Bars.
Bars.
N. Kosztolány, mart. 18. – Sz– Jánosnak e’ lapok 228 ’s 229. számaibani czikkére ime a’ sürgetett válasz! – Levele bevezetésében azt követeli: „hogy ujságértesitő létemre a’ történteket igazsággal, de tisztelettel ’s becsülettel is nyilvánitsam; és gáncosl, hogy egykor Balogh János főnök zászlójának hűséget esküvém, most pedig Balogh János alispán ellen fegyvert fordítok.” Tessék Sz– urnak megnyugodnia abban, hogy ezután is kevés tehetségem szerint mindenről igazsággal, de tisztelettel nem mindenről irhatok; mert unalom- és haszontalanságnak tartom a’ szünetlen bókot, utálatnak a’ vakon hódolást. Hűséget én esküttem a’ törvény, szabadság, meg haladás zászlójának, melly a’ hányszor lobogand, annyiszor harczosúl ajánlkozik csekélységem. Továbbá arról vádol Sz., hogy én Baloghot becsmérlem, midőn a’ P. H. 216. számában azt közleném: „hogy a’ tanodapénzek fizettetése nálunk megszüntetett, hogy azok szüntével megszünt egyszersmind a’ tanoda, falu intézete lenni, meg a’ falubeliek ellenőrködését, részvétét birhatni; és hogy a’ népnevelési választmány üléseinek nem tartásával elesettnek látom a’ helybeli fölügyelés elvét.” Kérdem: hol van itt becsmérlés? hol van itt Balogh? Avvagy Bars vármegyében Balogh hozza a’ végzéseket? – ’S mióta szorult Balogh János Sz– urra, hogy képzeli böcsmérlések ellen őt ótalmazná? És ki bizta meg Sz– urat interveniálgatni Balogh meg Kosztolányi közt? A’ ki nem szenvedély szemével nézi a’ gyanusított szavakat, azokban nem fegyverforditást, hanem megyei végzés közlését ’s a’ fölötti nézeteimet látja; és nem felejti, miképen mult országgyülésünkön, a’ népnevelés iránt költ k. k. leirat folytán abban lön a’ megállapodás, hogy népnevelés ügyében törvényhatóságilag kell intézkedni. – Gyanusít Sz.: „hogy Barsnak lelki hitelét akarám megcsökkenteni, midőn ama’ végzést közlém.” Megvallom, bármennyire incarnált barsi legyek, mégis azt tartom, hogy kárt teszen az ujságértesitő, ha mystificál; igazság és meggyőződése rovására megyéjének hitelét se csökkentse, se emelje! – Az adózók erszényébőli kedveskedésnek elsorolását csupa merő rágalomnak nevezi Sz.; holott én közlésemben csak azt mondám: „hogy az ötkrajczáros tanodapénznél terhelőbbek a’ katonalakházak föntartása, butorozása, a’ grationálék, mellyekkel más erszényéből adakozunk, a’ 12 fontos szénaadagok, mellyeket törvényhatóságok, helytartó-tanács, itt a’ rágalom? De Sz., mivel máskint érez, mivel népünk durva és erkölcstelen állapotát tekintve, Magyarhon fillérjeit, pillanatait tán nem olly drágáknak véli, nem tetsző véleményt rágalomnak keresztel. Bizony roszul választja meg szavait. Belgazdaságunkat, ujabb e’ részbeni végzésinkre hivatkozva, elannyira dicsőiti Sz., hogy minden ellenmondási rágalom szekrényéből szedettnek kiált. Csak az egyre figyelmeztetem, hogy házi pénztárunk költségei annyira mennek immár, mint a’ hadi adó mennyisége. De Sz. ur ezt nem sokalja, és a’ takarékosságra emlékeztetést rágalomnak jajgatja; sőt a’ hadi adónál is nagyobbra rugtatná a’ házi költséget, mert nagyocska számu tiszti karunkat fizettetni sürgeti; de megfeledkezve, hogy egy művelt olvasó közönség szine elébe lépett, tisztviselő-szaporitásért nem okkal, hanem személyeskedve ví. Öcsémet iskolát alig végzett ismeretlennek, megválasztását nepotismus eredményének rivalja, engem iszonyúan megszégyenít, hogy sem valóságos sem tiszteletbeli közügyészszé lenni nem tudtam. Jaj nekem! jaj! – Jobban illett volna S–nyi Ignácz szeretett barátom csintalanságának, vagy az én csacsakaságomnak lakolniok a’ nepotismus miatt, mint szerelmetes öcsémnek, ki nem iskolából jött, hanem már magány- és váltótörvényből ügyvédi vizsgálatot tett, Pesten ügyvédkedett, hazajövet a’ főispáni helyetteshez tiszteletbeli hivatalért folyamodott volt; és tisztválasztáson a’ megyebeliektől, kik közt felnövekedett, annyiban ismerteték, hogy megváláasztatnék, és eddigi hivataloskodásával illy kifakadásra okot nem adott. De már enmagamat nem szabadván dicsérnem, csak arra kérem Sz–urat: ne töprenkedjék, valljon tisztválasztáskori lépésemért én tudnék e felelni annak helyén ’s idején? és higye el, még azon vigasztalásra sincs szükségem, hogy választásokon nálamnál sokkal érdemesbek sem nyertek többséget; és nálamnál érdemesbek, bármennyire ajánltattak is a’ megye részéről, mégsem voltak szerencsések főispáni kegyet és bizodalmat megnyerhetni. – Elvégre a’ katonaéléstári ujabb hiányok miatt Sz. kérdőre vesz engem. Ezekről én azt jelentém, hogy kipótoltattak. E’ pótlással mindazáltal midnyájan meg nem elégedvén, a’ vétkesnek elmozditása iránt Brogyányi István inditványt tön, olly hozzáadással, hogy illy egyén el nem mozditása homályt háritana tisztviselő társaira is. Azonban az inditványt sükeretlené tette a’ sziv igényeire történt hivatkozás; és a’ dolog megmaradt a’ réginél. A’ ki az inditvány buktát meg nem érti, annak hiába magyarázunk. De Sz. urnak azt tetszék mondania: „hogy a’ vétkes egyén az elkövetett vétség óráiban tisztviselő nem vala, mint ollyanná vált pedig ügyessége és jellemi tisztaságára nézve egy sorban áll a’ többivel.” És a’ ki illyet mond, az másra meri ráfogni, hogy tisztviselő kart rágalmazott? Ej, ej Sz. ur! Fogadja részemről a’ nyájas biztositást, hogy ennyire loyal gondolkozásmódjától megrettenvén, illetlen szavaira neheztelni, válaszolni mindenképen fölöslegesnek találom.
Kosztolányi Péter.
