Lestin.
Lestin.
Jan. 16. Midőn a’ magyar és tót nyelv miatti csata, melly olly sok irkálásra nyujtott alkalmat, honunkban kezdődött, nem egyszer sohajtottam föl: ’istenem! mi lesz ebből, ’s mik lesznek következései?” – jól tudván, mennyire megsebesitve érzik magokat némelly tót egyedek az által, hogy hazánk RRei a’ magyar nyelvet ’s annak müvelését pártolják. Előre láthatta kiki, hogy az anyanyelvökbe olly szerfölött belészeretett tót egyedek, kik a’ magyar nyelvnek diplomaticai polczra emeltetését a’ tót nyelv müvelésével meg nem egyeztethetőnek tekintik, valami eszközhöz fognak nyulni, ezen bajt gátolandók. – E’ gondolatot már akkor is elárulták, midőn a’ mult országgyülés alkalmával az ország RRei elébe nyujtandó esedezőlevelet aláirás végett nálunk is némelly egyedekhez juttaták. – De ki gondolta volna, hogy azon esetre, ha tervök nem sikerülne, más fogást is használjanak, és alattomosan ’s vakmerően ő felségéhez szóló esedezőlevélre aláirásokat gyüjtsenek, és szintolly alattomosan ’s vakmerően általánosan a’ tót evang. egyhzak ’s lelkészek nevében Bécsbe még választmányt is küldjenek? Alattomos és vakmerő volt, uraim! ezen cselekvéstek, akármit mondatok is mellette, én másnak soha nem tekintem. Mert a’ mi titkon, csak némelly egyedek tudtával történik, nem alattomos e az? és magát más meghatalmazottjának vallani, ki arról mitsem tud, nem vakmerőség e ez? Valljátok meg, és pedig őszintén, uraim! hogy ev. tót egyházi gyülekezeteink e’ szándéktokról szintolly keveset tudtak, mint sokan közülünk ev. tót lelkészek közül is; és ha e’ részben tett lépéseitek hirlapok utján közre nem bocsáttattak volna, én legalább mind ez ideig felőlök semmi bizonyost nem tudnék, noha a’ legnagyobb tótság szivében, a’ Kárpátok alatt vagyok ev. tót lelkész. Ne sodorjátok bajotokba azokat, kik veletek szövetségben nem állanak, hogy miattatok hazánk előtt ártatlanok ne szenvedjenek. És ha a’ tót nyelv kedvéér? már annyira kitettétek magatokat, ne szégyeneljétek becsületes neveiteket, ugy, a’ mint az esedezőlevelen aláirva vannak, hazánkkal tudatni, hogy ismerhesse fiai közül azokat, kik tót anyanyelvök sorsával megelégedetlenk. Én magamért jót állok, hogy az én nevemet sem azok sorában, sem pedig haonló és netalán uj illynemű esedező leveleken senki soha nem olvasandja. Mert hazámnak engedelmeskedni, és az ő kegyes ohajtásait nem gátolni, sőt előmozdítani, mindig szent kötelességemnek ismerem; – végre pedig hálát kell adnom e’ részben is ns megyénknek, melly a’ magyar nyelv törvényes pártolása mellett a’ törvény köréből soha sem lép ki, és soha sem nyujtott alkalmat még a’ megrögzött tótoknak sem arra, hogy a’ magyar nyelvet megutálhatnák. Tehát még egyszer hála e’ ns 82megyének! –
Lentso György, lestinei ev. lelkész Árvában.
* * *
Két vád van, melly a’ nyelvtusa ügyében a’ magyarok ellen sürűen fölhordatik; egyik: hogy a’ más ajkúak ellen a’ magyarok részéről jogtalan erőszakoltatások történnek; másik: hogy a’ tót mozgalmak egyedül nyelvmüvelési czélzatuak. – Az elsőre nézve mi mindig alapos adatokat kérónk, de még eddig senki sem volt szives azoknak birtokába juttatni. Reméljük, hogy a’ másodikra nézve néha-néha egy-két tényt felhoznunk szabad leszen; reméljük annyival inkább, mert igen szomorú dolog volna, ha a’ magyarnak az ellene saját honában német és tót lapokban emelt vádak ellen magát minden mérséklettel védeni ’s legalább puszta tényeket a’ közönség tudomására juttatni szabad nem volna.
Tisztl. Lentso György ur fentebbi nyilatkozatában bizonyos esedezőlevélről tesz emlitést, melly a’ mult országgyülés elé vala intézendő, ’s aláirás végett Árvában is körözteték. Az olvasók isten tudja minő remeket képzelhetnének ez esedezőlevélben rejleni; azért nem teszünk szükségtelen dolgot, ha annak legalább berekesztő sorait a’ közönséggel megismertetjük. A’ németül szerkesztett irat, miután a’ folyamodás okait elősorozza, következő sorokkal végződik: „Ez okok következtében ama’ jól megfontolt és mély meggyőződésből eredő kérelmünkkel járulunk Magyar-, Horvát- és Tótország tekintetes követi kara elébe: hogy enkünk, királyhoz és alkotmányhoz hiven ragaszkodó tótoknak, nemzeti nyelvünk iskoláinkban, egyházainkban, törvényes és politicai hatóságainkban mehagyassék, a’ mi veszedelmünkön és az ország veszedelmén többé ne munkáltassék, elavulhatlan népjogaink tiszteletben tartatván, sajátszerű fejlődési pályánkon makacsul ne akadályoztassunk; ’s végre megengedtessék, hogy istenünket kedves anyanyelvünkön magasztosan dicsérhessük. – De ha Magyar-, Horvát- és Tótország tekintetes követei, mint értelmesb rész, magasb szempontból tekintve, fensőbb és legfensőbb hatóságoknál a’ nyelv egységét szükségesnek tartanák, akkor örömest és engedelmesen alávetjük magunkat e’ határozatnak, ha általa egy élő és müvelt nyelv, mint p. o. a’ franczia, vagy – mi még jobb és gyakorlatibb lenne – a’ német nyelv, mellyet nyelvrokonaink az ausztriai császári birodalomban különben is már elfogadának, választatnék; ’s ez esetben annál szivesebben engednénk, minthogy a’ német nyelv az értelmiség és müveltség kincsaknáit tárná föl előttünk, és bennünket a’ számos német nemzettel szorosb szellemi érintkezésbe hozna; – de a’ magyar nyelvet az épen most emlitett okoknál fogva el nem fogadhatjuk. – Ha a’ kisérteteknek és rólunk költött hazugságoknak sikerülne fölöttünk, királyunkhoz mindig hű tótok fölött legfelsőbb helyen diadalt nyerhetni, ugy csak az utólsó eszköz maradna még fen, t. i. tótságunkat külön országgyülés és a’ legigazságosb király ótalma alatt, Horvát- és Tótország példájára kor- és czélszerűleg alkotmányitani csak.
