Ung.
Ung.
Berettő, febr. 7. Az országgyülési tárgyak ’s ezek közt a’ szatmári pontok tárgyalása végett m. hó 30-ik. ’s köv. napokra gyülének egybe a’ szép kis megye RRei. Az előkelőbb vagy – mivel a’ vak történet emez ajándokával az értelmiség is azonosittatni szokott – az értelmesb rész egy része, tejföle, főleg a’ remélt demonstratiók vagy a’ „compromissiotóli” félelem miatt, hon, meleg kályha mögött reményle jó vagy bal sükert; a’ másik, a’ hit vagy „officium” emerei, bárha döngetett áldozatul hátát vagy agyát fogná is nyujtani, jött; ’s kik, mint csekély magam, azt a’ „nyers erőt” csak czifra dolmányok alatt ismerik, ’s gyakran homályos fogalmú, de mindig, mindig szent akaratú eszközeit furfang tacticáknak látják játszereiül, teljes nyugalomban jövénk, a’ legkedvetlenebb eszmék szinletlen pártolása végett. Ha valahol pedig, itt az „Acheron” is megmozdittatott. E’ napok nem csak Ung állása fölött közelgő országgyülésünkön határozának, de koszorút nyujtának vag fügét a’ követség (illy vagy olly, de) nem kevés jelölteinek. Mert, tisztelet becsület, de igazság is! miket e’ lapok Hubaffy czimű genialis levelezője (185. sz.) elmondott, az, pedig épen legélesb vonalmaiban, az élet hű másolata volt. A’ mi jobb időkben tényleges érdemek legmagasztosb, megharczolatlan polgárjutalma volt: az országgyülési követség, egy szeszélyes ötlet vagy ránkor játszerévé készül sok máshol is, itt is, ’s megérjük, hogy egy „bon tonu” arszlán* neveléséhez az ügyészi oklevél mellé a’ – követség tartozandik. Ungot eddig jó istenek kegyelték; erő- ’s akaratban egyaránt legelső férfiai: Bernáth Zsigmond, 4 országgyülés polgárkoszorús bajnoka, ’s Pribék Antal első alispán, azon fehérhollók egyike, kiknek tükörjellemét az aljas önérdek ’s ármány sem szennyezheté be – a’ támadás fölött álló közbizalom ünneplett hősei valának. És az idők bekövetkezének, ’s ki a’ Pribéknek vállain emelkedett ki, a’ lakomák keztyüjét veté a’ derék férfiu elibe; ’s mig 4 országgyülésre a’ legosztatlanabb bizalom szólitá Bernáthot, most örök lakmározás, zene- ’s pohárcsengés közt e’ refrain hangzik Ungvár sár- ’s hóvizes utczáin:
Nemde ön is hiszi, hogy eme’ franczia piperkőczi jargon, ez a’ menagerie-szagu „arszlán” et compagnie, mellyel a’ becsületes magyar olvasó közönséget az ujévi mauvaiston megajándékozá, valóságos csömörlet? –
Szerk.
Nem adózok, kijelentem;
T– Pál a’ követem.
H– Simont mellé teszem,
Ősiségem nem engedem ’stb.
T– Pál a’ követem.
H– Simont mellé teszem,
Ősiségem nem engedem ’stb.
És napról napra, éjről éjre igy ’s hónapok óta már a’ két férfiu ellenében, kiknek, természetesen, illy fegyverek ellenében semmi nem marad, mint önérzetes hallgatásban várni. Csekélység, mondandják; elvellenség, bármi nagy legyen, nem követelheti, hogy érdemei a’ különvélemény igényeit elhallgattassák; de ha még egy fiatal kor-(’s hinni akarjuk: elv-)társunk sem tudja az ügy és elv fölött saját személye érdekét feledni: ezt nem értjük, vagy nem akarjuk érteni. – És a’ lakmározás szakadatlanul foly, ’s az ősiség és adó bibor köpenye alatt, a’ megbuktatott ügy romain felburjánzó önzés virágozandik. ’S a’ „nyers erő”-ről tartunk e philippicákat? melly elcsábitva, megcsalatva „nevelt, ügyértő uriemberek” által, homályos sejtelmeiben a’ szeretett hon veszedelmét látja, ’s ezt véli védni az ügyes számitásu „tactica” öntudatlan gépe? A’ népet bántsuk e, ha növekvő vonzalommal a’ közállomány ügyei iránt, kezek közé jut, mik legszentebb szivérzelmeinek balirányt adva, őt használni ügyesek? Nem, nem! ha volt valaha hitvány declamatio – volt pedig 24 sűrü ívnyi (!) is – ez bizonyosan az. Bántsd, ki romboló üszköt vet szentetlen kezekkel, de ne a’ tüzet, melly éltet és föntart. – Igy fejledeznek Ungban és máshol a’ viszonyok, és állapotok; és néhány ügy, néhány férfiu elesik még, itt is, máshol is, de minden bukó teste egy lépcső leend az utánvivók táborának. Bernáthról is elmondhatandjuk talán, mit a’ capuai Decius Magiusról mond Livius, de kipótolhatlan veszteségének érzelme annál melegebben csatolandja elvrokonaihoz a’ legfensőbb birót, min túlnincs fölebbvitel. – Illy előzmények közt nyitá meg az első alispán a’ közgyülést, férfiasszilárd tekintélyhatalommal figyelmeztetve az illetőket kötelességeikre; mikint a’ tanácskozások ki-kicsapongó folyamát azon finom tapintat- ’s igazságszeretetel tudá medrökbe utasítni vissza, mi e’ férfiunak, mondhatnám, páratlan tulajdona. És a’ választmányi munkálat során a’ bihari körlevél inditványozta „örök megváltás kénszeritő módon” került első tárgyalás alá. ’S ki egykor e’ megyének hosszu időkön át elnöke volt, H– S– k. t., vítt itt és mindenhol az alkotmány betűihez hű negatio zászlói alatt, kifárasztva, de kifáraszthatlanul. A’ balul értett, vagy balul értetni kivánt „szentséges tulajdon”, „szabadság” ’s több „chinai párduczok” nem gyér anyagot nyujtának a’ nép által ismert férfiunak a’ néphez közvetlenül intézni szavait. „1715-re hivatkoznak – mond igen sok egyének között – ha én akkor élek, bizonyosan nem azt fogtam volna tenni, mit apáink; ’s a’ tulajdon szentségét bántatlanul hagyom. ’S ha elődeink vétkezének, folytassuk e mi, unokák, az apák bűneit? – Azóta (1715 óta) békében élünk folytonosan, a’ franczia háborút kivéve; nem akarunk e tovább is? A’ szabadság helyébe pedig minden rend ’s alkotmány felforgatása lép, ha a’ tulajdont a’ törvényhozás is megszünik tisztelni ..... Mindnyájan érezzük e’ pénzszük időnek nyomásait; gondoljuk el a’ következéseket, ha ekkint 4 millió szegényt 150 ezernek adósává tevénk. Ő (a’ pór) boldognak érzi magát, boldogabbnak mint sok máshol, hová az elégületlenség utalni szeret; ’s mi a’ külföld holmi csillámló káprái által akarjuk e őt boldogságától megfosztani? Mert bizonyos vagyok benne, hogy ha felszólitanók, ő maga sem akarná a’ megváltást.” (Szózat: Merjük tehát!) ’stb. – Th– I– t.biró, kit folytonosan első sorokban láttunk, mély ismerettel terjeszkedve ki e’ pangó szegény hon állapotaira, legteljesb feleletet ada az előtte szónoklott k. t. ur ellenvetései ’s hiú rettegéseire. Voltak, kik, válaszul, 1715 óta épen egy századig a’ magasztalt örök béke helyett majdnem folytonos háborút tudának; kik, az elvet pártolva, életbeléptetését 10–50 évre akarák terjeszteni ’stb. (Szózat a’ népből: Kérem a’ tek. törvényszéket, ha Mária Terézia keyes asszonyunk alatt miénk volt az urbériség, miért ne volna most is?) – ’S im a’ tanácskozások nyugodt menete közben a’ vezérek hadarászó alakai nyultak föl, buzditva, tüzelve; ’s a’ zaj miatt egy pár lépésnyire is érthetlenül, olly comicai látványt nyujtva mérgesen villámló szemöldeikkel ’s összecsuklott ökleikkel: hogy minden fájdalmas benyomás daczára, mosoly vonult el a’ bukók ajkain. ’S a’ votum!-ot ordító oldal vak zajgásán megtörve látván a’ felvilágositás minden reményét: az ellenzék resignált, ’s a’ szabadföld harsány „éljen”-ek közt eltemettetett. – Alkalmat vevén itt Th. Ist. tb. a’ zsidók türelmi adójának eltörlését inditványzani; H– S– „Ő, ugy mond, a’ polgárositás baráta, de ezt törvényben kimondani nem akarja, mert az szégyen volna, a’ zsidók eddig is polgártársaink levén, ’s nehogy aztán olly különös polgárjogokkal ruháztassanak föl, miket ő nem akar nekik megadni....” A’ furcsa kis conclusio keztyüjét B– Zs. fogá föl, ’s a’ sem nem polgár, sem nem átmenő, de köztünk élő és élendő emberfaj veszélyes és nyomorú állását olly mesteri élethű ecsettel, olly kedélygazdag humorral ’s népies tapintattal állitá a’ RR. elébe, hogy a’ kezdetbeni alkotmány- és szabadságféltő ellenzés daczára, most egyszer részünkre billenté a’ mérleg hérczét. ’S az emancipatio elvileg elfogadva lön; a’ „mikint” részletei a’ működő választmányhoz utasittatván. – Néhány törvénymódositás, óvások ’stb. fölötti körlevelek röpke tárgyalása után, a’ növekedő fergeteg, a’ vezérek élénkülő szemei, melleszkedései, az ősiséget jósolák. „Maradjon!” kiáltoza növekvő tüzében a’ nép és mindig melegebben, czirkáló főnökeinek lovalgatásaira. A’ minthogy meg kell vallanunk, hogy csak az illy elnökletnek – mondhatnám – neptuni tekintélyhatalma óvhatott meg, hogy a’ nyitrai és szatmári példára meg nem ugrasztatánk. Végre olvastatott: „Miután az ősiség az ősi alkotmánynyal olly szoros kapcsolatban van, hogy az egyiknek eltörlése a’ másiknak felbomlását nem csak föltételezi, de ezzel az uralkodás eszméjét egyszerre monarchico-democraticummá változtatná (!), különben pedig a’ váltótörvények, szóbeli pörök.... (a’ szokott litánia) ’s törvényhozásunk óriási haladásainak ’s áldozatainknak kellőleg felpaszomántozott encomiona után „az ősiség hű megőrzése” javasoltatik. Ujabb zaj, ujabb „maradjon”-ok. Majd fölléptek a’ vezérek, ’s elszavalák szokott mondókáikat alkotmány, nemesvér, szabadság ’stb. fölött, miket, megvallom, sem kedvem utánfecsegni nincs, ha hallások unalmán szerencsésen átvergődém, sem szóhüven nem adhatnám, miután a’ szorosság első nap nem engedé papirra vetni az árnyvonalmakat. Elég legyen említenem, hogy bár a’ kérdés 12 óra után került tárgyalás alá, volt szónok, ki négy felszólalásban 1 1/2 órán túl mutogatta, hogy az ősiség = alkotmány, renditlenül-süketen minden ellenokra ’s minden szünetét kellő helyeken hangzó éljenek koszorúzák. És jött a’ megfontoltatás percze a’ népkegy azaz a’ követség fölött. Egyik röviden ellene, a’ másik kengyeltvesztetten, sok holmi után, csakugyan mellette. És föllépte B– th. „Az ősiség – ugy mond – tárgyilag a’ nemesnek olly tulajdona, miről ő bölcsőtől sirig nem rendelkezhetik; személyileg az a’ jogom, hogy a’ tek. RR. mindenét megpörölhetem, miután, az irás tanitása szerint, mindnyájan azon egy apa édes- vagy mostohagyermekei vagyunk.” ’s jól tudva, kihez és mikint szóljon, visszaadhatlan humorral monda el egy pár ősiségi pört a’ megyei életből, balságot, idő- és pénzveszteséget kellőleg emelve ki; majd magasb szempontból fogva föl e’ nemzet életerejét, hogysem azt illyszerű czövekekkel feloszlopozni kellene, mind azt megtevé, mit mély tárgyismeret, ügyszerelem, tapintatos szónoklat kivíhatnak. ’S ime a’ zaj szünedezni kezdett, éljenek tépdelék félbe szavait, ’s egyetemes tetszés harsogott utánok. És más vivó kele utána, ’s egyenesen a’ néphez fordultan: „bár mikint czifrázzuk is – ugy mond – a’ kérdés röviden ez marad: akarják e a’ T. RR. a’ magyar nemességet, azaz a’ magyar alkotmányt megtartani vagy nem? ’S bár a’ többség kimondá itéletét.....” Dühös zaj megint, aljas szitkok vegyületében, mit az elnökség népszerűsége ’s hatalma a’ hónapok óta izgatott, némelly részben nyelvünket sem értő tömeg fölött, ügyesen csitíta le, rendre utasítva az efféle lázasztó ’s a’ többség száma fölött birókodni akaró szerénytelenséget. És a’ szóló ur folytatá: mikint a’ magyar alkotmány legmagasztosb jelleme: hogy földbirtokos polgárt nem pénzért, hanem érdemért ismer egyedül (!), ’s a’ véröket ontott elődök szent örökségére provocált. Távol legyen tőlem a’ minden „szagok” legkellemetlenebbike, az aristocratiai bűz; de nem eléggé „delicat”-nak lelém,hogy épen a’ szóló ur, maga is homo novus, „olly” oldalakat vélt és „ugy” kiemelendőknek, hogy eg felelő t.birót a’ legmetszőbb emlékeztetésre mintegy erővel idéze föl. H– S. nem tudja azon árnyoldalakat látni, miknek kiszinelésére annyi szó vesztegettetik. Mert hogy rosz utakon járunk, hogy néha pénzünket meg nem kapjuk ’stb., ezek, szerinte, olly csekélységek, miken a’ nélkül is segíthetünk, hogy miattok nemzeti létünket feláldozzuk. ’S azért ő kénytelen a’ tek. RRet ujra (most 4-szer) felszólítni: méltóztassanak a’ választmány javaslatát elfogadni. – Zaj, minek érthetlen zűréből az ujlag tettre pattant, szó-lomban vagy lom-szóban ép olly gazdag, mint okocskákkal bámulatosan fillérező vezérek ossiáni alakai hadarásztak rémségesen. Egy hang: „Ha egy hétig itt tatanak is bennünket, nem mozdulunk; van kenyér is, bor is, ’s lesz is” – folytatá, helyeslést várva főnökéhez fordultan. „Hallgass!” rivallt ez, elszompolyodtan magához lerántva szerencsétlen prokátorát. – – – – És ekkint lön, hogy az ősiség is harsány éljenzés sirdalai közt életben megtartatott (14 szónok ellene, 12 mellette). – Másnap a’ megye egyik legtehetségesb szónoka ’s tiszteletbeli főügyésze – a’ jegyzőkönyvek hitelesitése utólsó napra szokván (hibásan) halasztatni – az ősiség gyönyörű mákvirágát, a’ majoratusokat kéré tárgyalás alá vétetni, bár a’ szatmári pontok rólok hallgassanak, ’s a’ tanácskozást minden tekintetben gazdag tehetségeket mutató beszédével nyitá meg. – Nép: „Nem kell nekünk a’ külföld! mi csak a’ magunk örökségét akarjuk! Maradjon! Nem kell!” B–: „Tegnap szerencsétlennek mondók, kinek ősisége nincs; ’s azt, miután a’ tek. RR. bölcs többsége elhatározni méltóztatott, magam is hinni tartozom. De hát miért akarjuk illyenné tenni a’ nagyuraknak elsőn kivül minden gyermekét?” ’S a’ majoratusok veszélyeinek, ’s épen a’ közrendü nemességet fenyegető veszélyeinek roppant hatályu példákkal illustralt előadása után, némelly hangtalanabb ellenzés, módositgatás inditványai mellett is kivivá, hogy a’ majoratusok eltöröltettek. – Örök megváltás (l. fölebb). Bank- és hiteltár. A’ jegyzőkönyv felolvasása után: Szózat a’ nép közül: „Mondják meg magyarul is, mi az a’ bank?” – Elnök: „Ollyan intézet, miből a’ nemesember annyi pénzt kaphat, mennyit birtoka ér; ’s csak kamatait fizesse becsületesen, a’ tőke mindig fogyni fog.” – Szózat: „Hát a’ jószág nem?” – ’S midőn mondatott, hogy nem, helyeslő éljenzés fogadta el. De a’ posztóruhások egy nemzeti bank ’s a’ védett ősiség eszméjét egybefoglalni nem tudhatván, magányvállalkozásra hagyák létesitését. – (Vége a’ jövő postán.) –
Kazinczy Gábor
