Vezérczikk. (Magyarország népei II.)
Vezérczikk. (Magyarország népei II.)
Ki csak távolról is sejdíti, mennyire függ minden vágy és remény valósulása, minden aggodalom és félelem eloszlása néhány megbecsülhetlen életpercz észszerű használatától és azon éberségtől, mellyel a’ nemzet alkotmányos és polgári kötelességét felfogni képes, nem fog csodálkozhatni, hogy e’ sorok irója bizonyos féltékeny előszeretettel forog azon tárgy körül, mellytől nemzete létezését és hazája jövendőjét elválasztani nem tudja. – Értekezésünk fonalára visszatérve, azokból, miket mult czikkünkben mondánk, hármat vélünk megczáfolhatlanul következtethetni. Először: hogy Magyarország, melly hajdan geographiai helyzeténél, és a’ szomszéd népekkeli véduri és szövetségi, sőt vallási viszonyainál fogva (a’ nyugati egyháznak t. i. csak későbben, a’ vegyes időszakban, sikerült hazánkban tulnyomóságot nyerni, mert régebben a’ magyar egyház meglehetős független volt, és jóval inkább hajolt kelethez, mint nyugathoz), arra vala közvetlenül hivatva, hogy egy keleti népszövetség középpontjává váljék, és országos alkotmányával e’ népszövetségnek álladalmi szint és életet kölcsönözvén, nyugat ellenében egy erős és önálló hatalmat alkosson, mellynek phalanxain a’ félhold sem lett volna képes áttörni – a’ helyett, hogy az önkényt ajánlkozó vezéri szerepet elvállalja, nyugat vontatókötelébe kapaszkodott, ’s ezáltal nemcsak természetes praependerantiáját veszté el keleten, hanem eredeti keleti typusát is nagy részben levetkezé, a’ nélkül azonban, hogy nyugattal különösen assimilálódott volna; – másodszor: hogy a’ keleti tartományok Magyarországnak e’ fonák politicája által mindinkább elszigetültek, minélfogva az ozmán uralkodás megerősülése után sympathiáik egészen máshova fordultak, és megvettetett alapja amaz idegenségnek, mellyet napjainkban a’ délkeleti szlávokban ellenünk olly sajnosan tapasztalunk; – harmadszor: hogy hazánk, dilemmaticus helyzetében kelet és nyugat közt – mig apáink egy felől kérdésbe vett politicai existentiájokért küzdöttek, másfelől meg szakadatlanul azon fáradoztak, hogy e’ küzdésnek semmi kézzelfogható sikere ne legyen (melly tekintetben, magyarán szólva, korankban is az alma nem nagyon messze eset fájától) – fölötte szomorú szerepet játszott, hasonlót ama’ sem irigylést, sem utánzást nem érdemlő helyzethez, midőn valaki sem a’ jobb sem a’ bal széken helyet nem találván, fölötte kéjelmetlen zuhanással a’ pad alá jut, mi közben ezer meg ezer apró érdekecske fészkelte magát hazánkba, s’ ez által az erők, nem levén többé egy magas tekintetű főérdekre irányozva, megoszoltak. Illy szánakozásra méltó helyzetben talált bennünket a’ mult század vége; ’s illy előzmények után csuda e, ha nemzetiségünk megerősitésének munkájáben annyi akadállyal kell küzdenünk? csuda e, ha annyi ellenséges törekvést látunk napjainkban föl-föltünedezni? és csuda e, ha nemzeti haladásunk lassu menetében néha recidivál a’ nemzet, melly annyi idő óta az aluszékonyságot megszokta? – Az ujabb kor eseményei azonban nagy fordulatot tőnek a’ nemzetek történetének koczkáján; a’ magyar, ki még kelet eszméivel és fogalmaival aluvék el, Europában ébrede föl; ’s meggyőződésünk az, hogy hazánk, melly haladási törekvésben Europa jobb és emberibb socialis eszméihez kezd simulni, soha többé képviselője azon eszméknek és formáknak nem lehet, mellyeket az idő és történetek a’ föld szinéről elsodortak; Magyarország nem képviselheti többé keletet, mert – bármint folyjon is be kelet ügye Europa viszonyaiba – keletnek igy, a’ mint van, Europában nincs többé jövendője, ’s ha van, ez a’ dolgok állásánál fogva csak ollyan lehet, melly a’ civilisatio fenállásával és garantiáival többé meg nem férhet; és épen azért, mikint mult számunkban is mondók, a’ civilisatio kivánja nemzetünk fenállását és erősbülését.
Igyekeztünk megmutatni mult számunkban, hogy ha sikerülne összesíteni a’ szláv erőket keleten, e’ darva erőknek a’ vallás, nyelv, előitéletek és traditiók kapcsolatainál fogva szükségkép assimilálódniok kellene ama’ hatalommal, melly a’ polgári boldoglét
(?) malasztait ukázokkal szereti népeire árasztani. A’ liberalismust évtizedek óta vádolgatják a’ nivellálgatás eszméivel; de azok, kiknek ez egy kaptára huzás nem látszik onyökre lenni, soha még csak egy szócskával sem érinték ama’ nivellálgató dühöt, mellyel az orosz kormány az orosz nemzetiség terjesztésében procedál. Itt egy nemzet, egy tollvakaritással huzatik ki az élők sorából; amott négy millió catholicust egy czári parancs egyszerre igaz hivőkké tesz ’stb. Illy gyökeres nivellálással a’ liberalismus talán még sem dicsekhetik. A’ különbség abban fekszik, hogy mig a’ liberalismus a’ szabadság és alkotmányosság áldásait minden emberre kiterjeszteni törekszik, addig az orosz rendszer szolgává tesz mindenkit; mig a’ liberalismus a’ nemzeteket öntudatra ébresztve, a’ polgárokat cselekvésre idézve, nemzetiségeket alkot és léptet a’ sorompók közé, szabadon engedve mindeniknek versenyzést, addig az orosz rendszer nem türi, hogy nemzeti öntudat lelkesitse a’ népeket, hanem ez egyetlen isteni és emberi törvényben: „az isten akarja és a’ czár parancsolja” – központositván minden erkölcsi és politicai öntudatot, egyesekkel ugy, mint egész népekkel egyedáruskodik, és minden szellemi és anyagi productiv erőt fölemészt. És – kereken és röviden szólva – ezekben eléggé ki van fejtve: miért nem szabad türnünk, hogy e’ hazában bármi csekély erő, akár egyházban, akár azon kivül, nem csak orosz, de ama’ követelt és mult számunkban említett nyugati szláv szellemben is fejlődjék.
Kérdi talán az olvasó: mit tartunk ama’ szláv propagandáról, mellyről uton utfélen annyit beszélnek? – Már más alkalommal mondottuk, ’s most itt ujra kijelentjük, hogy mi sajátlag e’ propagandának csekély fontosságot tulajdonítunk a’ magyarországi szlávokra nézve; de véghetlen sokat, ha tekintetbe veszszük, mennyire gátolhatja ez uj tünemény nemzetünket haladásában; azért őszinte véleményünk az: hogy e’ mételynek egyházban, iskolákban, közigazgatásban, politicai és törvényes hatóságoknál ellene müködni, szent tiszte a’ nemzetnek és törvényhozásnak.
Mi Europa socialis viszonyaiban sok csiráját látjuk a’ romlásnak. Bármerre forditsuk szemeinket, kevés kivétellel mindenütt egy rothadni kezdő társaság. A’ büszke Albionban egy dölyfös, mérsékletet nem ismerő ’s hallatlanúl fényűző oligarchia és pénzaristocratia, ’s mellette milliók, kik között a’ véginség, az éhhalállal küzdés minden ertölcsi, családi, vérrokonsági, baráti köteléket széttép; itt sirva látunk számos családot búcsuzni az inség és szenvedés partitól, hogy messze – kúl az oceánon türhetőbb létezést leljenek; amott a’ kétségbeesett apa saját gyermekeinek és önmagának gyilkosává lesz, hogy magát ’s övéit az éhhalál irtózatos kínjaitól megmentse; mindenütt inség és forrongás, mindenütt a’ legkiáltóbb ellentételek, a’ legvérlázasztóbb egyenetlenségek! – Francziaországban egy a’ társaság legmagasb osztályaitól a’ legalsóbbakig elható erkölcsi depravatio; ’s hozzá még nyolcz vagy tiz egymástól különböző politicai párt! – Németországon, a’ tudományok és paedagogica honában, eldaraboltság, harmincz egynéhány álladalmacska, külön alkotmánynyal, fejedelemmel, törvényhozással, sőt itt-ott külön törekvésekkel is, hol elég paedagogust, elég speculativus főt, elég analyticus elmét, sőt számos egyetemet is látunk; de azt, mire minden nemzetnek előkelőleg szüksége van – népet sehol nem találnak szemeink! – Az ozmán birodalomban általános romlás és veszedelem, szakadatlan háboruk és forradalmak, majd Syriában, majd Bolgár- és Bosnyákországban ’stb.; ime a’ colossust nem birják meg agyag lábai, és akármint igyekszik is a’ diplomatia a’ mennykövet elhárítani, az ozmán birodalomnak ütöttek végperczei; – ’s már most állitsuk ezek mellé ama óriási hatalmat, nagyszerű és következetesen kivinni szokott terveivel, messzelátó politicájával, és azon erkölcsi suprematiával, mellyel minden keleti vallásu népek fölött bir, még ollyanok fölött is, mellyek sem közvetlen kormánya, sem protectoratusa alatt nem állanak, hanem egyedül vallásos és ebből eredő politicai sympathiákkal viseltetnek iránta: – mindezeket összevéve, senki sem fogja tagadhatni, hogy Europa eseménydús idők, harczok és változások küszöbén áll, és igy teljességgel nem lehet közönös sem ránk sem Europára nézve, ha lesznek e keblek ez alkotmányos honban, mellyek majd az autocratia diadaláért imádkozandnak föl istenhez? – Ama’ harczok el fognak következni, mint tisztitó lángok, hogy a’ civilisatio vétkeit megtorolják, és hiszszük hogy a’ megtisztult civilisatio győzni fog, mert a’ civilisatio, öntudatra és cselekvőségre ébredt nemzetek legfőbb érdeke. Ha tehát hazánk szlávajka lakosainak megmagyarodását sürgetjük, csak azon kötelességet teljesitjük, mellyre a’ hon, nemzet, alkotmányos szabadság és polgárisodás minden hazafit fölhí. Ennyit ez uttal a’ szlávokról.
A’ szlávok után legnagyobb osztálya hazánknak az oláhság. De legyen szabad e’ népnek külön czikket szentelnünk.
A. B.
