Vezérczikk. (Absentismus és pálinka)
Vezérczikk. (Absentismus és pálinka)
Nem régiben közlők hazánk kereskedelmi mérlegének kimutatását, melly évenkint 40 millió veszteséget bizonyít; és nem mulasztók el biztató vigasztalást keresni a’ statusgazdaság fejlődött tanaiban, nehogy ezen szomoritó tényhez sorozván a’ többi csatornákat, mellyeken honunk földének, nemzetünk iparkodásának jövedelmei évről évre folytonosan kiszivárognak, elborzadjunk a’ tátongó mélység fölött, melly a’ nemzeti vagyonosságot beomladással fenyegeti. De van egy, ezen kiszivárogtató csatornák között, mellyet nem a’ sors átka, nem a’ körülmnyek hatalma, nem századok viszontagságos küzdelmeinek utófájdalma, hanem a’ nemzet ’s öneredet megtagadó elkorcsosodás bűnkeze, melly a’ magasztos honszerelem helyét gyáva kéjvadászattal tölti el, ’s leszórva minden nemzeti jellemet, a’ honra, mellynek termékeny pora őseinek hamvával vegyült, csak mint egy fejős tehénre emlékezik, melly a’ háladatlannak táplálékot nyujt, külföldön kéjre talán, de gyakran unalomra, még gyakrabban magának gyalázatára, utódainak romlására vesztegetendőt. – És a’ polgári bűn, mellynek rajzképéhez egy-két gyöngécske vonást adánk, – e’ polgári bűn az absentismus.Értsük meg egymást jól, uraim! Kik a’ status szolgálatában hazájok javára töltik külföldön napjaikat, legyen megáldott ügyekezetök! Isten adja, hogy jót tegyenek szegény honukkal, ’ felvirágzásában leljenek pótlékot a’ honvágygyal-küzdés áldozatáért; és kiket a’ honszerelem viszen külföldre, hogy lássanak ’s tapasztaljanak, visszatérendők mint a’ fürge méh, tapasztalásuk gyüjteményével édes honukat gazdagítani, legyen megáldott minden lépésök! – ők, a’ haladott civilisatio közvetitői, nemzedékről nemzedékre gyümölcsözendő uzsorával fizetik vissza, a’ mit honukből merítettenek, ogy az istenek legfőbb ajándokát, tapasztaláson szilárdult értelmet szerezhessenek. De kiknek hosszú életökből a’ honnak talán egy percz sem jutott, mig a’ hon nekiek olly sokat adott, kiknek a’ hon egy utált kietlen, hol még csak fényleni sem tartják érdemesnek, kik milliókat czipelnek ki, hogy fényüzési vetélkedésben romlott ínyöket csiklándozgassák, feszes éjjelikben ásitozzanak, kártya-asztalnál grand-seigneuri könnyűdedséggel szórják az ezereket, vagy a’ hon földének becses jövedelmét telhetetlen hárem-pióczáknak vessék martalékaul, – ezeknek, csak ezeknek vállaira hárul az absentismusnak egy egész nemzet boszonkodásától kisért polgári bűne.
Különös neme az elkorcsosodásnak, mellyhez hasonlót a’ historia alig mutat! Azt gondolnók, az emberi nemnek csak két faja van; egyik: melly valónak érzi keblében azon vonzalmat, melly Ovid szép szavai szerint szülőföldünkhöz kimonhatlanul édesen csatol; másik: melly Owenus rút szavaival tart, mondván: „a’ melly föld táplál, az honom”*; és e’ két fajnak van különféle színvegyülete; a’ magyar absentisták azonban sem egyik- sem másikhoz, sem a’ kettőnek színvegyületéhez nem tartoznak. Montesquieu mondja: hogy a’ honszerelem minden emberrel közös érzelem; de a’ mi absentistáink Montesquieut meghazudtolják, hacsak azt nem akarjuk felőlük hinni, hogy azért futják szegény honukat, miszerint a’ távolbani visszaemlékezésben gyönyörködjenek, mikint Rousseau távozott szerelmesétől, hogy a’ távol kedvesseli levelezés gyönyörében kéjeleghessen. De ha nem ismerik absentistáink a’ honszerelem édes vonzalmát, azt gondolnók, vonzódnak legalább a’ földhöz (patria), melly őket érdemükön kivül gazdag patrimoniummal élteti. De nem; –ők idegen földön ütik föl tűzhelyöket, nehogy valamikép a’ honnak legalább fényüzésökáltal visszaadjanak valamit az elszívogatott tömérdek jövedelemből. – A’ brit, ki költségeiben megfogyatkozott, elmegy külföldre, hogy erszényzavarát helyrehozhassa; a’ magyar gazdagon megy ki, hogy eladósodottan térjen vissza, ha ugyan visszatér, mielőtt a’ név ’s pazarfény által bizodalomra széditettek átkától terheltten sirba szállana. A’ brit magával viszi nyelvét, nemzeti jellemét, ’s bárhova földuljon e’ kerek földön, Albion érdeke lebeg szüntelen szemei előtt; a’ magyar? – boldog isten! – ő nemzete nyelvén felejtni siet, habár magyar szó ajkain valaha csengett volna is, ’s a’ nemzeti jellem vesztette kebelben a’ honérdeknek hely nem jutott. Az angol hazafisága csaknem igazságtalanságig terjed, mert jónak semmit sem tart, a’ mi nem angol; a’ magyar absentista rosznak tart mindent a’ mi magyar. – És pedig ha olly emberekről volna szó, kiket a’ hon csak terhekkel sujta, de áldásaiból kitagadot, kiket hon inség kisért fáradalmaikban, vagy a’ castok mohos sorompói jogosztályzatból kitagadtanak; – ha olly emberről volna szó, ki honát futva nyomortól vagy szolgaságtól fut: e’ hidegségen nem csudálkoznánk; nem csudálkoznánk, ha nélkülözni szeretné a’ levegőt, melly születése perczében első leheletre dagasztá mellét, ha nem bánná felejteni az édes hangokat, mellyek bölcsőjét körülrezgették, nem vágynék látni a’ tájakat, miknek képei a’ gyermek álmával összeolvadtak; mind ezen – mondók – nem csudálkoznánk: de kit a’ hon elsőszülötte gyanánt karolt föl édes anyai karjaira, kinek módot, jogot, szabadságot adott boldogitva fényleni, ki előtt tért nyitott szépet és dicsőt, minőért más talán szívvérét adná, – hogy illy ember keblében sem talál viszhangra Varnhagen Rahel ismeretes fölkiáltása: „igazságos isten! mi könnyű, mi természetes szeretni a’ hont, ha ez az embert csak egy kevéssé viszonszereti; hisz azt viszonszeretet nélkül is olly örömest teszszük” hogy’ lehet magyar, szabad és gazdag, ki annyi viszonszeretetért nem érez a’ honhoz csak annyi szerelmet is, miszerint hon maradjon, mint marad jeges partjain az eszkimo, ez csakugyan szitolly fájdalmas, mint megfoghatlan. De azt mondjátok talán: „a’ finomabb izlésnek sem a’ falusilak, sem müvészeti éldeletekben parlag fővárosunk örökös pora nem nyujthat kielégitést”; – jó – hát teremtsetek kielégitést, ragaszszátok az éldelet gyönyöreihez a’ teremtés örömét, melly e’ szóban fekszik: „ez az én művem”; ne épitsetek templomot Rómának, ne gyüjtsétek a’ müvészet remekeit Bécsnek, ne emeljetek pompás palotákat Nápoly utczáin, ne tüzeljetek Libanon czédrusával párisi kandallótokban; ki tegye széppé a’ hont, ha ti gazdagok nem teszitek? De hagyjuk ezt, minek beszéljünk, mit mindenki tud, mindenki fájlal, de leginkább hazánk azon nagyai, kik tűrnek, nélkülöznek, cselekszenek, hogy a’ honban-lakást kedvessé tegyék, ’s kik e’ törekvésben azok által, a’ kiktől telnék, olly kevéssé gyámolittatnak? – Igen, hagyjuk ezt; kit a’ hazához szíve nem vonz, philippikák nem fognak vonzani, ’s habár fáj a’ hontól ennyi erőt, ennyi pénzt elvonva látni, sokkal inkább imádjuk a’ szabadságot, mintsem bármi fontos politicai tekinttekből jogot sérteni ’s bárkit is honlakásra kényszeritéssel szabad emberből földhöz ragadttá sűlyeszteni kivánhatnánk. Mi szorosan a’ jog mezején kivánunk maradni, ’s azt állitjuk, hogy külföldön lakni joga van ugyan akárkinek, de a’ közterhekbeni részesülés alól künlakás által kibúni joga senkinek sincs. Már pedig az absentismust egyenesen terheli e’ polgári bűn. Az egyenes adót ki lehet vetni ’s megfizettetni, habár egy vagy más magyar uradalom jövedelmeit a’ Tajo partján költsék is el; de a’ ki a’ honban nem lakik, az az indirect adókban nem részesül. Vegyük bár föl a’ dolgoknak csak jelen állását is: mi nemesek, kik a’ honban lakunk, minden fillérrel, mellyet ittlakásunk által a’ honi földmüvelőnek, gyárnoknak vagy kézmüvesnek keresetül nyujtunk, egyszersmind segitjük őt a’ közadó viselésében; háztartásunk sófogyasztásával indirect adót fizetünk a’ kir. kincstárnak ’s a’ közlekedési eszközökre, ’s minél több külföldi árúkat veszünk, annál több vámot is fizetünk, minthogy a’ vámfizetés mindenkor a’ fogyasztókra hárul; – de az absentisták mindezen közterhekben nem részesülnek. Vegyük föl továbbá, hogy arról van szó, mikint alkossunk egy országos házi pénztárt, országos közszükségeinket fedezendő; ’s keressük ennek kútforrásait (a’ mint máskép bizonyosan nem is lehet) az indirect adó bármelly nemében; a’ magyar, ki külföldön lakik, vagy a’ külföldi, ki örökség avvagy kir. adomány utján Magyarhonban uradalmakat bir – példaul a’ mindig többet és többet egész a’ meghökkenést-gerjesztésig sokat összevásárló C. vagy S. mind ezen adóktól menten maradnak – értékök szerinti pompás háztartásukkal mennyi sót fogyasztanának, ’s mennyi 11 – vagy, ha isten kedvez, 40 – krt fizetnének ez uton az országos házipénztárba, mennyi vámot fizetnének egyenesen a’ gazdagok fényüzésére számitott czikkekért, francziaborért, amerikai dohányért, angol posztóért, lyoni selyemszövetekért ’stb., vagy ha nem fogyasztanának külföldi vámozott árúczikkeket, emelnék a’ honi műipart fogyasztásukkal, – ’s ők mind ezen adó alól nemcsak kibúnak, mert külföldön üték föl sátorukat; de sőt mig egy vagy más kiviteli czikkra a’ törvényhozás az országos háziadótár java tekintetéből talán némi vámot is vetend, az absentisták százezrenkint hordják ki a’ honból vámmenteesen azt, mire honunknak leginkább szüksége van – a’ pénzt! – ’s igy a’ mellett, hogy a’ közterhek alól kivonják legtehetősebb vállaikat, még hazánk éltető zsirját is kiszívogatva, nevezetes tényezőkké válnak a’ nálunk honos statusgazdasági rendszerben. – Ezen világos tényekkel szemeink előtt kérdjük: nincs e a’ statusnak világos joga törvényhozás utján gondoskodni, hogy kik az országos házi adótárhoz indirect adó utján járulást külföldön-lakás által kikerülik, ezért a’ statust más adó utján legalább valamennyire kármentesitsék? Mi azt gondoljuk, erre kötelezni az absentistákat jog is engedi, politica is tanácsolja; ennek pedig a’ külföldön tartózkodó magyarokra nézve más utja nincs, mint az egyenes adó. Ezeknél fogva az országos házi adótár egy ijabb forrásaul véleményezni bátorkodunk: hogy a’ szabatosan értelmezendő absentismus (mert a’ status szolgálatábani küntartózkodást, vagy az ideiglenes utazást terhelni nem akarnók) egyenes adó alá vettessék. Ennek (föltevén tervünk összefüggése szerint, hogy a’ megyei házi adót mindnyájan kivétel nélkül együtt siselendjük) két módja van; vagy az: hogy az absentisták azon öszveget, melly reájok a’ megyei házi adó fejében aránylag kifog vettetni, kétszerezve, vagy – ha ugy tetszik – háromszorozva az országos házi pénztár számára befizetni tartozzanak; – ’s ez a’ mi véleményünk; – Vagy pedig az, a’ mit Nagy Károly a’ Daguerréotyp 193-ik lapján javasol, hol ezt olvassuk: „Nagyjaink unják magokat szegény becstelen hazánkban, és külföldre mennek. Ki mulatni szeret, annak valamicskét csak illő áldozni, – ugy e bár? – Forditsuk meg a’ sort ’s mondjuk: ha a’ jövedelem arithmeticai arányban nő, a’ külföldre czepelendő része geomatriai arányban fogy; lesz pedig 2 sorunk: 1, 2, 3, 4, 5, 6, ..... 11, 12 ezer forint jövedelemből. 1/2, 1/4, 1/6, 1/12, .... 1/22, 1/24 rész kisétálhat, a’ többi benmarad, azaz szépen hon csücsül, ’s jó lesz lyukakat foltozni.” – Igy Nagy Károly. Ez utóbbi javaslat ellen mennyiség tekintetében sok felzúdúlást hallottunk már; pedig bizony elmondhatnók talán, hogy az ellen nincs mit zúgolódni, a’ mitől igen könnyű megmenekedni; mert nem kell egyéb a’ menekvéshez, mint egy kissé szeretni – bárha csak a’ patrimonium miatt is szeretni e’ szegényke chara patria-t, ’s nem Rómában, Nápolyban, Párisban, hanem Budapesten költeni a’ tömérdek ezereket; azonban nézzük bár a’ geometriai arányt kissé súlyosnak: ez nem lehet ok magának 344az eszmének elvetése, miután ez nem más mint jövedelmi adó, minőt Peel Robert az angol tory vezér, épen most inditványozott. – Ezen tekintély ellen, reméljük, absentistáinknak nem leszen kifogásuk: mi hát csak arra kérjük, ne sajnáljanak egyuttal ők vagy – mivel ők magyar hirlapot nem igen olvasnak – a közönség megemlékezni, mikint Sir Robert több gyámokai közt ép azt is felhozá jövedelmi adójának támogatására, hogy ez az absentistákat is érni fogja, kiket különben indirect adó nem érhetne; mi által a’ right honorable Baronet az absentisták megadóztatását mind jogszerűnek, mind méltányosnak elismeré. Ezt nem tartók fölöslegesnek a’ tekintély emberei számára megjegyezni, ha közülök valaki talán Burke-t találná idézni authoritásul, ki – a’ mint tudjuk – az absentismusi adót (értvén az Angliában ’s igy nem Britannián kivül lakó irhoni absentistákat) ellenzette. – Hahogy az authoritásokkali küzdésnek barátai volnánk, nem szűkölködnénk nagy nevek nagy szavainak idézetében, mellyek közt különs örömünkre vált A’ „Nemzetek gazdasága”-róli hires munka hires szerzőjével Smith Adámmal e’ tárgyra nézve véleményben találkozhatni. – A’ mi pedig az absentismusi adó kezelésmódját illeti: meg kell vallamunk, hogy a’ megyei házi adó kulcsa szerinti kétszeres vagy háromszoros kivetést, jelen körülményeink közt, könnyebben kivehetőnek ’s kezelhetőnek véljük, mint a’ Daguerréotyp generalis irója által javasolt jövedelmi adót.
Owenus verseiben két sor igy hangzik:
„Illa mihi patria est, ubi pascor, nom ubi nascor.
Illa mini patria est, mihi quae patrimonia praebet.”
Ezt Vosz a’ németekre alkalmazva imigy fejezi ki:
Das Vaterland? Was Vaterland!
Der Topf, der Topfist Vaterland,
Das übriege sind Fratzen
Végre az országos háziadótár pénzforrásairól gondolkozván, a’ már javaslottakon kivül még az adónak egy neme jut eszünkbe, mellyet nézetünk szerint a’ közjövedelem tekintetén kivül a’ statusgazdaság egészségi politia ’a éperkölcsiség igényei is javasolnak. És ez a’ pálinkafőzésre vetendő adó. Mi véleménynyel leyünk mi a’ pálinkamirigy iránt? azt mindjárt hirlapszerkesztői foglalkodásunk kezdetén, lapjaink 6-ik számában kimondottunk; de kimondottuk azt is, hogy ámbár a’ ki szerét találná, ’e mirigyet az életből ki- ’s pusztán a’ chemiai labortoriumokba ’s gyárokba szorítani, azt az emberinem olly jóltevőjének tartanók, minő a’ himlőoltó Jenner volt: tudjuk mégis, hogy a’ mélyen gyökeret vert népmámor ellen nehz küzdeni, ’s aért soha eszünkbe sem jutott hinni, hogy a’ bajon pálinkafőzési tilalom által lehetne segíteni; nem jutott pedig eszünkbe annyival inkább, mivel igen jól tudtuk, hogy a’ pálinkafőzést belföldön eltiltani annyit tenne, mint a’ külföldi pálinka behozatalára jutalmat tenni, miszerint a’ nép szintugy pálinkát innék, mint most iszik; azonfelül pedig még néhány millió orint vándorolna ki évenkint ez uton szegény honunkból. Pálinkafőzési talalomról tehát nem álmodozunk; azt véljük azonban, hogy a’ rosznak enyhitését ugy szellemi mint anyagi eszközökkel meg lehet kisérteni; szellemi eszközökhez számláljuk a’ népnevelést, islézmnemesitést ’s a’ mi ezekből következik, más időtöltéshez szoktatást; az anyagiakhoz számitjuk a’ drágitást, a’ mi néhányat még nagyobb mértékben megront ugyan, de a’ fogyasztást általában megkevesiti, ’s a’ nép izlését lassankint megváltoztatni segíti. Ennélfogva ohajtanók a’ pálinkát olly drágává tenni, miszerint a’ bor a’ honnak bármely részében aránylag olcsóbban kapható legyen. – Ezt egyes földesurak által jó sikerrel tudjuk már ekkorig is italmérési egyedáruságuknál fogva gyakoroltatni; de általánosan csak ugy vélnök eszközölhetőnek, hahogy a’ pálinkafőzésre, az országos házi adótárba folyandó súlyos adó vettetnék. – Ezt azonban igy magában czélszerűnek azért nem hinnők, mivel a’ belföldi szeszgyárak már jelenleg is nehezen vetélkedhetnek a’ tökély magasabb fokán álló galicziai szeszgyárakkal, minthogy a’ galicziai pálinkának Magyarországba behozatala (ha jól vagyunk értesitve) vámjutalommal serkentetik, azaz a’ határvámon visszafizettetik az egész fogyasztási adó, melly a’ pálinkafőzésért fizettetett. – Illy körülmények között oda megy véleményünk, hogy külföldi pálinka behozatalára vag egész tilalom, vagy ha ezdugárusság miatt tanácsos nem volna, a’ politicai számtan szabálya szerint a’ lehetségig magas vám vettessék; ’s ekkint a’ honi piaczot külföldről beczipelt mirigy csődétől biztositván, a’ pálinkafőzésre ollymagas adó hárittassék, minőt csak azon tekintetnek szem előtt tartása mellett vetni lehet, hogy ezen adó külföldi pálinka behozatalára tett jutalomnak ne mutatkozzék. – Remélni merjük, hogy illy módoni körülirással csekély javaslatunkat a’ szeszgyártulajdonosok méltányosabb része sem fogja neheztelni.
És ezekkel befejezők az országos házi adótár pénzforrásairóli véleményünket, ’s nincs egyéb hátra, mint az, hogy ezen pénztár czéljairól is szólván egy-két szót, a’ sokat, hosszasan unadalmasan, de tán nem egészen haszontalanul vitatott tárgy feletti elmélkedésünket ez uttal egyik közelebbi számban bevégezzük.
