Vezérczikk. (Fiumei vasut.)
Vezérczikk. (Fiumei vasut.)
A’ lipcsei „Deutsche allgem. Zeitung” pozsonyi levelezője – mikint nem rég emlitők – csekély személyünket theoreticus abrándozókká bélyegzi, mivelhogy Fiuméhoz vasutat mondánk épitendőnek. – És pedig e’ javaslatot, mellyben velünk nemzetünk nagy többsége, politicai pártszin különbség nélkül osztozik, ’s mellyről már gr. Andrássy Károly ur (tudtunkra talán legelső) előttünk tiz évvel kezdett álmodni!! nem azért kereszteli álomnak, mintha azon vasut hasznosságát sőt nélkülözhetlenségét tagadná, avagy technicai tekintetben kivihetőségét kétségbe vonná; hanem mivel magyarok vagyunk, olly nemzet tagjai t. i. mellynek pénze nincs, ’s mellynek vagyonosbjai semmi áron sem akarnak fizetni.
Ha csakugyan oda jutottunk volna, hogy szegény nemzetünknél minden a’ minek közrehatása eszközölheti csak, hogy szegények ne maradjunk, álom és ábránd, mihelyt létesitése költségbe kerűl; ugy valóban azt kellene mondanunk, temettessük el magunkat, az élet nem nekünk való; ’s keressünk üdvet a’ halálban, minthogy azt az életben föllelni nem akarók; mert a’ német közmondás szerint ingyen csak a’ halál kapható; ámde még ez is csak álom és ábránd volna, mert ha a’ halál ingyen van is, de nem ingyen van a’ temetés, ’s még az üdvlelde is pénzbe kerűl. De ép azért, mivel költség nélkül még ez sem megyen, lehetetlen annyira kétségbe esnünk nemzetünk józan belátása felett, hogy mindent álomnak hihetnénk, a’ mi pénzbe kerűl.
Ha gyümölcstelen kiadásról volna szó, vagy legalább ollyanról, mellynek köznemzeti jólétre hárulandó nyeresége, a’ reá kivántatott költséggel arányban nem állana, magunk is kétszer meggondolnók a’ dolgot, mielőtt az álom és ábránd szót viszatorlanók; mert valóban sok tenni valónk lesz még, mielőtt a’ gyümölcstelen kiadásoknak ideje lesz; ámde mikor arról van szó: hogy e’ hon, melly saját zsirjában fuladozva sodortatik a’ köz elszegényedés örvénye fölé, a’ kereskedés áldásait magának megszerezze; midőn arról van szó, hogy ez ország, mellyre a’ természet bőségszarujából annyi áldás hult, a’ maga 50000-nyi négyszög mértföldjével, ’s 15 millio lakosa véres, verejtékével szünjék már egyszer meg a’ korhadt ászokfán veszteglő hordóhoz hasonlitani, mellyet idegenek csapra ütöttek; midőn szemünk előtt a’ folytonos roppant veszteséggel, mellyet kereskedelmi mérlegünk mutat, ’s a’ rémítő progressióban terjedő eladósodással, azon szomorú kilátás áll előttünk, hogy ha erőnket ösze nem szedjük, mi leszünk első szomorú példája annak, mikint lehet egy nemzet a’ bőség forrásainak közepette banquerouttá, a’ nélkül, hogy csak egy fillérnyi statusadóssága is volna: akkor megvalljuk, legyünk bár még olly szegények, irtózzanak bár még annyira vagyonosbjaink a’ fizetéstől, még is az ország testét tengerpartunkkal öszekötendő közlekedési eszközöknek országos erőveli létesithetését – mi nélkül activ kereskedésünk soha sem lesz, ’s örökké csak a’ csapra ütött hordóhoz hasonlitandunk – ábrándnak még akkor sem hihetnők, ha olly szomoru helyzetbe tehetnék nemzetünket a’ „szűz vállak” boldogtalan eszméjének szerencsétlen hősei, hogy nem volna más mód akármelly nagy nemzeti szükség fedezésére, mint az Istentől meg nem áldott subsidium, mit a’ „generosa natio” önönmagának önkintesen ajánl. – ’S hogy miért nem esnénk még a’ szerencsétlen módok ezen legszerencsétlenebbikének esetében is kétségbe a’ kivihetőség iránt, annak okát adandók kérjük olvasóinkat engedjék, hogy Zrinyi Miklósnak a’ hősnek ’s költőnek, kinek halhatatlan nevét Jósika remek tolla most legközelebb a’ könnyen felejtő nemzet emlékezetében föléleszté „Ne bántsd a’ magyart” czimű hires könyvecskéjéből néhány sort idézzünk. – A’ nyájas olvasó nem felejtendi, hogy mikint a’ XVII-dik században a’ török ellenség, ugy most a’ kereskedésnek, ’s a’ kereskedés egyik nélkülözhetlen emeltyüjének a’ közlekedési eszközöknek hiánya, hazánkat romlással fenyegeti, ’s ha ezt nem felejtjük, bizonnyal mai körülményeinkre alkalmazottan is, mázsás igazságuaknak találandjuk a’ hős Zrinyinek több mint másfélszázados szavait, mellyeket XVII-dik századi eredetiségökben szent pietással idézünk:
„Azt mondják Pecunia nervus belli. Ezt is meg kell találnunk fogyatkozhatatlanképen, annyit a’ mennyi szükséges. Valaki talán azt mondja, hogy nincsen. Én pedig azt mondom hogy vagyon. Mikor Mohamet török császár Konstantinápoly ellen készült volna, sehol sem találának a’ görögök költséget, kivel hadat ’s segitséget fogadhattak volna. De mikor a’ törökök megvették volna a’ várost, annyi kincset találának benne, hogy az egész török hadnak, annyi sok száz ezer embernek, elég volt töltözésére. Ne járjunk mi is igy. – – – Vegyük elő valahol vagyon, ha az oltáron is, mert az isten neveért akarunk vele élni, mint a’ Dávid elvevé a’ panes propositionis. Igaz hogy a’ magyar nemzet nem olly pénzes, mint más nemzetek, de találunk mindnyájan ha akarunk; és istenünkért, hazánkért, feleségünkért, gyermekinkért, keressük elő ládainkból, deputáljuk minden proventusunknak egyik elegendő részét arra. Hagyjunk békét egy kevessé a’ pompának, a’ vendégségnek, és sok haszontalan épületeknek, a’ prémes köntösnek, és ezüst kupáknak, és más haszontalan czifraságnak. Csináljunk pragmaticát mindenekről, reformáljuk magunkat elsőben kik Elei vagyunk az Országnak, azután az alattunk valókat. – – – – Ezekben ugy vagyon, én mind sok, ’s mind nagy difficultásokat látok, de meg nem kell ijednünk azoktól: igyekeznünk kell, hogy tolláljuk minden erőnkből. Soha egy nagy dolog nem lött meg, sem ezután nem lészen difficultás nélkül. – – – – Volenti nihil difficile!!”
Igy irt Zrinyi Miklós, illy magasztos honszerelemmel, illy statusférfiui valódi bölcseséggel irt ez előtt két századdal. Neki ugyan honszerelmét orgyilkolással fizeték, ’s a’ hálátlanság vétke fölett elpirult történetiró vadkanná keresztelé a’ lőszert, melly életének véget vetett; ámde honunk nem volna méltó a’ jövendőre, mellyért annyi hű sziv áldozatkészen felfohászkodik, nem volna méltó a’ multra, mellyből őseink erénye illy tanúlságot hagyott mireánk, ha mióta Zrinyi megirá, hogy reformálnunk kell mindenek előtt önmagunkat, hasztalan pergettek volna le közel két század napjai, a’ nélkül, hogy eszünkbe vettük volna ugyancsak hős Zrinyi szavát, miszerint önszemeinkkel látva veszedelmünket „ótalmat nézzünk magunknak, magunk emberségében és vigyázásában – – mert még az Istentől is tunyáúl kérni segedelmet, vétek és bolondság.”
Illy ősi oktatással szemei előtt, ’s a’ halaszthatlan szükség érzetével keblében, nem sülyedhetett olly mélyre nemzetünk, hogy akár kinek is joga lehetne álomnak, ’s ábrándnak nevezni, ha valaki olly bizodalommal volna, hogy e’ nemzet megérett annyira, miszerint nehány millio forintot örömest befektet saját jóléte végett saját nemzeti gazdaságába, habár Zrinyi javaslatakint jövedelmének egy részét egyenes adókint volna is kénytelen önmagának felajánlani; ’s békét hagyni egy kevéssé a’ „pompának,” melly minden pénztelenségünk mellett is (hogy keveset mondjunk) nem kisebb korunkban, mint Zrinyi korában vala, csakhogy az ezüst kupák helyét honi gyönyörű iparmüveink semmibe vételével drága cseh üveg foglalta el, mellyből franczia pezsgőt iszunk, mig őseink somlaival töltve emelték kupáikat áldomásra. – ’S e’ változás bizonynyal nem ollyan, mellyről mondhatnók, hogy jóra történt.
Ne is mondja senki, hogy nincs hasonlat akkori ’s mostani helyzetünk közt. Mert van; ’s a’ hasonlat, anyagi lelkületű embereknél legalább – pedig a’ többség mindenütt illyen – tán még a’ mai kor szükségeit sulyosabbaknak mutatja a’ mérlegben. – Akkor kül ellenség nyilt erőszakától kellett a’ hazát megmenteni, most belső sorvadás emészti a’ hon erejét; akkor előttünk állott bal sors esetében a’ nagyszerű halál, vagy legroszabb esetben szolgai béke, ’s nyugalmas anyagi lét; most előttünk áll a’ dicsőségtelen lassúdad elvérezés, ’s erőfogyasztott koldus állapot, mellyet, ahol fényüzéssel karöltve jár, előbb utóbb bizonyos szolgaság is követ; akkor a’ tunyaságnak ürügyül szolgálhatott az idegen segély; mostani bajainkban a’ gyermek is érzi, hogy ha magunk nem segitünk magunkon, rajtunk bizonynyal isten nem segit; akkor vér kivántaték, most csak bajainkon segités akarata; akkor az ezüst kupák kényelméről lemondás áldozatul igényelteték; most csak kölcsönül sem, hanem csak jövedelmünk szaporitásának eszközeül, mert érzi mindenki, hogy kereskedés nélkül elkoldusodunk, kereskedés pedig utak, csatornák, vaspályák nélkül lehetetlen.
Bizton mondhatjuk tehát, hogy az ábrándozó nevét még akkor sem hihetnők megérdemlettnek, ha a’ Dunafiumei ’s Pest Debreczeni vasut létesitése végett, egyenes jövedelmi adót hoztunk volna is javaslatba. – Mi azonban ezt nem cselekvők; ismerjük mi jól, nemcsak pénzetlenségünket, hanem fizetéstőli irtózásunkat is. Tudjuk hogy még azok közt is, kik az adózás mellett pompás dictiókat szavalgatnak, akadnak ollyanok, kik testvérüknek előre elkészitik a’ czáfoló dictiót, miszerint az irásból olvasva czáfolhassa meg pontonkint az okoskodást, mellyet csak egy percz előtt hallott volt; – ’s illy comoediákkal szemeink előtt, nem fért keblünkhöz annyi optimismus, hogy az országos pénztárt is egyenes adó vagy is áldozat utján javasoltuk volna létesiteni, midőn ez uton a’ megyei házi adót véljük fedezendőnek. – Mi a’ fiumei vasut létesitésére olly módot ajánlánk, melly a’ nemzet vállaira egyetlen fillérnyi uj terhet sem von; – ’s ha még illy javaslat mellett is ábrándozóknak neveztethetnének, a’ kik remélik, hogy e’ nemzet saját javát akarni fogja, ugy valóban korunk munkás honfiai hasztalan éltek, ’s nem volna más hátra mint hus resignatióval elmondani, hogy a’ magyarnak csillaga lehunyt.
Javaslatunk részletei (a’ mint örömmel tudjuk) nincsenek feledve azok előtt, kik meghivatvák, hogy nemzetünk jővendőjét megalapitsák; de az egymásra torlodó események közt rég felejtve lehetnek a’ közönség előtt; ’s azért bizonynyal nem teendünk haszontalan munkát, ha egy külön czikkben össze hasonlitván a’ különféle javaslatokat, mellyek provincialis érdekek szerint, hazánk testének tengerpartunkkali összeköttetésére nézve szőnyegen forognak; – ’s egy kis költségvetést kisrtvén meg, azon közlekedési eszközre nézve, mellyet mi mindenek közt legjobbnak tartunk, egyszersmind elszámláljuk mind azon létesitési módokat, mellyek közt a’ nemzetnek tetszés szerinti választása van.
