MAGYAR IRODALOM ÉS MÜVÉSZET 1842-ben. III.
MAGYAR IRODALOM ÉS MÜVÉSZET 1842-ben.
III.
III.
Szinészetünk azóta kezd müvésziebb szint ölteni magára, mióta legjobb szinészeink válogatott serege, a’ fővárosban folytonosan működik; de azért az egész társaság összes működése, kivált a’ magasabb tragicumban, még koránsem érte el a’ lehető müvészeti tökélyt. Mindazáltal csudálkozással kényteleníttetünk eltelni a’ fölött, hogy szinészetünk annyi akadály, annyi balkörülmény közepett, csak mostani álláspontjára is föl birt emelkedni. Mert ha a’ kerepesi-uton fölépített szinház eddigi történetét, külső belső viszonyait, nem csupán hazafiui, de müvészeti érdekkel is vizsgáljuk: a’ szinészetünk fölvirágzását, tökélyesülését gátló hibák és hiányok egy egész csapatával fogunk találkozni. Véleményünk szerint ezen akadályozó hibák főbbjei közül legelső az, mikint a’ középponti magyar szinház, mint hajdan a’ prot. templomok, a’ sáros-poros külvárosban, olly disztelen és alkalmatlan zughelyen ’s olly kevés kényelemmel állittaték föl, hogy azt a’ legjobb akaratú, legbuzgóbb műpártoló közönség sem látogathatná különös vonzalommal és jó kedvvel. Innét az, hogy a’ szinház eddigelő többnyire ’s kivált kellemetlen időjáráskor borzasztóan üres volt, ’s hogy a’ fiatal zsenge müvészet tartósan érlelő napmeleggel, azaz: állandó nagy közönséggel nem birt. – A’ szinház belszerkezete is eredetileg hibás alapra épitteték; mert a’ részvényes társaság, hogy közönséget szerezzen ’s a’ német szinházzal versenyezhessen, a’ divat vágyainak engedett, ’s a’ szinpadra egyszerre drámát, operát, parodiát, balletet, ’s mindenféle spectaculumot felhozott; már pedig tudva lévő dolog, hogy ennyi ellenséges elem szinpadi mutatvány egy födél alatt a’ müvészet magasabb igényeihez képest sehol sem fér meg barátságosan, ’s miattok nemcsak a’ játszó társaság, de a’ közönség is – mint, fájdalom! nálunk is megtörtént – többnyire dühös pártokra oszlik, egyik műág a’ másik fejlőését, haladását gátolja, egyik a’ másik fölött veszélyesen uralkodik, szóval: a’ versenyező előretolakodásban egyik a’ másikat sokszor kénytelen agyonszorítani; és ahhoz, hogy illy mindenféle szinpadi mutatványt magában foglaló omnibus-szinházat, a’ közönség magasabb, sokszor túlfeszített követeléseinek megfelelőleg lehessen fentartani és igazgatni. – ahhoz valóban roppant pénzerő ’s rendkivüli értelmi tehetség kivántatik. E’ nézeteket a’ tapasztalás annyira igazolja, hogy a’ hol csak jeles szinház van Europában, a’ két főág, ugymint drama és opera, egy födél alá szoritva sehol sincsen, sőt sok helyütt egynek ugy mint a’ másiknak alosztálai is el vannak egymástól különözve. Sokkal czélszerűbben teendé tehát a’ részvényes társaság, ha eleinte egyedül a’ nemzeti czéloknak leginkább megfelelő ’s magában nem annyira költséges drámai szinészetet, a’ külföldi jelesebb szinházak példáját követőleg, minden egyéb szinpadi müvészettől különválasztva, pártolta ’s lehető tökélyre vitte volna ’s az idegen, gyenge operára forditott nagy költségen inkább egy jól rendezett szinészeti iskolát alapítandott. Az illy hibás alapú és szerkezetű szinházat később nemzetünknek nem kellett volna a’ részvényes társaságtól átvennie; mert már csak az sem fér össze nemzetünk méltóságával és tekintetével, hogy az országos szinház, egy privát intézetnek, a’ legszebb helyen épült német szinháznak pompás csarnoka mellett, a’ ronda külvárosban kénytelen megalázva hunnyászkodni. De ha már a’ nemzet, netalán szebb jövő reményében, ’s csak ideiglen pártolás alá vette is eme’ külvárosi színházat, törvényben kimondott szép és nagyszerű czéljának elérésére olly hathatós eszközöket kellett volna választania, mellyek az intézet belszerkezetének tetemes javitása által a’ külső hiányt lehetőleg pótolandották. Ez azonban eddigelé, fájdalom! nem, sőt sok tekintetben ellenkezőleg történt. Tapasztalásból tudhatjuk, miszerint az ország által megajánlott segedelém még most sem elégséges színházunk sokféle költségeinek födözésére; tudva lévő dolog, hogy a’ nemzeti szinház administratiója eddigelé, tehát a’ mult év végéig, müvészi és gazdasági tekintetben olly eredményre nem vezetett, mellynek a’ nemzet örvendhetne, fölötte kis figyelem fordittaték arra, hogy szinházunk a’ nemzeti névnek valódilag megfeleljen. Mert csak valljuk meg, nem egészen igaztalan a’ Daguerréotyp lelkes irójának azon állitása, miszerint a’ magyarnak szinészete nincs; igen ám! mert szinpadunkon minden egyéb idegen nemzet életét, viszonyait, lelkületét sokkal gyakrabban látjuk visszatükrözve, mint saját magunkéit; és innét az, hogy szinészetünk, eredeti sajátságos typusú irányban nem fejlődhetvén, korcs bélyeget visel magán; innét az, hogy a’ magyar közönség idegen müvekkel elözönlött szinházunkban, nem találhatja magát egészen otthonosan, ’s a’ csak legkisebb részben nemzeti müvészet iránt olly csekély részvéttel viseltetik. Ezen nagy bajon pedig leginkább azáltal lehetne segíteni, ha az eredeti drámák gyakrabban adatnának mint eddigelé, ’s ha az igazgatóság, kedvező föltételek következtében, minél több uj eredeti drámával gazdagítaná a’ repertoriumot. Egyedül igy virágozhatik föl a’ valódi magyar szinészet, és szinházunk egyedül igy viselhetendi méltó joggal ’s önérzetes büszkeséggel a’ nemzeti czimert. Különösen a’ mult évben adott eredeti drámák száma, aránylag az idegenekhez, botránkoztatásig csekély, ’s e’ kis számot is majdnem egyedül Szigligeti, a’ szinházi titoknok darabjai egésziték ki. Mi azonban bizodalommal reméljük, hogy az uj igazgató nem csak e’ nagyfontosságu ügyben, de más tekintetben is, hathatós lépéseket teend az intézet javára, emelésére. Adja isten, hogy igy legyen! és mi legtisztább részvéttel fogjuk üdvös intézkedéseit méltánylani*. – Mikint lehetne az annyira szükséges, és sürgetős szinészeti iskolát, a’ nemesség isméti adóztatása nélkül, ’s minél czélszerűbben megalapítani, arról majd máskor szólandunk.
Fentebb azt mondá az értekező, hogy a’ nemzet tán egy szebb jövő reményében vette át a’ külvárosi szinházat; ezen szebb jövő reménye nem magános sejtelem, ez kimondott tény, mellynek igazolásául Deák Ferencz 1840-ki követjelentésének következő szavait idézzük: „Hiszszük azt, hogy idővel a’ nemzetiség kifejlődése ‘s Pest városának buzgósága nem fogják türni, hogy a’ magyar szinház az idegen német mellett a’ magyar haza fővárosában mintegy zsellérkedjék; ‘s a’ város mint hatóság ‘s a’ magyar nemzet hatalmas tagja, nem fogja mindig önkebelében az idegent a’ nemzeti felett pártolni. Az erőtetés e’ részben káros és igazságtalan volna, mert Pest városának tulajdona fenálló szinházára nézve sérthetetlen; de ha önérzéseik nyelv és nemzetiség iránti buzgóság a’ város polgárait egykor még arra vezetni képesek nem volnának, hogy ezen tulajdont a’ nemzet javára használják, azon nemzetére, mellynek ők alkotó részei, ‘s melly Pestet emelni, annak kifejlődését, fontosságát áldozattal is nevelni mindenkor lelkesen törekedett, akkor jövendőnkre nézve leverők kilátásaink, akkor ugyanazon erőt, mellyet fővárosunk emelésére használunk, legszentebb közérdekeink ellen fordítottuk, mert a’ melly honban még a’ főváros is gátot vet a’ nemzetiség kifejlődésének, ott a’ lakosok összesége csak nép marad, de nemzet soha nem lehet.” – Igy Deák – És e’ szó – pedig Deák Ferencz szava volt – meghozta e a’ méltán várt eredményt? – – elszomorodva hallgatunk. –
Szerk.
A’ szónoklat, mint ékesítő mimicai müvészet, relativ, alárendelt állapotában is, nagy fontosságu szerepet játszik; mert a’ politicai és vallásos élettel igen szoros kapcsolatban áll. Hajdan, midőn a’ pallérozottabb népek műizlete sokkal inkább ki volt fejlődve mint gondolnók, az ékesenszólásra csak annyi studium fordittaték, mint a’ müvészet bármelly ágának müvelésére. Demosthenes tiz évig készült a’ szónoki pályára, ’s ügytársainak sokoldalu képzettsége is eléggé ismeretes előttünk, ’s valóban a’ történetek évlapjairól elragadtatva olvashatjuk, milly ihletett lelkesedéssel, milly remek müvészi előadással szónokoltak a’ Periklesek, Alcibiádok és Cicerók, bár – mint értesülve vagyunk – sok régi szónok előadása gyakran a’ recitativszerű éneklésbe ment át. Ujabb korunkban is sok szépet lehet mondani több derék világi és egyházi férfiak nagy hatásu szónoklatáról; de az most már – korunk megváltozott irányánál fogva – kevesbbé viseli magán a’ müvészi ihlet és aestheticai képzettség szinezetét. Hazánk régibb történetében Pázmán Péteren és Verbőczyn kívül, több jeles szónokról is van említés; de a’ magyar szónoklat legujabb politicai mozgalmaink közt fejlődék ki hatályosabban, ’s ha nem csalatkozunk, már is három különböző szellemű, de egyaránt sok szép tulajdonnal biró szónoklati modor létezik politicai világunk forumán. Az elsőnek jelleme: müvészi szabatosság, magasztos lelkesedés, magával ragadó, szivreható, érzelemdús előadás; a’ másodiké: élénk és erőteljes, de pongyolább, hidegebb és szárazabb; a’ harmadik jelleme: rhapsodicus, mindenfelé száguldozó, többnyire elmés, éles, mulattató előadás. E’ különböző modorok legjelesebb gyakorlóit névszerint is megemlithetnők, de politicai pártjaink jelen ingerültsége mellett azt tennünk czéliránytalan volna. És igy, mellőzve az élőket, áttérünk az emlékezet országába, hol Kölcsey Ferenczczel, a’ magyar szónoklat egyik korán elhunyt, előkelő koszorusával találkoznunk, olly keserédes érzetet ád. Kölcsey lélekrázó szónoklatát e’ lapok szerkesztője, baráti emlékezettől melegülten, a’ mult évi Pesti Hirlap első vezérczikkében olly élénken jellemzé, hogy lehetetlen arra vissza nem vezetnünk olvasóink figyelmét. De irásban is fenmaradtak Kölcsey génialis szónoki tehetségének remekei, magas példányul szolgálók 55mind a’ magyar műszónoklat, mind a’ magyar müvészi próza gyakorlóinak, kik e’ nemben nemzeti kútforrást és utmutatót keresnek. Maga Kölcsey classicus irataiban figyelmeztetőleg nyilvánitá, milly nagy előkészület kivántatik a’ szónoklathoz, a’ többi közt egy helyt igy szólván: „a’ szónokság sok és mély tudományt, sok és lélekemelő gyakorlást, sok és szivrázó erőt kiván.” – ’S valóban minél nagyobb aestheticai müveltséggel fognak birni politicai pályánk férfiai: annál szebb és nemesebb irányt veend a’ virágzásnak indult magyar szónoklat. (A’ német irodalom legjelesebb szónoklati segédkönyvekkel ajánlkozik; lásd például: Kerndörffer’s Handbuch der Declamation; Schott: Philosoph. u. relig. Begründung der Rhetorik; Engel’s Grundriss der körperlichen Beredsamkeit; ’s kivált: Eschenburg’s Entwurf einer Theorie und Literatur der schönen Redekünste. A’ Schocher által feltalált hires szónoklati scala is igen jól használható e’ nemben.)
A’ magyar zene- és ezzel rokon dalmüvészet, eredeti nyers állapotában tekintve is, mondhatlan báju melódiával, szép rythmus- és erőteljes harmoniával bir. Szóval: ezen müvészetünknek olly egészséges nemzeti alaperő jutott sajátul, hogy az nemesités által a’ világ egyik legjelesebb zene- és dalmüvészeti iskolájává fog alakulhatni. A’ magyar zene nemesitése körül legtöbb érdemeket szerzének különösen a’ régiebbek közül: Bihary, Csernák, Lavotta ’s kivált a’ még most is jelesen működő Rózsavölgyi; de Schollt, az Esterházy-ezred egykori derék karmesterét sem hagyhatjuk említetlenül, ki még 1808-ban a’ búskeserves Rákóczy-nótát lelkes indulóra alkalmazá, ’s ugyanezt a’ világhirű Liszt Ferencz nem régiben olly nagy hatással elevenité föl. Legujabb zeneszerzőink közt, nagyobb compositiókban is jelesen tünteté ki magát: Erkel Ferencz és Thern Károly. A’ kisebb müvek szerzőinek száma is mindinkább növekedik. Kivánatos volna, ha hangköltőink mindenek előtt népdalaink szép nótáinak nemesített szellemében, minél több jeles magyar költeményt tennének könnyen énekelhető zenére, hogy azokat – mint ez Német- és Angolországban fölötte szép szokás – társas köreinkben is lelkesedéssel lehetne dallani. Kivánatos továbbá, hogy zenénk nemesítői egészen önállásu nemzeti irányban működjenek, ne tartsák haszontalan, vagy netalán lealázó munkának az alaperőt magában rejtő magyar czigányzene és népnótáink szellemének, eredeti sajátságainak gondos eltanulását, hű felfogását; ne vegyítsék azt idegen elemekkel, ’s kivált a’ czikornyás külföldi modorokat kerüljék. – Ezt ajánljuk azoknak is, kik méltóság- és bájjal teljes nemzeti tánczunkat a’ valódi müvészet, különösen a’ magasabb pantomimia szabályai szerint akarják kiképezni; mert eddigelé a’ szinpadi magyar táncz nem vala egyéb, eredetiségéből erőszakosan kivetköztetett, korcs, feszes czifra ugrálásnál, a’ franczia és olasz táncziskola ferde torzmozgásainak rút hibáival eldisztelenítve. A’ legujabban még külföldön is divatba jött, Szőllőssy-féle társas magyar tánczon, mind a’ mellett is, hogy az még czéljának nem egészen megfelelő, sokkal több müvészi nemesség és báj ömlik el, mint az europai társas tánczok bármellyikén. Az pedig igen szép dolog, ha a’ müvészi csin még a’ társas élet magánykörében is életre kap. – A’ mostani szinpadi magyar táncz nyomorú állapotának javitását méltán várhatjuk a’ nemz. szinház uj igazgatójának igénybe vett hazafiui buzgalmától.
A’ rajzoló- és képzőmüvészetnek nálunk még nemzeti alapja sincs, nemhogy már csak félig-meddig fölépült magyar pantheonnal is birna. Még eddigelé nem születtek magyar müvészek, kik e’ nemben a’ sajátos, eredeti magyar stylnek csak keletkezési nyomait is föltüntették volna. Az igaz, van már műegyesületünk, ’s ennek jószándéku közremunkálása által a’ műkiállitásokban, a’ több idegen közt néhány, magyar kézből eredt dolgozatot is látánk, de igazi magyar stylű, eredeti mintául szolgálható képet, vagy szobrot egyet sem. Némelly magyar festész müvei ugyan csinben a’ külföldiekkel is versenyezhetnek, ’s kivált a’ mennyiben a’ külső – de csak a’ külső formára nézve – némi magyarságra törekszenek, dicséretre méltók: azonban milly roppant távolságra állanak attól, hogy például egy tiziani, rubensi, vagy dürreri műiskolának magas irányu megalapitásához közelitsenek. Különösen fiatal festészeinkben kevés talentum mutatkozik; ’s vajha csak olly szép reményü egyének többen is tünnének föl e’ pályán, mint például Tikos, kinek egyszerű szép dolgozatai már gyakrabban méltányolva emlitvék. – Mátyás királynak nagy zajjal akaránk szobrot emelni, de midőn nemzetünk a’ mű idegen szabásu tervét megpillantá, visszaijedt a’ római lapidaris stylustól, elvoná kezeit a’ további áldozattól, ’s megszünt pártolni az egyetlenegy magyar szobrászt, ki magát a’ műbirák elleni védelemben Atrides fiának vallá. – Hild, jeles építőmesterre büszke lehet hazánk; ő sok olly szép és nagyszerű müvet hagyand hátra maga után, mellyek még századok mulva is méltányoltatni fognak; de ő is idegen stylben dolgozik. Általában nálunk a’ képzőmüvészet kevés, ’s többnyire a’ müvészetgyilkoló kenyérkeresetben eltornyult gyakorlói, nem igen birnak eredeti teremtőerővel, de sőt czélirányos segédeszközökkel sem, mi különösen a’ mostaninál sokkal jelesebb régi képzőmüvészet tanulmányától fosztja meg őket, ’s a’ gyöngébb uj modorok szolgai utánzására csábitja. De e’ részben némileg talán segitve lesz az által, ha majd a’ nemz. muzeumban Pyrker patriarcha jeles képtára utmutató mintául lesz fölállitva. Vajha Esterházy herczeg is hajlandó volna a’ Bécsben a’ nélkül is fölösleges ’s ránk nézve sokkal nagyobb becscsel és haszonnal birható igen gazdag műgyüjteményét Pestre átszállítani. E’ műcsarnok egyesítve a’ Pyrkerével, jobb iskola volna kezdő müvészeink számára, mint a’ mostani világ bármelly műkiállitása, melly az uj müvészet belérdemét nem a’ legdicsőbb fényben tünteti föl.
Ezen rövid áttekintés után, még csak azon egy, mindennél fontosabb tekintetet kell a’ hazai müvészetünk által érdeklettek emlékezetébe hoznunk, hogy – mint Henszlmann Imre – igen jeles műismerőnk „Párhuzam az ó és uj korbeli müvészeti nézetek és növelések közt” czimü derék munkájában mondja: „A’ historia nem fejlődhetik ki ott, hol a’ müvészet hiányzik.” És ezen állitást ismét a’ történet igazolja megczáfolhatlanul. A’ régi Göröghon, például, akkor érte el virágzó állapotának tetőpontját és kiegészitő öszhangzatát, midőn valláson és nemzetiségen alapuló müvészete tavaszi bájjal környezé realis életét, ’s a’ görög nép lelki nagyságát és szépségét hirdető történetet nagy részint a’ tőlük öröklött remek művekből ismerhetjük meg. Hogy pedig hazánk régibb története a’ magasabb szellemi munkálódás eredményeinek szép körében olly kevés fénypontot mutathat elő, annak oka nagy részint a’ magyar müvészeti hiányában rejlik, melly előbbi koraink viharai közt azért nem fejlődhetett ki, mert a’ magyarnak őstermészetével rokonult eredeti pogány vallása Europában sokáig küzdött a’ lét és nemlét bizonytalan állapotával, ’s később felvett keresztény vallása is csakhamar olly változat alá esett, minélfogva az a’ magyar müvészet nemzőjévé nem válhatott; mert tagadni nem lehet, hogy az egyszerű protestans vallás hervasztólag hatott a’ müvészet virágzására; továbbá az idegen befolyások kártékony hatalma jókor és jóformán elnyomá nálunk a’ müvészetéltető nemzetiséget, a’ hazafiui lelkesedést; és – a’ mi szinte igen fontos ok – nem volt hazánkban fejlődött müvelt nagyvárosi élet, nem volt pallérozott, lelkes magyar polgárság, melly osztály munkálódása nélkül, kivált a’ mechanismussal, a’ kézmüvességgel lényeges kapcsolatban álló képzőmüvészet sehol sem emelkedheték föl; és végre nem vala buzgó részvét, szellemileg és anyagilag segitő műpártolás vagyonosabb aristocratiánk részéről. De mind ezen tetemes hiányt hazánk legujabb korszakában már is pótolni kezdi: nemzetiségünk mindinkábbi szilárdulása, fővárosunk nagyobbszerű, concentráltabb élete, polgáraink müvelődése, sziv- és lélekbeni magyarodása, ’s nem annyira az egyes leggazdagabb hazafiak és honleányok, mint inkább nemzetünk, különösen a’ középrend egyesült erővel nyilvánított műpártolása; ’s van okunk hinni, hogy – kivált ha legvagyonosabb aristocratiánk a’ Caesarok vagy a’ Mediciek müvészetápoló szép példáját követendi – lesz önállásu nemzeti müvészetünk ez érdek minden ágában! ’s ez által ujabbkori történetünk is diszesebben, többoldalú tömöttségben fog megállhatni a’ késő utódok itélőszéke előtt, mint előttünk mult időink száraz chrónicája. És itt ismét Henszlmann szavaira kell hivatkoznunk: „Ha halhatatlan életet akarunk élni a’ jövő idők emlékezetében, teremtsünk saját nemzeti müvészetet!” – Ez legyen a’ mi időszaki szemlénk jelszava is! mert igen szükséges, hogy kivált most, midőn müvészetünk fejlődő állapotban van, a’ sajtó is a’ kitűzött jelszó értelme szerint irányadólag hasson reá, annyival is inkább, mert korunkban a’ vallás iránti indifferentismus, ugy szólván egyedül, a’ nemzetiséggel ölelkező hazafiui lelkesedésre szoritá a’ müvészet tiszta forrását, melly nem engedheti meg, hogy bármelly saját egyediséggel biró nemzet müvészete, uralkodó idegen elemek által legyen elkorcsosítva. Isten óvja meg e’ ferde iránytól a’ mi zsenge müvészetünket is!
