hogy a’ statusgazdálkodás nagyban ’s egészben ép’ olly elvekből tekintendő, mint kicsinyben ’s részletben egyes emberek gazdasága. – Vegyünk fül például egy 5000 holdból álló birtokot mellyből kastély, udvar ’s vadaskert vagy 200 holdat foglal el, a’ többi 4800 hold pedig szántóföld, kaszáló, szőlő, legelő. Kérdem már: az okszerű jó gazda mit fog tenni? bizonyosan azon iparkodandik, hogy a’ 4500 hold gazdasági föld termékenységét lehető legmagasb fokra emelje, ’s azon állandóan meg is tartsa, miszerint illendő önfentartásán kivül ama’ 200 hold kéjelemföld diszítésére is elegendő jövedelme legyen, ’s még egy kis takarékpénze is maradhasson. Igy a’ statusgazdasági számtanban is.
Második vád: a’ haladási rohantatás. Erre már igazán nehéz egy dolog satyram non scribere. Midőn a’ P. Hirlap ’s vele rokonszenvűek nyiltan vallják, hogy békés uton ’s a’ törvényes formák közt ohajtanak haladni, ezzel ki van egyszersmind mondva azon roppant idő is, melly nálunk az igének testtéválására megkivántatik, ’s a’ rohanási vád nevetségessé sorvad össze; hiszen honunkban a’ törvényes formák mozgonya olly lassú, ’s annyi akadályokkal kell küzdenie, miszerint valóban még a’ leglelkesebb embernek is minden lelki erejét össze kell szedni, hogy a’ terv és tény közti idő kifárasztó unalmában béketürését ne veszítse. Hátha még az időszaki sajtó is megszünnék egy kis elevenségre ébreszteni a’ szellemeket? igazán csak unokák unokái láthatnák az ősök tervének teljesületét*. – Mindenki tudja, mikint forog minálunk a’ törvényes formák gépezete; de azért tán nem árt összeállitva elmondani: A’ teendők tárgya a’ hirlapokban minden oldalról megvitattatik, majd a’ megyékben inditványba jő, és választmányra bizatik, ennek jelentése a’ megyei közönség által meghányatik, módosittatik, ’s el- vagy nem fogadtatik, ’s e’ szerint követi utasitásba megyen. Mindezekre van 3 évnyi idő. Majd elkövetkezik az országgyülés: ott a’ conferenciákat kerületi ülés váltja föl, ez választmányt küld ki, az nyitott ajtóknál dolgozik, munkálata kerűleti ülésben meghányatik, ’s e’ tűzpróba után országos ülésbe, onnan a’ főrendekhez vitetik, és jő izenetre viszonizenet, egymást fölváltva számtalanszor, és mindenik viszonizenet ujra kerületi ’s országos ülésekben megvitattatik, és a’ követjelentések nyomán tanácskoznak fölötte az egész országban számtalanszor; végre csakugyan felirásba megyen, ’s a’ kormánytanácsban megfontoltatik és kir. válasz adatik, melly ismét a’ conferentiák, kerületi ’s országos ülések és izenetek ’s viszonizenetek minden stadiumain átsétálgat; minek gyakran végső eredménye nem más, mint az, hogy a’ tárgy országgyülési intézkedésre tűzetik ki, ’s a’ részletes terv országos választmányra bizatik, mellynek munkálata ujolag eljár a’ lábtózatnak minden fokain mig végtere, ha minden jól megy, nyolcz év alatt törvénynyé válik! Ekkor azonban a’ dolog még csak papiroson létezik, ’s foganatbavéte még szintugy sok előkészületbe, sok időbe kerül. – Ám nézzük egyenkint a’ napirenden levő tárgyakat. Legelőször is a’ népnevelésre, mint minden javitás és boldogulás sark-alapjára forditsuk figyelmünket. Legyen a’ dolog törvény által ma elintézve: mennyi idő kell, mig helyenkint iskolák épittetnek, képző intézetek állittatnak ’s ezekben nevelők képeztetnek. –Vegyük törvényesítettnek a’ büntetőtörvénykönyvet: azt gondoljuk, hogy az uj rendszer behozatalához szükséges fogházak egy szép éjen át tündérkezektől létre jőnek? Vagy a’ katonaélelmezési rendszer át alakitása fog talán máról holnapra mindenütt kész laktanyákat találhatni? Vegyük föl, hogy a’ nemzeti hitel ’s közipar és szorgalom tekintetéből, hitelintézetek állitása mellett, az ősiség eltöröltetik: nemde valószinű, hogy az eddigi keresetek valósitására, de csak a’ mar folyó pörök bevégzésére is, több évi határidő fog engedtetni? – Végre, akármi módon határoztatik is el az urbéri örökváltság foganatositása (mire, hogy bizonyos évek alatt az egész honban megtörténhessék, minden esetre módot nyujtani nem mellőzhetjük), mennyi földmérésbe, elkülönzésekbe, ’s ez mennyi időbe fog kerülni, mig a’ dolog annyira érik, hogy a’ telekkönyvek behozassanak, ’s a’ szabad föld malasztos gyümölcsét észrevehetőn izlelhessük? És kérdem én: valljon hanyad része létesült a’ már ötven év óta napirenden levő, annyiszor vítatott országos választmányi tervekből? És ezt híják aztán némelly megfordult világi hősök rohanásnak! de nekem ugy látszik, hogy ezeket igy végig taglalva, akármikint magyarázgassuk is az általok árasztani szokott gúnyt, gáncsot, gyanusitást, a’ nagybirtokok oligarchismusába kapaszkodást, a’ megyehatósági kör megszoritására, ’s ezzel ha nem egyetlen, bizonyosan legfőbb garantiánk eltörpitésére irányzott törekvésöket: elégnél több okot találhat az aggódó honfikebel, hogy megütközve forduljon el; azonban a’ czélja jóságáról ’s eszközei törvényességéről meggyőződött engesztelődés szelleme hajlandó inkább hibát 28és tévedés, mintsem bűnt gyanítani; s azért én is szeretem hinni, miképen a’ megfoghatatlanságig alaptalan gyanusitás csak onnan ered, hogy nem vevék figyelembe, mikint a’ napirenden levő javitások létesitése egy részről önmegmaradhatásukat is biztositja, mert minél többje van valakinek, annál inkább érdekében fekszik, hogy assimilatio utján minden állapot normalis és igazságos lábra tétessék, ’s ekkép saját józan érdekeinek épen maradása is biztosittassék; már pedig, ugy hiszem, nincs szükség mutogatni, hogy a’ társasági normalis állapot ’s vele a’ status valódi ereje egyedüli szilárd alapját nem egyesek roppant birtokában, hanem csak a’ tömegek jólétében találja föl.”
Hátha tán ép’ ebben fekszik a’ kulcs igen sok gyanusitáshoz? mert sok ember van, ki nagyon szeretné, hogy az ige testté válását még unokák unokái se szemlélhessék hanem – mint Nagy Károly szereti mondani – csücsüljön szépen minden a’ mint van. – Szerk.
