CL. Kerületi ülés, nov. 16-kán.
CL. Kerületi ülés, nov. 16-kán.
Elnökök: Olgyay (Pozsony), Mattyasovszky (Szepes); naplóvivő: Majláth; jegyző: Palóczy.
Tárgy: az oct. 12-kei k. k. leirat.
Megkezdetvén a’ tanácskozások, e’ napon csak két követ nyilatkozott a’ junius 20-iki végzés megszüntetésére, a’ többi hét pedig a’ végzés fentartására, ’s illy értelemben teendő fölirásra. Mielőtt az utóbbiak nyilatkozatainak kivonatát, közlenők, ama’ kettőnek a’ kérdéses végzés megsemmisitésére irányzott védokait bocsátjuk előre. A’ naplóvivő megyei követ igy nyilatkozott: „Ő hármas föladatát tüzte ki a’ jelen orsz.gyülésnek, 1) a’ nemzetiségi kérdések összebonyolult eszméjét megoldani; 2) a’ vallásbeli surlódásokat kiegyenlíteni; 3) a’ nemzetet a’ kifejlés utján ismét egy stadiummal előbbre vinni. Mellőzve ez uttal a’ két utóbbi tekintetet, a’ nemzetiségre nézve azt hiszi, hogy annak kérdése egy azok közül, mellyek fontosságát minden véleményárnyéklat, színkülönbség nélkül érezi; senki sem tagadja már, hogy mindenekelőtt nemzetiségünket kell biztositanunk és szilárdítanunk, hogy minden előmenet, melly nemzeti öntudatunk ’s jellemünk csorbulásával volna összekötve, valódi visszalépés lenne, ’s hogy csak azon haladás igér biztos, tartós eredményt, melly nemzeti jellemünk helyes felfogásán ’s kellő tisztelésén alapul. De épen azért, mert e’ tárgyra nézve olly közös minden politicai pártnak lelkesedése; mert a’ czél, mellyet elérni ohajtunk, mindnyájunk előtt egyiránt szent: szükséges azt a’ phrasisok és érzelgések légköréből kiemelni, és e’ kérdésre nézve, melly eddigelő nagyrészt a’ lelkesedés sugallásai után kezeltetett, tért nyitni a’ komoly megfontolásnak. Hazánkban, szóló felfogása szerint, két extrém nézet létezik; egyik, melly a’ nyelvet ugyanazonositja a’ nemzetiséggel; másik, melly balul fogva föl az évrajzok azon tanúságát, mikint a’ magyar nemzetiség szelleme századokon keresztül fenállott a’ nélkül, hogy a’ magyar nyelv diplomatiai polczra lett volna emelve, ezt jelenleg is fölöslegnek, sőt tekintve honunk különböző ajkú népfajait, miután hiányzanék szerintök azon neutralizáló elem, melly azokat eddig összeilleszté, veszélyesnek is tartja. – Mi a’ nézetek elsőjét illeti: tagadhatlan, hogy a’ nyelv a’ nemzetiség organuma, ’s igy a’ nyelvegység a’ nemzetiség leghatályosb előmozditója, de azért nem a’ nemzetiség maga, ’s nem is annak lényege. – Egy bizonyos hon iránti vonzódás, annak állományához, intézvényeihez, szokásaihoz, sőt előitéleteihez hő ragaszkodás képezik a’ nemzetiség lényegét. Ez anyagi egyenlőségnek a’ nemzet szellemi egyetértését áldozatul hozni kábaság; ’s szónok, ha kettő közt kellene választania, inkább választaná a’ szellemi egységet egyes nyelvbeli különbségekkel, mint tökéletes nyelvegységet szellemi egyetértés nélkül. Az elsőnek példájául fölhozza azon polyglott tömkeleget, melly Amerika egyesült statusait képezi, a’ másiknak visszarettentő példáját azon félszigetben találja, mellyre a’ természet pazarul szórta kincseit, mellytől azonban az irígy sors egyetértés áldását tagadta meg. – A’ másik emlitett nézetet még hibásabbnak tartja szónok. Mig valamelly nemzet értelmi ereje egy bizonyos fokot el nem ért, mig közelebb álló egyéni érdekek szorgalmazása még azokat is eltávolitja a’ közdolgok kezelésétől, kiket arra polgári állásuk kiváltságosít, mig a’ nemzet irányzatai politicai vitáktól távol esnek, addig, főleg ha egy idegen nyelv e’ nemzet institutióiba szövődött, az elsőbbséget a’ köztárgyakban könnyen fentarthatja; de mihelyt a’ nemzet szellemi ereje ébredni kezd, mihelyt a’ többség a’ közdolgok iránt nagyobb figyelemmel lenni indul, akkor az idegen nyelv uralkodásának végórája közelít. A’ mult századokban a’ magyar nemzeti élet inkább csatamezőn, mint tanácskozási termekben érezteté hatását; ez az idők folytán megváltozott, ’s e’ változás magával hozta természetes következéseit is; hozzájárult a’ dolog ez ösztönszerű kifejléséhez, hogy a’ magyar nyelvnek a’ köztanácskozásokba behozata által hazánk politicai viszonyainak szelleme is tetemesen módosult. – Angol-, Franczia- és Németországban ugyanazon jelenetek valának észrevehetők, csakhogy hazánkat e’ tekintetben is kétszeresen nyomja az elkésés átka, ’s az átalakulás, melly más nemzeteknél politicai kiskoruságuk ideje alatt, ’s igy békes uton történt, nálunk épen azon időszakra esett, mellyet méltán a’ nemzetiség időszakának nevezhetni, miután nincs olly maroknyi nép ’s olly törpe emberraj, melly ujabb időben önálló nemzetiségről ne álmodozott ’s történeti jelleme mellett nem fanatizált volna. Honunkban tehát, hol annyi különféle ajkú népfaj találta menedékét, ez átalakulásnak szükségkép olly jeleneteket kellett előidézni, mellyek az emlitett hajlamban találják megfejtésöket, ’s a’ törvényhozó kettőztetett figyelmét ’s ovatos gondoskodását igénylik. – Ha valahol, honunkban elkerülhetlenül szükséges volt, élesen megvonni az elválasztó vonalt, melly a’ socialis élet kelléke ’s a’ magányélet szent köre közt van, mellyen innen jogszerüség ’s méltányosság, mellyen túl erőszak ’s azt követő visszahatás. – Valamint azonban ezen elválasztó vonalnak elméleti megállapitása nem nehéz, ugy annak gyakorlati megőrzése a’ feladatok legnehezbike. Ugyanis elméletileg véve, mindenütt, hol a’ nemzet nem mint különbféle egyének öszvege, hanem mint maga szellemi egyén lép föl, ezen egyénisége jeléül (mert mi egyéb a’ nemzetiség, mint a’ népek individualitása?) nemzeti nyelven nyilatkozik, miután szükséges olly küljel, melly a’ nemzetiség eszméjét megtestesítse, melly azt symbolumkint képviselje, ’s ez oka, miért a’ magyar nyelv méltán igényelhet a’ hon különböző ajkú lakosainak idiomái fölött elsőbbséget, valahányszor a’ magyar haza közdolgai forognak kérdésben. Ez igazságot eléggé nem méltányolva, ’s feledve azon viszonyokat, mellyek egy melléktartományt az anyahonhoz kötnek, hozák Horvátország RRei ismert utasitásukat, mellyre nézve sem a’ szoros jogosság, sem a’ méltányosság törvényszéke előtt föl nem menthetők; nem az első előtt, mert az eddigi gyakorlat sem mutat illy positiv tiltó rendelkezést; nem a’ másik előtt, mert épen azért, hogy tanusitsák, hogy a’ horvát nemzet színe ’s többsége az ujabb idei mozgalmaktól mentten maradt, méltán lehetett volna tőlök várni, hogy a’ magyar nemzet igazságos kivánatával daczolni nem fognak. Ez utasitás szülte a’ jun. 20-ki határozatot, ’s e’ határozat az oct. 12-ki k. leiratot.
Ezek előrebocsátásával a’ k. leiratra érvén a’ szónok, arra nézve kimondja, hogy ő sem barátja annak, hogy az orsz.gyülési tractatusok mellőzésével ezek bármelly oldalról praeoccupáltassanak; mert ennek következménye az szokott lenni, hogy az országgyülési tractatus helyébe országgyülési háború lép, ’s nem többé okadásokkal és előterjesztésekkel, hanem erkölcsi kényszerítéssel foly a’ vita. – Az illy háború végét senki alaposan nem jósolhatja, annyit azonban előre is lehet sejdítni, 804hogy az kevés jót és sok roszat szülhet. Azonban szóló vélekedése szerint az országgyülési tractatus mellőzését a’ RR. kezdék meg, midőn határozat által intézkedtek olly tárgy fölött, melly a’ hozandó törvény anyaga; és igy a’ k. k. leirat nem egyéb, mint a’ fenforgó körülmények ’s ferde elözmények által szükségessé vált szabálytalan lépés. Szóló e’ leiratot a’ legmagasb szempontból akarja fölfogni, ’s e’ szempontot három kérdés megoldása által fejti ki. 1) igazságos volt e a’ jun. 20 kai határozat? 2) politicailag üdvösek e annak következményei? 3) czélszerü e a’ végzést jelenleg megtartani? – Az első kérdést illetőleg: szóló követ nem tartja a’ végzést a’ türelem engesztelő szelleméből kiindultnak ’s igazságosnak, mert annak következtében a’ horvát követek utasitásuk scyllája és a’ határozat charybdise közt kénytelenek voltak elnémulni, és igy szabad szólási jogukban erkölcsileg gátoltattak; nem tartja továbbá a’ magyar nemzetiség érdekében hozottnak, minek bebizonyitására a’ horvátországi helyzeteket következőleg rajzolja: Horvátországban és a’ három slavoniai megyékben, hol kevés árnyéklati különbséggel ugyanazon közszellem létezik, három felekezetre lehet osztályozni azokat, kiket polgári helyzetök az alkotmánybai befolyásra jogosít; első a’ magyar párt, melly számra ’s hatásra kicsiny és gyönge; másik a’ számra ugyan kicsiny, de vad energiája ’s a’ tömegekre és fiatalságra hatása által jelentékeny ilir felekezet; harmadik a’ horvát párt, melly a’ nemzet hasonlithatlan többségét képezi. E’ pártok nem egyszerre létesültek, hanem az idők során fejlettek ki. – Ha magunk iránt részrehajlók lenni nem akarunk, el kell ismernünk, hogy azon mérsékelt hangulat, melly a’ horvát nemzetiségi viszonyok iránt utóbb divatozék, nem mindig létezett: történtek egyes felszólalások, ’s tétettek inditványok, mellyek részint magánykörükbe vágtak, részint politicai önállásukat veszélyezteték. A’ törv.hozás ugyan, díszére legyen mondva, e’ kisérleteket nem szentesité, de ez is elegendő volt fölébreszteni azon szellemi mozgalmakat, mellyek közepett keletkezett az ilirismus; kezdetben mint tisztán literariai mozgalom, később mint nemzetiségi kedvencz eszme, végre mint politicai irányzat. – A’ horvátok tartván attól, hogy a’ fölebb érintett intézkedések, ha életbe lépendnek, kölcsönös statuskötelek által biztositott politicai létüket elnyomandják, lelkesedéssel pártoltak olly nézeteket, mellyek tudományos elveken alapulva, a’ szellemi életnek mintegy központul szolgálhattak. De midőn az ilirismus első alapitói a’ literaturai irányzatot politicaival cserélték föl, törvényes ellenzés helyett törvénytelen és méltatlan ellenségeskedést választván jelszavul, akkor a’ horvátok nagyobb része tőlök elvált, és a’ magára hagyott párt vesztének indulva, egyedül kicsapongásaiban vélte erejének mérlegét találni. Az ügy harcza személyes harczczá fajult, annál dühösbbé, minél inkább pontosult csak személyek körül, de kétségen túl szünni fogóvá, mihelyt egy részt kellő energia fejtetik ki, más részt a’ gyulékony anyag nem nyer uj táplalékot; mert hátramaradt még mindig az ingerlékenység, melly minden lázas állapot természetes utójele; és még a’ határozat hozatala előtt Horvátország állapotát hasonlitni lehete egy mérő serpenyőhöz, mellynek súlyja az ilirismus fölé nehézkedék, valahányszor municipalis létét bárhonnan veszélyeztetve látta; de a’ melly természeti helyzetébe szökött vissza, mihelyt e’ félelem meghiusult, azon természeti helyzetbe, mellyhez annyi századon keresztül testvérileg osztott viszonyok rokonszenve, alkotmányos állása, saját érdeke köté. A’ jun. 20-ki határozat után Horvátországban a’ már szünni kezdő ingerültség ujra a’ legmagasb fokra csigáztatott, szenvedélyes kitöréseket okozott, a’ vesztének indult ilir felekezet óriási erővel föléledt, a’ három slavoniai megyében, mellynek még nyiltabb hajlama volt a’ magyarsághozi simulásra, e’ hajlam sok időre elfojtatott, ’s a’ legbotrányosabb visszaélések történtek, p. o. a’ pozsegai utasitás, végre maga a’ magyarosodás jövendője talán örökre eltávolíttatott. Ezek következményei azon lépésnek, mellyet a’ lelkesedés pillanatnyi heve szült, ’s mellyet az elkeseredés, mellynek közepette keletkezett, menthet ugyan, de nem igazolhat soha. Szóló tehát azt tanácsolja: ne adjunk a’ magyarság ellenséges elemeinek olly erőt, melly nélkül szükölködnek, ’s bár ingerelve ne térjünk el a’ méltányosság ösvényéről, és legyünk elhitetve, hogy a’ horvátországi surlódások nem magokban veszélyesek, csak saját hibáink, vagy külbefolyás által válhatnak azokká. – Midőn két nemzetiség elanynira kifejlett, miszerint egymáshozi állásukról rendelkezni szükségessé vált, két ösvény áll a’ törvényhozó előtt: az egyiknek alárendelése ’s amalgamizálása, vagy mind kettőnek kölcsönös méltánylaton alapult együttléte. Az első az erőszak utja, a’ másik a’ bizodalom ösvénye; az első positiv sükert igér, ’s pillanatila kielégitő, de a’ jövőt nem biztositó; a’ másik hosszasabb, kelletlenebb, kölcsönös türelmet igénylő, de biztos. – A’ nemeztek élete sokban hasonló az egyének életéhez, mind kettőben vannak alkalmi pillanatok, mellyek ha egyszer elszalsztattak, igy alkalmi minőségükben soha sem térnek vissza, ’s mellyeket megragadni polgári kötelesség. Most még hatalmunkban áll e’ két melléktartományt bizodalom lánczaival kötni nemzeti érdekünkhöz; mulaszszuk el ez időpontot, ’s későn fogjuk látni, hogy azok, kik szívben és érzében rokonink lehetnének, idegenek lettek hozzánk. Sokszor hallani azon eszmét, hogy ha olly ellenséges indúlatuak a’ melléktartományok, ám váljunk el tőlök, nálok nélkül is el lehetünk, és nem szükség, hogy vétkes engedékenység által nemzeti önállásunkat koczkáztassuk. Mellőzve azt, hogy ez olly ultima ratio lenne, mellyhez a’ törv.hozásnak csak akkor szabad nyulni, midőn minden egyéb módot megkisértendett, ’s hogy ez elszakadás által Magyarhon nyomatéka, kereskedési jövendője nem kis csorbulást szenvedne; kérdi a’ szóló: itt e azon időpont, mellyben megválni czélszerű volna? olly helyzetben vagyunk e, hogy egyesitett erőre szükségünk ne lenne, hogy másfél milliónyi erőteljes népfaj rokonszenvét olly könnyelmüleg nélkülözhetjük. Épen azért, mert erősbek vagyunk, tegyük mi az első lépést, mert nálunk az engedékenység nagylelküség szinét viseli, mig náluk, a’ gyöngébbeknél, gyávaság bélyegét hordaná. Mélyen érzi szóló mindazt, mi a’ következetlenség, az állhatatosság tekinteteiből fölhozható; de érzi azt is, hogy önmegtagadás az erények legmagasbika, és hogy azon nemzet, melly önmagávan vőn erőt, hosszas és boldog jövendőre érdemes; ezért tehát eláll a’ határozattól, mellyben első csiráját látja nyílni azon kötelékek megoldásának, mellyeket szorosbra edzeni minden honpolgár legszentebb kötelessége.
A’ másik hasonértelmű szónok a’ k. k. leiratot taglalni nem akarja, mert árnyékoldalait az ellenvéleményű szónokok ugyis eléggé taglalják, fényoldalait pedig kikeresni a’ horvát követek feladása, kik ezeket majd az országos ülésben előadandják. A’ kérdést általános theoriák mezejére átvinni szinte nem akarván, egyedül a’ követi táblát illető szempontból taglalja azt. A’ magyar nyelv terjesztésének színe alatt sok ügyetlenség történt e’ hazában, ’s vannak sokan, kik ez ügyetlen tetteket hazafiságnak keresztelik, de azt, hogy egy rögtönzött végzés miatt, melly a’ lelkesedés pillanatnyi eredménye volt, a’ követi tábla az egész hazát aggodalomba ejthetné, sejdíteni is nehéz lett volna; szóló pedig mély fájdalommal látja, hogy ezt tenni készülőfélben vagyunk; mert jóllehet a’ jun. 20-ki végzés, melly által nemzetiségünk érdemében a’ legjótékonyabb következéseket akartuk előidézni, ezen akaratnak meg nem felelt: mégis azon módhoz nyulni nem akarunk, melly által a’ végzésnek tapasztalt rosz hatását megszüntethetnők. Ez a’ józan politicával össze nem fér, ’s szóló a’ törvényhozás tapintatából azt követeli, hogy midőn akármelly rendeletének rosz hatását tapasztalja, más nyomot keressen, mellyen azt megszüntetheti; és e’ tekintetben a’ fölirást, mellyben a’ k. leirat tartalma által bennünk gerjesztett aggodalmat kifejtve biztositást kér a’ nemzet, szóló is pártolja ugyan, de hogy a’ fölirás ő felsége elébe juthasson, az érintett végzésnek addigi fölfüggesztését inditványozza, mig akár ezen, akár a’ magyar nyelv iránti fölirásra megnyugtató válasz nem jön; mert előre látja, hogy a’ fölirást föl nem küldhetjük, ha a’ horvát követeket szólani nem hagyjuk. A’ végzés hibás tapintattal hozatott, és végrehajtása kezünkben nincs; elegendő két ok annak fölfüggesztésére. Szóló ezekután elismerte ugyan, hogy minden tanácskozó gyülekezet hozhat szabályokat saját dolgainak belső elrendezésére, de egyszersmind azt is állitotta, hogy egyedül olly szabályokat, mellyeknek végrehajtására szükséges eszközökkel föl van ruházva. Igy az üzeneteknek nem többé itélőmesteri tollal, de kerületi jegyzők általi szerkesztése, és a’ deák naplónak megszüntetése e’ tábla végzése mellett foganatba vétetett; ellenben az üzeneteknek magyar nyelveni szerkezetéhez a’ főRR. hozzájárulása is szükséges volt, a’ magyar nyelven fölterjesztendő fölirásokat pedig a’ két tábla egyedül ő felségének megegyezésével vette foganatbe. Az emlitett határozatokat nyomban végrehajtotta a’ törvényhozó testület, mert az arra szükséges eszközökkel saját keblében el volt látva; de a’ jun. 20-kai végzés ezek sorába nem tartozik, mert ennek végrehajtására törvény, tehát sanctio, az országgyülés vége ’s a’ törvénynek kihirdetése szükséges; mivel nemcsak a’ követi tábla tagjait ’s a’ horvát követeket, de azoknak küldőit is illeti, kiket törvény nélkül arra kötelezni nem lehet, hogy olly követeket küldjenek, kik magyarul beszélnek. Mióta Horvátország követeket küld a’ magyar országgyülésre, ezek mindig latinul szólottak az országos ülésekben, és jóllehet most már küldőinek jogait sükerrel nem védheti olly követ, ki magyarul nem tud: mégis voltak horvát követek, kik a’ magyar szót nem értették, és Horvátország azokat, kik magyarul nem értettek, törvény nem létében a’ követi pályára vágyók sorából ki nem zárhatta. Ha pedig jogszerű a’ végzés, akkor azt e’ táblának hozni lehetett, akár tudnak a’ horvát követek magyarul, akár nem, sőt az april. 30kán választott követeket, ha magyarul nem tudnak, a’ jun. 20-ki végzés folytán visszaküldhetnők; azt pedig ki meri állitani, hogy törvény nélkül illyest tehetnénk? Maga ezen követi tábla, a’ maj. 24-kén tartott orsz. ülésben elismerte azt, hogy a’ horvát követeket törvény nélkül magyarul szólásra kényszerítni nem lehet, ’s akkori végzés folytán a’ horvát követek latinul szólaltak föl, a’ kerületiekben pedig a’ magyar nyelv iránti törv.javaslatba azon szavak, hogy a’ horvát követek az országgyülésen magyarul beszélni tartozzanak, beiktattattak. Ez előbbi végzés tehát homlokegyenest összeütközik a’ jun. 20-ki végzéssel, mellyet némellyek azzal mentenek, hogy csak időközben tudtuk meg, hogy a’ horvát követek egyike magyarul tud, és hogy utasitásuk van, melly által a’ magyar nyelvtől eltiltatnak. A’ végzés tehát egyenesen ez utasitás ellenében hozatott. De a’ dolgok nem igy állanak, mert a’ horvát követek egyike a’ ker. ülésekben még maj. 24-ke előtt magyarul beszélt, igy hát ezen tehetségét már a’ máj. 24-kei orsz. ülésben ismerte a’ tábla; a’ mi pedig utasitásukat illeti, az 1832-től fogva ugyanaz, ’s igy jun. 20-kán nem lehetett ujság. Igaz, hogy illy utasitás a’ horvátoknak nem méltányos ’s nem testvéries viseletét bizonyitja; de szóló azt tartja, hogy jelen ingerültségben méltányt és eszméletes kiméletet várni hasztalan remény, sőt ha magunkat a’ horvátoknak, mint gyöngébb résznek, helyzetébe gondoljuk, méltatlanságot elnézni talán jó politica, ’s csak törvénytelenség az, mit türni nem szabad. Ezen horvát utasitás pedig nem törvénytelen azon axioma szerint (mellyet azonban szóló magáénak nem vall) hogy: mit törvény vagy törvényes szokás nem tilt, az szabad; és igy azt egyoldalú táblai végzés nem akadályozhatja, annyival kevesbé, mert azt saját hatalmával, törvényes sanctio nélkül, hacsak erőszakhoz nem nyul, végre sem hajthatja. – Festé ezután szóló a’ végzés után Horvátországban keletkezett idgerültséget ’s reactiót; ’s a’ k. k. leirat inditó okát 1) azon fejedelmi esküben találá, miszerint ő felsége a’ törvényeket és a’ törvényes szokásokat megtartani ’s megtartatni köteles; 2) abban, hogy a’ magyar király meg nem engedheti azt, miszerint az anyaország a’ hozzákapcsolt részekben engesztelhetlen ellenséget találjon. – Már ezen k. leirat folytán a’ horvát követek beszélni fognak, bármit végezzünk; ’s jó lesz e ezt bevárni, vagy nem engedni? Ha bevárjuk, ’s a’ horvát követek eltörlik végzésünket, ugy az nevetségessé válik; ha nem engedjük, ez csak lárma által történhető, lármában pedig lehetetlen a’ tanácskozás, ’s igy az országgyülés folytatása. Ettől tart szóló, ’s az országgyülés elsozlatásától jó eredményeket nem várhat. A’ tapasztalás Erdélyben 1834ben megmutatta azon következéseket, miket az orsz.gyülés eloszlatása szül. Kérdi szóló: hol leszünk nemzetiségünk tekintetében Horvátország irányában három év mulva? nem fogunk e a’ czéltól még távolabb állni, mint most? sőt, ha a’ magyar nyelv iránti törv.javaslatunk e’ végzés miatt föl nem mehet, a’ közigazgatási, törvényhozási ’s nevelési nyelv iránt saját honunkban sem leszünk tisztában; pedig törvény nalkül mit remélhetünk egy országban, hol ennyi különböző népfaj van, ’s a’ nem-magyar ajkúak száma, összesen véve, nagyobb a’ magyarokénál. Van e abban a’ józan politicának csak árnyéka is, midőn ez ügyet, mellyet elveszteni nem lehet (mert holt nyelv soha élő nyelven uralkodni nem fog) olly mezőre viszszük, hol a’ bizonyosan bekövetkező engesztelhetlen gyülölségi küzdelem minden eshetőségeinek ki van téve? Midőn tehát a’ kormány nemzetiségi ügyünket a’ türelmetlenségi térre átvinni nem akarja, ügyes tapintatát bizonyítja be, mellynek folytán nem engedheti, hogy még fejletlen nemzetiségünket, minhatalmunk csalódásai közt síkra állitsuk, hol minden erő reá bőszül, minden hatalom ellene riad. Azt mondják sokan, hogy a’ nemzeti becsület kivánja a’ végzés fentartását; de ezen becsület az adott szó szentségében fekszik, miszerint a’ horvátoknak megigértük, hogy őket törvények ’s törvényes szokások, nem pedig rögtönzött végzések által fogjuk kormányozni. – Végre emliti szóló, hogy valamint a’ kormány, ugy a’ nemzet sem csalhatatlan; hogy „sic volo sic jubeo”-val sziveket bájolni, velőket hóditni lehetetlen; hogy kimélet ’s béketürés jobban érlelné legszentebb érdekünket, mellyet roszul fékezett lelkesedés által ferde helyzetbe állitottunk; és kijelenté, hogy „aggódva függ keble a’ közel napok rejtelmein, ’s tehetségei parányiságának tudata görcsbe vonja lelkét, ha azt kénytelen hinni, hogy süker nélkül intézte szavait a’ többséghez.”
A’ végzés fentartására küzdő szónokok elseje következőleg nyilatkozott: A’ vita keserű bár, de nem nehéz; mert az ügy szentsége maga magáért harczol, ’s szóló bizton reméli honunk nemtőjétől, hogy azt megbukni nem engedi. Csak egyesült erő, szilárd akarat, nemzetiség szent érzetével ihletett hazafiui kebelre van szükség, ’s előtte egy nemzet elleni töredék minden erőködése el fog törpülni. – A. kegy. kir. leirat olly fájdalommal illette keblét, mellyet csak érezni lehet, kimagyarázni nem; eddig őt azon hit vigasztalá, hogy a’ kormánynak az ilir merény ellen föl nem lépése csak atyai szelid engedékenység, ’s javulást váró elnézés, miszerint elkényeztetett gyermekeinek makacs ingerültségét magában lecsillapulni reménylette; de most már azon meggyőződésre jutott, hogy egy töredék vakmerő föllépése az anyahon ellen, hatalmas gyámolra talál. – Szóló mélyen tiszteli ő felsége kormányát, ’s azon bizalomnál fogva, mellyel iránta tartozik, őszintén kijelenti, hogy a’ k. k. leiratot sem politikai, sem törvényes tekintetben nem helyeselheti. Politikai tekintetben nem; mert egy hű nemzetnek bizodalmas érzelmére csak zsibbasztólag hathat; törvényes tekintetben pedig sem alakjára, sem tartalmára nézve nem; mert a’ törvényhozó testületet annak egyik kiegészitő része rendeletekkel nem korlátozhatja; tartalmára nézve azért sem, mert mellőzve annak egyoldaluságát, szembeötlő több kitétele is. Jelesül azt mondja: „Ablegati regnorum adnexorum ad eum collocati exstiterunt abnormem situm, ut – – – efficacem partem capere nequeant;” valóban jobban illett volna e’ szót tenni: „nolint;” mert a’ horvát követek tudnak magyarul, ’s ha akartak volna részt venni a’ tanácskozásokban, senki őket nem gátolja vala; egyedül tehát utasitásuk, nem pedig a’ határozat tette őket „ad statum abnormem.” Midőn továbbá a’ k. k. leirat azt mondja: „ex incidenti etiam pendentis attunc de affini materia tractatus” maga megismeri, hogy törvény által akartunk intézkedni e’ tárgyban; ’s bizonyos, hogy a’ horvát követeket, ha a’ magyar nyelv nem tudásával mentik vala magokat, ezen tábla latin nyelv felszólalásukban nem akadályoztatta volna, de ők daczolva, maguk akasztották meg a’ törvényes provisiót utasitásukkal, ’s ha sikerül nekik utasitásukat feltolni, nemde ezáltal minden törvényes intézkedésnek 805további utját elzárták volna a’ RR. előtt? – Mi az abban felhivott törvényeket illeti: nem lehet el nem keseredni, midőn az 1792: 7. törvényre hivatkozva, „arbitratria coactio”-t emleget épen ott, hol a’ nemzet 53 év moratoriumokkal példátlan béketürésének legfényesb tanújelét adta; az 1790: 67-ik törvénynek felhozása pedig megfoghatatlan; mert hiszen ebben egyedül a’ rendszeres munkákról van szó, a’ nyelv ügye pedig mindenkor előlegesen ’s a’ rendszeres munkáktól különválasztva vétetett fel. Nem tudja végre szóló alkotmányos állásunkkal megegyeztetni a’ „volumus” szót, ’s ennek örömest adja az „optamus” értelmet. – Alkotmányos, sőt minden, bizonyos czélra alakult testületnek jaga van, saját körében végzéseket hozni, szabályokat alkotni; csak azok igazságtalanok, törvénytelenek, status-czéllal ellenkezők ne legyenek. Már, midőn a’ RR. azon határozatot hozták, hogy a’ horvát követek, mint magyar törvényekkel igazgatott, ’s Magyarországhoz kapcsolt részeknek képviselői, akkor, midőn magyar törvények alkotásába befolynak, a’ törvény által kiküszöbölt, ’s hitelességgel nem biró latin nyelv helyett magyarul szóljanak – követtek e el méltatlanságot, jogtalanságot ’s törvénytelenséget? – Méltatlanságot nem, mert a’ horvát követek tudják a’ magyar nyelvet, ’s a’ nemzet 53 évi moratoriumokkal túlságosan is méltányos volt; igazságtalán nem, mert a’ közjólét előmozditásának néklülőzhetlen eszközeit használni nem jogtalanság, de kötelesség; törvénytelenséget nem, mert sehol positiv törvény jogot nem ad a’ horvátoknak egyedül diák nyelven beszélhetni. Ők gyakorlatra hivatkoznak, de valljon ezen gyakorlat nem az egész táblára alkalmazható e; valjon az ellenkező szokás által, midőn az izenetek, felirások magyarok, ’s a’ magyar nyelvnek egyedüli hitelessége törvénynyel megadatott, el nem törültetett e? – Illy körülmények közt a’ RR. határozata legjobb téren van, ’s ettől elállani egyáltalán nem lehet. – A’ tábla mindent megtett, mi a’ dolog kiegyenlitésére vezethetett volna, mit csak a’ nemzet méltóságának lealacsonyitása nélkül tehetett, tűrni kivánta jelen országgyülésen, jövendő biztositás reménye alatt, a’ k. k. leiratban is fenhagyatott magyar és latin nyelv vegyes használatát; de a’ megbántók makacsul taszitották vissza a’ barátságosan nyujtott kezeket. – Hol a’ nemzetiség felvirágzása föltételeztetik, ott közömbösek nem lehetünk, ott túlságos engedékenység a’ nemzet életére gyávaság bélyegét nyomná. ’S ha mind e’ mellett szétoszlatnék az országgyülés, kisérjen haza bennünket azon öntudat, hogy méltatlanságot tűrni ’s felejteni tudunk, de sohasem éltérni azon kötelességtől, mellyel a’ nemzet méltóságának ’s polgári hivatásunknak tartozunk. – Szóló azt hiszi, hogy a’ kormánynak e’ bajon segiteni könnyű, csak akarjon; csak vegye feleletre az izgatókat, ’s mozditsa el ellene is vészt hoholó műhelyeikből. A’ valódi horvátokban, kiknek szabadságát véres áldozatokkal kiküzdeni segitettünk, kikkel jó ’s balsorsban annyiszor osztoztunk, kiknek lételök a’ mienktől feltételeztetik, mindig rokon barátokra találunk; mert hatszázados sympathiát egy pillanat dühe elenyésztetni nem képes. – Inditványozza hát szóló, hogy tétessék felirás, mellyben kiemelve a’ határozat keletkezésének módját, okait, jogszerűségét; kiemelve azt, mi sajnosan esik, hogy egyoldalú felterjesztésre itélet hozatott és pedig olly uton, mellyet az ország törvényesnek el nem ismerhet, őszintén mondassék ki, hogy addig, mig nemzetiségünk iránt biztositva nem leszünk, határozatunktól elállani nem lehet, nem szabad.
Hasonló értelemben nyilatkozott a’ második helyen szóló követ, emlité ezen országgyülés kitűzött teendőit, mellyek közt első helyen áll a’ nemzetiségi viszonyok tisztába hozása; előadá, hogy a’ nemzet mindent elkövetett maga részéről, kész örömmel fogadta a’ k. k. propositiókat; a’ horvátokra nézve kijelenté, hogy belviszonyaikra elnyomólag hatni nem kiván, ’s annál nagyobb fájdalommal fogadá a’ k. k. leiratot, mert nemzeti nyelv iránti hűségért feddést nem várt. Fejdelme iránt határtalan tisztelettel viseltetik, de más részről az alkotmányos fejedelemtől a’ nemzet ellenében is méltánylást követel. Ezen k. leirat az országgyülési tractatusok természete ellen van, mert nem felirásra érkezett, miután az a’ főRR. egy részének ellenszegülése miatt mai napig sem mehetett fel, hanem egy-két horvát megye egyoldalú folyamodására; holott, midőn Magyarország számosb megyéi a’ zágrábi ilir kicsapongások miatt felirtak, felelet és nyugtató rendelkezés nem adatott. Mondatik, hogy a’ horvát követek akadályoztatnak; de ez nem áll, mert ők magok fosztották meg magokat a’ szólási jogtól, ’s igy a’ joggal együtt járó kötelességet is sértették; végzésbe menvén ugyanis, hogy deákul szólniok nem szabad, a’ többséghez kellett volna alkalmazkodniok, mert egyes megyék utasításai nagyobb erővel nem birhatnak, mint a’ megyék többségének végzése. – Kimutatá, hogy a’ k. leiratban idézett törvények oda nem illenek; a’ „volumus” szót szinte nem helyeselheti; a’ hiresztelt eloszlatástt törvényelleninek mondá, mert az 1791: 13 t. cz. szerint a’ sérelmeket is minden országgyülésen orvosolni kell. Igy a’ közlelkesedéssel fogadott k. előadások puszta hang volnának. – Az eloszlatás más tekintetre nézve is káros lenne, mert ingerültséget szülne. – Azon végzés nem volt a’ felhevült kedélyek lobbanásának első szüleménye, hanem komolyan megfontolt dolog, igaz hogy „via facti,” de mellyre a’ nemzet kényszeritve volt, ’s melly nem is példátlan, mert 1830-ban szinte via facti kezdte a’ tábla magyar nyelven szerkeszteni az üzeneteket, ’s erre senki jóvá hagyását ki nem kérte, mégis akkor a’ horvát követek nem ellenkeztek. – Felirást akar tehát, mellyben fájdalommal jelentessék ki, hogy ezen k. k. leirat jogtalan, adassanak elő a’ védokok, hogy a’ végzés igazságos, törvényes ’s a’ dolog természetével megegyező lépés volt; kéressék meg ő felsége a’ magyar nemzetiség pártolására, adassék nyomosan elő, hogy a’ thrón fényjét is jobban emeli olly nemzet, mellynek becsülete szent, hogy sokkal jobb erős és lelkes, mint gyáva nemzetet kormányozni. – Végre a’ közönséget kéri meg, hogy ha majd ezen fontos tárgy országos ülésben szőnyegre kerülend, legyen csendesen és nyugodtan.
Harmadik hasonvéleményü követ igy nyilatkozott: – „Mig nem a’ nemzetiség eszméje, hanem a’ honszeretet lelkesité ’s egyesité a’ különböző ajku, de egy szivű honfiakat, a’ haza erős volt; ezt bizonyitják évkönyveink, a’ mohácsi és szigeti példák, hol a’ külön ajku honfiak, honszeretettől lelkesitve férfiasan vívtanak. De akkori időkben a’ nemzetek a’ pallérozódás alacsony fokán állván, ’s a’ haza védelmére physikai erőnél egyéb nem kivántatván, a’ nemzet egysége a’ honszeretetben elegendőleg központosult. Azonban későbbi időkben a’ nemzetek a’ pallérozódás magasb fokát érvén el, ’s egymás közti kölcsönös viszonyokba lépvén, a’ státus védelmére nem csak physikai, de erkölcsi erő is kivántatott már, ’s okvetlenül fejlődnie kellett a’ honszeretetet ki nem záró, sőt inkább szorosan magában foglaló ’s öregbitó más egységnek, mellyben a’ nemzetek minden physikai ’s moralis ereje és tehetsége központosuljon, ’s ezen egység a’ nemzetiség vala. Ennek szükségét hazánk is érezvén, miután nyelv nélkül nemzetiség nem képzelhető, minden ovakodással ’s lépcsőnkint vitte oda a’ dolgot a’ magyar törvényhozás, hogy a’ magyar nyelv jelenleg már kivívta diplomatiai állását. Igaz ugyan, és sajnálandó, hogy azon erő, melly egykor, ősz századokban, nemzetiség különbsége nélkül a’ honszeretetben mutatkozott és hatalmas volt, most, midőn a’ nemzetiség egységébe központosittatni czéloztatnék, meggyengült, ’s pártok köz felosztatván, némileg eloszlott. Ezen szomorú eredmény azonban nem gyengíti a’ nemzetiség megalakitásának szükségét ’s a’ nemzetiség becsét, ’s csupán arra mutat, hogy a’ legtisztább szándokból eredt actio is többnyire reactiót szül; mert magában a’ nemzetiség elve tisztán áll, ’s tántorithatlan igazság, hogy a’ nemzet jelleme nemzetisége, nemzetisége pedig nyelve által fejlődik; hogy tehát nemzetisége legyen a’ magyarnak, gondoskodni kellett arról, hogy nemzeti nyelve legyen. – Illy nézetből indulva, a’ magyar törvényhozás a’ magyar nyelvet emelé ugyan, de, mint törvényeink sora bizonyitja, ovatosan és lépcsönként, ’s a’ reactio nem a’ törvényhozás intézkedéseiből, hanem inkább egyes személyek tulbuzgóságából támadt, mi a’ külföldön olly gyakran a’ nemzet tettének tartatik, ’s igy a’ törvényhozás magas törekvése félre magyaráztatik. Ezen nyomon indult a’ mostani országgyülés is, ’s a’ jun. 20-iki végzés által nem követett el erőszakot, mert az 1) jogszerű, 2) következetes. – Jogszerű, mert a’ magyar nyelv levén hazánk diplomaticai nyelve, természetes, hogy országgyülési tanácskozásaink csak diplomaticus, és igy magyar nyelven folyhatnak; ki tehát e’ tanácskozásokban részt akar venni, szükséges, hogy magyarul szóljon. Az ujabb törvény azt rendeli, hogy közhivatalt csak az viselhet, ki a’ magyar nyelvet sajátává tette, a’ követség pedig közhivatal. – Következetes is azon végzés, mert, mint már más ízben is előhozatott, a’ mult országgyülésen Horvátország követei sérelmeiket latin nyelven szerkesztve beadván, ezen sérelmek el nem fogadtattak ’s a’ követ urak oda utasittattak, hogy sérelmeiket magyarul adják elő, mi meg is történt, ’s igy a’ magyar nyelv diplomaticai állása és elsőbbsége általuk tettleg elismertetett. – Nem következetes e tehát most tőlük azt igényleni, hogy magyarul vegyenek részt a’ tanácskozásokban? – Ezek szerint szóló a’ k. leiratnak helyét nem látja, melly egyoldalu feladásra keletkezett ’s magában mégis végitéletet foglal, noha egyes személy panaszára is előbb a’ panasz mibenlétét megvizsgáló, de nem azonnal végitéletet mondó parancs szokott érkezni. – Annyival meglepöbb pedig, mert a’ magyar nyelvi törvényjavaslat épen értekezés alatt levén, a’ tárgy országgyülési tractatus utján lehet nem sokára eldöntendő. – A’ szóló tehát G. és N. értelmében felirást akar. – Azon kérdésre pedig, mi történjék a’ végzéssel? – ő azon szavakat „re interea integre servata” mindig ugy értette, hogy a’ dolog olly helyzetben maradjon, mellyben azt a’ felsőbb parancs találta, mig maga utján eldöntve nem lesz. Ez a’ repraesentationak természetében fekszik, ’s mind politicai mind törvénykezési eljárásokban bevett gyakorlat. – Egy nagy ellenmondást is lát a’ k. k. leiratban, elején t. i. az mondatik: hogy Horvátország követei ezentul „latinul vagy magyarul” szólhassanak. Meghagyatván tehát nekik a’ felszólalás módjára nézve a’ választás, nem áll a’ leirat elején előhuzott állitás; mert ha latin nyelveni felszólalásukban akadályoztattak, magyarul szólhattak volna; igy tehát a’ k. k. leirat inkább Horvátország követeit illeti. – De végtére, aggasztó példát ad ezen k. k. leiratnak rendkivüli uton lett ide érkezése, ’s annak csak szomorú eredménye lehet, ha egyes feladásokra, mellőzve a’ tractatusok utját, illyen leiratok fognak az egyes táblákra bocsáttatni. – Midőn a’ vallás tárgya volt szőnyegen, ha a’ dogmát egy corporatio municipalitásának tekinthetni, ezen táblanak a’ vallás tárgyában lett megállapodása szerint, állitólag megtámadtattak az egyházi rend jogai, ’s ha e’ részben az egyházi rend panaszszal járult volna ő felsége elébe, ugyan jöhetett volna e egy ehez hasonló kir. leirat, ’s valljon elfogadtuk volna e azt? ha szinte az mondatott volna benne: „volumus, ut hyerarchia in suis juribus permaneat.” – Maholnap az ősiség tárgya kerülendvén szőnyegre, ha akkor netalán az aristocratia jogai megnyirbáltatnak, ’s az aristocratia némelly tagjai eziránt panaszt teendnek, ki fog arról kezeskedni, hogy akkor is nem fog szinte az mondatni? „volumus, ut aristocratia in suis juribus sarta tecta, et illibata permaneat” ’stb.
Több közbejött nyilatkozatok sorából még némelly, nem annyira a’ kedélyhez mint a’ hideg észhez intézetteket emelünk ki:
Főkérdés itt, ki áll a’ jog térén? – a’ mi jogszerű, azt tenni nem mindig helyes ugyan, de annyi bizonyos, hogy, mi jogszerű, azt tenni szabad. Mindenkí meg fogja engedni, hogy valamint a’ magyar, ugy a’ horvát követek sem tudhattak beszélni latinul azon időben, midőn az 1500: 11. t. cz. szerint voltak itélőmesterek ’s ülnökök, kik nem értették a’ latin nyelvet, midőn az 1572: 4, 1574: 16. t.czikkek csak a’ kir. ülnökökre nézve rendelik, hogy: „in posterum assessores debebunt esse juris periti et latinae lingvae nonignari; midőn 1527-ben Bátori a’ nádor, magyar beszéddel üdvözlé első Ferdinándot az ország határánál, ’s ugyanazon évben Ferdinándnak a’ titkos tanácsban tartott latin beszédét, a’ veszprémi püspök magyarázta meg a’ jelenvolt országnagyoknak, épen ugy mint Mátyásét még 1608-ban is a’ pozsonyi diaetán szinte egy püspök forditá le a’ KK. és RRnek, sőt még a’ diplomaticai levelezések is magyarul folytak, mint ennek bizonysága azon magyar levél, mellyet 1608-ban a’ Mátyás által Prágába hivott KK. és RR., onnét Slavonia karaihoz küldöttek, melly most az ország levéltárában találtatik*. ’S természetes, hogy midőn latinul a’ horvát követek nem tudtak, a’ magyar diaetán bizonyosan nem horvátul hanem magyarul szólottak. – A’ tanácskozási nyelv nálunk eddig sohasem volt positiv törv.hozás tárgya, hanem időről időre határoztatott meg a’ szokás ’s közvélemény által, mi hazánk alkotmányos életében egy második törv.hozás; a’ mint t. i. terjedt a’ latin nyelv ismerete, a’ szerint foglalt el a’ latin nyelv uj meg uj tért közéletünk mezején, és felébredt nyelvünk viszont 50 év óta a’ mint gyarapodott, lépésről lépésre a’ szerint hóditgatá vissza a’ mit elvesztett. És e’ szokásbeli törvényhozásnak előmenetele lassu volt, de biztos és igazságos, félszázadot engede az előkészületre, és nem erőtette csak azt, ki a’ nyelvet már sajátjává tette. És az 1832/6-iki diaetán a’ szokás, a’ közvélemény hatalmának már minden követ engedett, ki nemzeti nyelven magát kifejezhette, ’s csak az szólt latinul, ki magyarul szólani még képes nem volt. A’ horvát követ is a’ kerületekben magyarul tanácskozott. Valljon e’ lépés után várhattunk e mást, mint hogy már a’ legközelebbi diaetán a’ horvát követek is az ország hivatalos nyelvén szólandanak? ’S ime, azóta a’ harmadik diaetán a’ horvát követek tudnak magyarul, magyarul szólalnak fel a’ kerületekben, és küldőik mégis megtilták, hogy az országos ülésben ne merjenek magyarul felszólalni. Valljon nem dacz ’s ellenséges makacsság e ez? valljon nincs e helyén a’ positiv határozat ott, hol félszázados természetes fejlődés után a’ dolog megérett, ’s használatát csak gúnyos dacz ellenzi? valljon nem természetes e, hogy illy körülmények közt a’ szomorú, emlékeztető és ingerlő jelt körünkben meg akartuk szüntetni? és ezt tehettük joggal, mind gyakorlati tekintetben a’ horvátokra nézve, mert ők tudván magyarul, nem fosztattak meg a’ tanácskozástól, hanem csak a’ dacztól; mind közjogi tekintetben, mert Magyar- és Horvátország tökéletesen egy test, és miképen a’ magyar törvényhozás által alkotott minden törvények mind a’ két ország lakosait kötelezik, e’ tábla belső szabályai épen ugy kötelezik mind a’ magyar, mind a’ horvát követeket; tagadhatlan pedig, hogy eddigelő a’ tanácskozási nyelv mind a’ két táblán kizárólag az illető tábla véleménye szerint változott és módosult. – Avagy némellyek tán azt hiszik: hogy e’ jogot csak az 1843-ki diaeta igényli magának? azt hiszik, hogy latin felszólalásukban a’ horvátok soha sem háborittattak? igen csalatkoznak. Ennek bizonyitására felolvassa szóló követ azt, mi az 1790-iki országgyülési naplóból a’ 31–33, 46–47-ik lapon e’ kérdésre vonatkozik, miből világos, hogy az 1790-iki tábla is jogának tartotta a’ tanácskozási nyelv meghatározását, hogy a’ horvát követek csak különös ’s e’ tábla által adott engedelemből szólottak latinul, ’s midőn az engedelem okául az mondatik, mivel „nem birják a’ magyar nyelvet” ’s midőn ezen oknál fogva az engedelem a’ nem-magyar ajkú magyarországi megyék követeire is kiterjesztetik, tisztán áll, hogy miután az ok megszünt, miután a’ horvát követek magyarul tudnak, joga volt a’ táblának megvonni az engedelmet; tisztán áll további, hogy ama’ nevezetes diaeta is azon theoriát tartotta, miszerint Magyar- és Horvátország közt jog tekintetében nincs különbség; mert a’ midőn a’ horvátoknak az engedelmet latinul szólhatni megadta, a’ jog és ok egyenlőségénél fogva azt ugyanakkor a’ magyarországi felső megyékre is kiterjesztette.” – Előre bocsátván ezeket szóló, keményebben megrótta az idegen tanácsosokat, a’ magasb aristocratiát ’s clerust, ’s élénk szinezetű képét adván állapotjainknak, ’s mind ezekből következteté, hogy a’ k. leiratot sérelemnek tartja, hogy 806az ellene intézett fölirást pártolja, ’s kellő biztositék nélkül a’ határozattól el nem áll; mert neki vagy határozat, vagy törvény kell.
A’ Döbrentey Gábor által összeszedett, ’s a’ m. t. társaság által közrebocsátott Régi Magyar Nyelvemlékekben közölve van. – Szerk.
Egy másik szónok kifejtvén, hogy a’ jelen pillanat nem alkalmas kibékülésre, és szinte szigorúan birálván a’ leirat körüli politicát, többek közt ezeket mondá: ő haladni csak ugy akar, ha magyar maradhat, különben neki a’ haladás – halál. Nem makranczoskodás tehát a’ nemzettől, ha a’ leiratot el nem fogadja, hanem annak tiszta öntudata, hogy e’ kérdéstől függ a’ nemzet élete ’s jövendője. Nekünk szükségünk van a’ kormányra, de neki is érdekében fekszik, hogy minket nemzetiségünk kifejtésében támogasson, ’s ezt szónok nem irott törvényekből akarja látni, mellyek megszeghetők, hanem tettekből. A’ jun. 20-ki végzés a’ magyar és horvát nemzet közt becsület dolgává vált; egy nemzetet pedig saját becsülete elleni tettre kényszeritni nem lehet. Azon egyes férfi, ki becsületén csorbát ejteni hágy, nem érdemli a’ férfi nevet: igy azon nemzet élete, melly nemzetiségi becsülete mellett föl nem ébred, csak látszólagos élet már, ’s hasonló ahoz, millyet a’ sírférgek hemzsegése okoz a’ koporsóban. Illy nemzeti lelkesedésre a’ monarchiának szüksége van, ’s tapasztalta ezt M. Tehéria alatt; példája ennek a’ német nemzet lelkesedése, mellyet magok az uralkodók hevítettek Napoleon ellen, midőn reá szükség volt, de roszul jutalmaztak.
Az e’ napi utólsó szónok szinte azon véleményben volt, hogy a’ végzésnek mindaddig állni kell, mig a’ nemzeti nyelv iránt biztositás nem adatik; ő akkor, midőn a’ végzés hozatott, ellenzé azt; mert ismervén a’ viszonyokat, ismervén a’ kormány azon ferde fölfogását, miszerint minden, önállást mutató lépésben daczot talál, és saját jogai elorzását látja: előérzete volt a’ történendőkről; de miután meghozatott, meg kell azt tartani, melly különben is teljesen jogszerű, mert a’ tábla tanácskozási nyelvéről rendelkezvén, azon házi jogot gyakorlá, mibe senkinek a’ világon szólása nem lehet; – tiszta jogérzet vezérlé a’ tábla többségét, hogy a’ házbeli gyakorlatot, miről positiv törvény nem rendelkezik, változtatnia szabad. A’ horvátok voltak tehát hibásak, hogy saját kivánságuktól a’ többség által elüttetvén, a’ többségnek magokat alá nem rendelték. Ha egyes tagoknak szabad lehetne magokat igy felülemelni a’ többség határozatán: ugy megszünnék minden törvényhozás. A’ k. k. leirat a’ végzés után közbejött hónapok mulva szólalt föl, midőn a’ kormánynak egyéb kiegyenlitő módok is voltak kezébe adva; nem hirtelenkeéds, hanem komoly, hosszu ’s a’ nemzetre nézve megszomoritó fontolás eredménye az, és épen azért nem lehet kicsinységnek tartani egyes szavai ’s kifejezései birálgatását. – Lát a’ leiratban törvényeket, mellyek annak Europa előtti igazolására látszanak számítva lenni, de mellyek tökéletesen alkalmatlanok annak bebizonyitására, mit bizonyitni akarnak. Az 1792: 7 tczikkben ugyanis nincs más, mint hogy a’ magyar nyelv a’ hazában rendes, a’ kapcsolt részekben pedig rendkivüli tanulmány legyen; – az 1791: 67-ben pedig orsz.választmányok neveztettek ki, ’s a’ magyar nyelvről semmi egyéb nem foglaltatik, mint hogy a’ literariai deputatio teendői közé a’ nemzeti nyelv kimüvelése is tartozik; hogy’ lehet e’ törvényekből következtetni, hogy a’ táblai végzés törvénytelen? még ha ugy magyaráztatnék is az utóbbi törvény, hogy addig nem szabad a’ magyar nyelvről intézkedni, mig azon országos választmány küldetésében el nem jár: ezen magyarázatot megczáfolnák az azóta tartott orsz.gyülések; mert 1805-ben már törvényes intézkedés történt. Hogy a’ későbbi törvények idézve nincsenek, az ügyes gondolat volt; mert azok egyenesen a’ végzés mellett szólanak. – Emlité szóló az 1805-ki példát; akkorig, ugymint az 1791, 1792, 1796, 1802-ki diaetákon csupán diák nyelven történtek a’ fölirások, ekkor via facti elkezdték a’ RR, két nyelven irni azokat, ’s e’ jogukkal már azon diaetán éltek, holott a’ törvény (4-ik czikk 1. §.) csak orsz.gyülés végén erősittetett meg; igy 1839-ben elkezdetvén a’ fölirások csak magyar nyelven iratni, minthogy ebben a’ főRR. meg nem egyeztek, a’ főherczeg nádor közbenjárására volt ugyan szükség, de a’ felirások – az elsőt kivevén – csakugyan azonnal kizárólag magyar nyelven mentek föl, ’s az orsz.gyülés végén megerősitett törvény már multról szól. – Ha tehát állana a’ kegy. királyi leirat azon kifejezése, hogy a’ nyelv házi használata körüli rendelkezések „ferendae legis constituant materiam” e’ szerint az emlitett országgyüléseken sem változtathatott volna a’ gyakorlat. Kivánja szóló, hogy ezek a’ felirásban emeltessenek ki, ’s az idézések czáfoltassanak meg. – Továbbá azt hiszi szóló, hogy alkotmányos fejedelem és nemzet közt nem lehet helye a’ volumus szónak, ’s ki e’ szónak helyességét védeni tudná, ollyanról akarná a’ nemzetet leszoktatni, miről csak halálával mondhat le. – B. követének felelve emlité, hogy a’ horvátok ellenszenve nyelvünk iránt nem reactio, mert már az 1792-iki 7-ik törvény – hol a’ magyar nyelv tanulása csak rendkivüli studiumul fogadtatott el általuk – mutatja, hogy ez ellenszenv benne vala a’ horvát elemben, bár akkor még kényszeritésről szó sem lehetett. Ugyanezt bizonyitja az 1805-iki törvénybe szött szerencsétlen záradék „intra limites Regni, melyet hasonló elem ellenszegülésének köszönhetni. – Bizonyos, hogy mikor honosink ’s velők együtt a’ horvátok deákul nem tudtak, a’ Rákos mezején ők is magyarul beszéltek, ’s ha ezt nem tevék vala, összes nemzet nagyot kaczagott volna; pedig milly dicső szerepet játszottak akkor honunk történetében! – Későbbi törvényeinkben különbségeket ’s kivételeket találunk a’ horvátokra nézve, mellyek már ellenszenvre mutatnak; egyszerre azonban megjelent az 1839-iki törvény, melly midőn a’ lelkészekre nézve azt rendeli, hogy magyarul tudjanak, Horvátországra nézve kivételt nem tesz. Ha a’ lelkészektől ezt megkivánhatja a’ törvény, nem méltán követelhetjük e az országgyülési képviselőktől is? – De különben is a’ természeti józan ész, ’s a’ horvátok saját érdeke hozza magával, hogy magyarul tudó követeket küldjenek, ha a’ tanácskozásokban részt venni akarnak. – Végre kitünteté szónok azon bánásbeli mostohaságot, mellyet a’ magyar nemzet tapasztal, mig a’ zágrábi tisztujitás hősei büntetlenül maradnak; megrová a’ főrendi tábla azon fractióját, melly a’ nyelv iránti üzenet tárgyában magát sem a’ kormány, sem a’ nemzet igaz barátjának nem bizonyitá; neheztelve emlité az Allg. Ztg rágalmait, melly minden mozdulásunkat hanyathomlok-rohanásnak kereszteli, ’s Europa sympathiájától megfosztani igyekszik azzal vádolván, hogy el akarjuk nyomni az idegen nemzetiségeket, mit sohasem tettünk. – Emlitett bizonyos actákat is, mellyek kezében vannak ’s mellyekkel annak idejében elő fog állani. – Mit némellyek jósló hangon mondottak, hogy t. i. az országgyülés el fog oszlattatni, erre azt feleli, hogy történjék bár mi, a’ felelőség nem a’ nemzetet fogja nyomni, melly minden kiegyenlitő utat megkisértett ’s nem daczol, hanem azt teszi, mit tenni kénytelen. Végre felszólitá a’ hallgatóságot, hogy: valamint remegnünk nem szabad, ugy nem szabad semmit elkövetni, mit a’ rosz akarat ürügyül használhatna; azért csenddel ’s illedelemmel viseljék magokat ez elhatározó időpontban; ne avatkozzanak abba, mig a’ követek kötelessége, ’s akkor nem lesz ok és ürügy az országos ülést eloszlatni; mint némellyek fenyegetnek.”
A’ nyilatkozások folytatása más napra halasztatott.
