Nemzeti szinház.
Nemzeti szinház.
Bús és komoly érzettel hagyám el tegnap a’ nemzeti szinházat. – A’ szép melodiák meghallgatlanúl hangzottak el, és a’ zene örök hatalma legkisebb benyomást sem hagya keblemben, s a’ hely, hol azt hallám, komor megfontolásra nyujta alkalmat. – Azon ház volt az mellyet olly kedvvel alapitánk, olly hő kebellel táplált dús reménynyel és akarattal épiténk, mellynek ajtait olly örömzajjal nyitottuk meg, s im ezen ház – üres! – itt-ott egy egyed, ki jó szándokát bizonyitja; itt-ott egy földi a’ távol vidékről, kérdő, s csudálkozó ábrázattal, nem tudván okát: miért van ezen kedves intézet olly árván elhagyottan? – Hiányzott a’ méhkaskint zúgó tömeg, melly ide-oda tolong, itél, cseveg, dicsér s kárhoztat; búsan járán ki s be mi pár szegény látogatók; semmi helyeslő taps, sem ócsárlás nem buzditá a’ szinészeket, – az est elmult, el szinetlenül. Igy kell e’ ennek, igy fog e’ ez mindig maradni? Hanyagság! – ezen torzréme a’ jelenkornak, hanyagság, azon mérges féreg, melly a’ haladó akarat legvirágzóbb müveit a’ jelen idő rosz hirű nemtője gyanánt, ártalmas nyálával fertőzteti; – hanyagság azon vigasztalhatatlan ősz, mellynek sötét s nedves köde fénylő napunk sugárit eltakarja; – hanyagság az, urak! – a’ mi nagyot s kicsit, fontost és kedvest gyilkol; nem ugyan tőrrel, – jobb volna! – mert az erőszak ellen mindig támad megtorló boszú, hanem a’ mi titkon, orozva ront, elnyom s enyészt. – Ne hagyjátok ti, a’ nemzetiség baráti! kedves szinházunk fölött az erőszak diadalmi rivalgásit hangzani! – no engedjük elleninknek ezen győzelmet! ne látszassunk gyöngéknek a’ külföld előtt, melly szemeit irigy kutatással veti hatalmasan, fölvirágzó hununkra, s legcsekélyebb hibánkat gúnykaczajjal bünteti. – Szóljatok, ti zene- és müvészetkedvelők! – nem fölségesebbek e’ a’ nagy Mozart hangjai, ha azokban a’ kedves magyar szó cseng? – azon áldott szó, melly anyánk ajkából bölcsőnknél, melly azon zöld asztalnál hangzik, hol dicső jogainkat védjük; – nem szökdel vidorabban kebletekben a’ szív, midőn az, a’ költészet bájvarázsa által ékesitve, a’ szép s hiú nőhöz hasonló – ezerszeres gyönyörivel pompáz? – Lelkesíthet, fölbuzdithat e’ bennünket az idegen, betanult szó, hol egy gyönge, erőtlen s külföldi „bravo!” pótolja sajátságos „éljen”-ünket? – Éljen! – vajha ne hallanám a’ nemzeti szinházban ezen gúnyszót! hacsak a’ szinház haldokló nemtőjének nem akarunk éljent kiáltani, mellyet magyar kebellel magyar akarat védjen! most hozzátok egy szót, hazám női! – Utóljára hagytalak titeket, mert kiki javát s szebbét mindig a’ végére halasztja. A’ férfiak alapítottak, épitettek, s alkalmat készitettek, szóval: akarat s tett egyesülten kezdettek; – de mi árvák meg nem fontoltuk, hogy ez még nem elegendő; – a’ munka kész, de az áldás hiányzik. – Ti életünk őrangyalai! kik létünk derültebb részit kormányozzátok. – fogadjátok az árva muzsát karjaitokba! – Ti olly szivesen szerettek védni; lám ő gyenge és remegő, a’ magyar idegen gúnykaczaja őt megrezzenté; – ápoljátok őt hő kebletekben! – Mi követni fogunk, csak ti vezéreljetek minket. – Nélkülözzetek olly örömet, melly a’ honi nyelvet elidegeníti bájajkaitokról. – A’ német szinházban a’ magyar hölgy olly virág, mint azt világszerte mindenütt találhatni, – csak a’ magyar szinházban vagytok ti egyedül a’ mieink! – egyedül lévén kijelelve isten- és sorstól, hogy társnőink s gyermekeink anyái s nevelői legyetek!
Mérey Móricz.
