Vezérczikk. (Sajtó.)
Vezérczikk. (Sajtó.)
Ugy tetszik az öreg Scaliger mondja valahol, hogy ha kit a’ biró kemény itélete minden kigondolható kinokra akar kárhoztatni, irasson vele szótárt, mert ezen egy munka a’ büntetések minden nemével fel ér. És az öreg Scaligernek igaza van. Miből egyszersmind a’ nyájas olvasó azt is át fogja látni, mi tömérdek kinpótlással adós a’ nemzet a’ magyar tudós társaság illető tagjainak, azon nagy szótár miatt, melly – ha isten segit – 25 év mulva napvilágot lát, a’ már mintegy 10 éves lexicographicus kínokért. Azonban ha az öreg Scaliger egy bizonyos országban, melly az éjszaki szélesség 44°43´– 49°37´ közt feküszik* – ha mondom az öreg Scaliger ezen bizonyos országban politicai journalista volt volna, nem kételkedünk, hogy a’ vaskorú latinság időszakát még két distichonnal dicsőitendi vala, super eo: hogy a’ ki azon bizonyos országban politicai hirlapot ir, az ezen gondolatgyilkos munkával, a’ büntetések minden nemeit, ’s azon felül még a’ szótár-szerkesztés kinait is leszenvedé. Mert a’ szótár-gyártónak aránylag pompás dolga van. Előtte áll a’ ki-nem-zsákmányolható betűragasztás végetlen tére, mellyen a’ gondolatnak szabad röptöt enged kény és kedv szerint; előtte fekszik a’ betűk chaossa (akarám mondani őskásája – mert hiszen Steffens a chaost „Urbrei”-nak nevezi, Steffens pedig, a’ mint tudjuk ihlet-teljes bölcs) ’s a’ szótárgyártó bele markol az őskásába, ’s isteni kéjérzet közt teremt – – szavakat. És köszönet neki, és örök hála a’ maradéktól; mert hiszen ő római császári felsége Tiberius régen megmondá, hogy a’ ki csak egy szóval gazdagitá bár anyai nyelvét, nem hiában élt. Kell például magyar szó ezen német-görög-arab-latin szörnyeteg helyett: „chlor saures kalium oxyd?” egy markolat a’ betű tenger őskásájába, és teremtve van a’ „halv-savas-ham-éleg” a’ dolog igen világos; mert a’ chlor halványit, az acidum sav, a’ kali ham, az oxydum éleg; tehát az egész = halv savas ham éleg; – a’ gyermek is megérti, legalább szintolly könnyen mint ama’ polyglott szörnyeteget. Igy lesz a’ jod = iblany; a’ hydrogenium = köneny; (mert legkönnyebb) az azotum = legeny ’stb. Csupa gyönyörüség az egész munka:
A’ keleti hoszuság fokait nem mondjuk meg, mert az olvasó még kitalálná, hogy Asztracánt értjük. – Ki e’ dologról bővebb tudomást kiván, olvassa meg Kállay Ferencz urnak e’ czikk megjelenése után harmadnapra kijövendő tudós commentárját Scaligerről, ’s az éjszaki szélesség értelméről.
Die Blicke frei und fessellos,
Ergehen sich in ungemess’nen Räumen.”
Ergehen sich in ungemess’nen Räumen.”
Ellenben csücsüljön le csak akár ki a’ „megfontolás nehéz asztalához” szárnya szegetten, és kisértse meg. A’ journalista a’ pillanatnak embere; mint a’ játszi hab egy pillanat alatt egy másik által temetve van: ugy az ő müve, röpke, ephemer; a’ sötét multnak titok-aknái az antiquárok országa; a’ jövő sejtelme, a’ dalnokoké; mienk a’ jelen röppenő percze. A’ légből mellyet szivunk, az eseményekből mellyek körültünk feltünedeznek, kell meritenünk szivünk érzelmét ’s a’ gondolatot; korunk értelmének, korunk érzelmének organuma lenni, ez hivatásunk; kivánják hogy hassunk a’ közvélemény alakultára, ’s a’ mi alakult, tükrözzük vissza hiven igazán; és mi? – betűket mázolunk az üres ivre, nem tolmácsait a’ gondolatnak, mit a’ körülmény költe agyunkban; nem vázolatát az érzelmeknek, mik ébren, ’s alva egész valónkat elfoglalák; hanem irunk arról, a’ miről nem gondolkozunk, mert egyéb vonsza el figyelmünket, és menünk arra, merre a’ láncz viszen, nem merre keblünknek istene vezet. – Comoedia uraim, merő comoedia. A’ szegény szinész elménczkedve kaczag, mig keble mondhatlan aggodalomban szorong, ’s agyát szoritja a’ hazai bu.
Szóljunk komolyan. A’ Hirnök, 1840. végével, egy gyönyörü értekezést közlött a’ sajtó-szabadságról. Nincs módunkban e’ dolgot feszegetni. Az olvasó közönség különben is tudja, hogy egy irónak (kivévén azon érdemes literatort, ki nem tudva mit mond azzal kérkedett, hogy neki még soha legkisebb felakadása sem volt sajtó dolgában) mikép lehetetlen a’ sajtó ügyről nem gondolkoznia. Annyit multra nézve mondani merünk, hogy szabad sajtó mellett nyelvkörüli surlodásaink soha ennyire nem mentek, bizonyos délkeleti mozgalmak soha ennyire nem sulyosodtak volna; jövendőre nézve pedig merjük mondani: hogy szabad sajtó nélkül Magyarhon békes utoni kifejlése vagy épen lehetetlen, vagy csak tömérdek időpazarlás, ’s fájdalmas vajudások után lehető. – Azonban ezen meggyőződésünket nem akarjuk senkire feldisputálni; az eszme keresztül kasul van csépelve ezernyi ezer kötetekben. Nem is azért szólalunk fel, hogy sajtószabadságot követeljünk, hanem csak igen szárazon ’s hidegen akarjuk minden izgatás nélkül constatirozni a’ helyzeteket.
Az ország – legalább a’ törvényhatóságok roppant többsége – a’ sajtószabadságot egy fél század óta folytonosan nemzeti jognak állitja, ’s azt gyümölcstelen protestatiókkal – in thesi – óvogatja. A’ kormány ellenkező véleményben van; a’ sajtó kérdését rendszeres tárgyalásra valónak állitja, ’s mig ez megtörténnék, a’ praeventiv korlátokat már csak azért sem nélkülözhetőknek, mivel repressiv szabályokról a’ törvény nem gondoskodott. – Mert a’ sajtó ügye, ép’ ugy mint a’ váltóügy ’stb., exceptionatis állapot; vagy sajtótörvényeket kiván, vagy előző könyvbirálatot. – Mikint áll tehát a’ sajtó ügye? elvben, azt hiszszük, van sajtószabadságunk; de tényleg nemcsak hogy nincs, sőt törvénykivüli állapotunk van.
Ne mystificáljuk magunkat papiros-szabadsággal. Ez az irónak szomorú vigasztalás. Ha a’ szabad sajtó igazán nemzeti jog, állittassanak fel, a’ körülmények kellékei szerint, büntető visszatorló szabályok; a’ kormány loyalitásától méltán remélhetjük, hogy korszerű kellő törvények mellett, a’ nemzeti jogot nem fogja megtagadni; ha ellenben a’ dolog másképen van, egy szóval, ha az ország a’ sajtószabadságot kivíni vagy nem akarja, vagy nem képes, ne áldoztassék fel egész nemzedékek gyakorlati állapotja papiros-elvek igényeinek, hanem legalább szabályoztassék törvény által a’ censura; hadd tudjuk mi irók, mi ’s meddig szabad; hadd tudják a’ birálók, mik kötelességeik határai; hadd ismerjük jogainkat, kötelességeinket viszonyosan; – mert különben valóban kínos állapot az iró dolga; de nem kevesbbé kinos a’ birálóé. Kalitkában lenni szomorú dolog, de a’ fogoly madár ismeri fogháza rácskorlátait, ’s legalább ben szabadon mozoghat, ’s ha vágyaival túl csapong is a’ szállangó felhők futása fölé, a’ térhez méri szárnya röpteit, ’s nem üti magát véressé minden pillanatban olly korlátokon, miket nem látott, miket nem ismer.
Mint publicisták, bizonynyal mindenkoron a’ sajtószabadság elvéért küzdendünk tántoritlanul; de mint iróknak a’ közönség megbocsátandja a’ következetlenséget, mellyre az élet súlya kényszerit; a’ kormány pedig bizonynyal nem veendi rosz néven, ha szabad, alkotványos honpolgára törvényért eseng; legyen szigorú, legyen ollyan, minőt a’ törvényszerző hatalmak bölcsesége jónak lát, csak törvény legyen; meg fogjuk tartani, ’s a’ ki nem tartja, ám bünhödjék. De a’ törvénykivüli állapot legkeserűbb. Jaj azon irónak, ki tollat fog kezébe, a’ nélkül, hogy kebelét hivatásának meleg érzete hevitené, ’s a’ ki hivatását érezi, éreznie kell az erkölcsi felelőséget, nemzete, sőt saját becsülete iránt is; ámde ezt érezni, ’s felelősnek maradni, a’ közvélemény, ’s a’ maradék előtt, a’ be nem töltött hivatás miatt, a’ nélkül, hogy világ előtt álljon a’ törvény, melly a’ mulasztás miatt fedezné, – ez olly állapot, mellynek lehetetlen azon ohajtást fel nem költeni, hogy meg ne tagadtassék a’ gondolat kincseitől azon ótalom, melly minden egyébnek megadatik; ’s ne legyen a’ honnak minden lakosa közt egyedül a’ magyar iró törvénykivüli állásra kárhoztatva.
