Vezérczikk. (Kiábrándulás.)
Vezérczikk. (Kiábrándulás.)
Polgári társaság emberekből áll, ’s mivel azokból áll, nem lehet ment emberi gyarlóságoktól. Nem hibázni itéletben, nem tévedni számolásban, nem botlani cselekedetben, embernek nem adatott; ’s a’ mint ember hibázik, botlik és tévedez: ugy a’ polgári társaság is. – Egy lélektani törvény uralkodik mind kettő felett.
Menjetek vissza az emlékezet szárnyain a’ történetek ősvilágaig; idézzetek fel árnyait mind azon neveknek, miknek hallatára ember keblében feldobog a’ sziv hőn, és magasan; fussatok végig minden nevet, mellyet a’ historia nagynak nevez, melly az egész emberi nemet dicsőiti, mellynek emlitésénél ezredek multával is nemes lángra gyul az ifju szív, tettre edződik a’ férfiu vas akarata, ’s mint az alvó mécs fellobbanása, fel-felszikrázik az agg kebel is; fussátok végig mind ezen neveket, és mondjátok meg, van e csak egy is, ki soha sem hibázott itéletében, ki nem tévedett számolásában, és meg nem botlott a’ cselekvésben? – nem fogtok mondani csak egyet is. – Nem is mondhattok; mert ha volna illyen, az isten volna, gyarló ember nem.
És még is voltak nagy emberek. Voltak igen is, mert emberi nagyság ismertető jele nem a’ hibázhatlan gépszerűség, hanem a’ fogékony meleg kebel, melly életben halálban lelkesülni tud egy eszmeért, ’s a’ miért lelkesült, az irányozza minden tetteit, azért ver szivében minden érverés; azért cserébe vagy áldozatul kétkedés nélkül oda nyujtja magát, mindenét, ’s az emberélet minden kincseit; de érte cserébe semmi üdvösséget sem fogad el. – Illy entéhusiasmus nélkül nincsen nagy ember.
’S a’ tözsérkedő XIX-ik század emberei még is azt gondolják, valami bölcset mondtak, midőn az enthusiasmust kárhoztatva, hideg számolgatást, ’s csak hideg számolgatást pengetnek érzéktelen ajkaikon. – Kábaság, uraim! merő kábaság; ki a’ lelkesedés fölött pálczát tör, az az emberi nemnek nemeslevelét szaggatta szét. A’ nagy ember számol, ’s bölcs itélettel választ az eszközökben, hogy elérje azt, a’ miért lelkesült; de a’ ki enthusiasmus nélkül, vagy épen az enthusiasmus rovására számolgat, az minden lehet, csak nagy ember nem.
És pedig mondánk: egy lélektani törvény uralkodik ember és nemzetek fölött. – Alkalmazzátok, ha ugy tetszik.
A’ melly nemzetet semmi sem képes lelkesíteni, annak órái megszámláltattak.
Három év óta izzadok egy pályán, mellyen azt gondolám, nemzetem jövendő boldogságának épületéhez egy két szem homokot én is hordhatok. – Miért tevém ezt? ’s minő reménynyel? meg kell mondanom. Előttem állott a’ Magyarhon történetkönyve; és láttam lapjain e’ sokat hányatott szegény nemzetet, mint marczangolá árva kebelét a’ viszálkodás; láttam egymással vetélkedő bűnt, melly a’ hon mint zsákmány fölött koczkázott; láttam gyöngének a’ törvényt, láttam erősnek az erőszakot; szakadás és igaztalanság, dölyf és gyávaság, külső erőszak ’s belső árulás válták fel egymást történetiben; nem egyszer közel a’ feloszláshoz, istennek átka feküdt vállain, ’s ennyi gyászlevél tenger kötegében, egy rózsás lapot alig találtam. – ’S mégis század mult más század után, ’s
„Megfogyva bár, de törve nem
Élt nemzet e’ hazán.”
Élt nemzet e’ hazán.”
Mi isten csudája okozta ezt? – Én a’ csuda kulcsát abban találom, hogy nem volt multunknak olly szomorú percze, mellyben e’ nemzet valamelly eszme iránt nem volt volna képes lelkesülni; – gyakran az eszme talán bűnös volt, gyakran szennyes érdek rejlett alatta; de a’ lelkesedésrei képesség megvolt mindenkor, ’s ha néha egy általános kimerültség látszott is a’ hazán elömleni, legalább egyes pártok akadtak, miknek a’ lelkesedés jellemök volt. – És ez mindig az élet jele. A’ melly nemzet legalább egy eszmét bir, mellyért lelkesedésre képes hevülni, azt külső erőszak elnyomhatja, de dicsőségtelenül öngyilkos sorvadásban nem fog meghalni.
És láttam, mikint századokon át e’ honéltető lelkesedésnek gyülpontja mindig a’ nemesség volt. – És én gondolám: ezen nemesség még ma is megvan; miért ne remélnők hát, hogy a’ kor szükségei által kifejtett nemesebb irányban is nyilatkozandik talán; ’s a’ ki még csak 50 év előtt is nemzetiségének hamvadó szikráját lelkesedése szent fuvalmával lángra gyulasztani képes vala, az képes leend talán fellelkesedni a’ gondolatnál, hogy egy nemzetet regenerálni, ’s a’ szeretettel felkarolt nép által a’ hon erejét megtizszerezni, olly dicső munka, mellyhez hasonlót aristocratia még véghez sehol sem vitt. – Eezn lelkesedési képességre épitém hitemet, hogy a’ békes átalakulás talán lehető; e’ szent hit szűz tüzénél éltetém a’ gyakran dermedő reményt, és kiszámitám a’ kifejlésnek stadiumait, és feláldozám eszméim jobb részét a’ practicabilitás igényeinek, mert a’ kötelesség érzete becsületes embernél ösztönnek ugyan mindenkor elég, de siker reménye nélkül küzdeni bizony nem vigasztaló.
Hatásom köre szűk volt és csekély, és az is marad minduntalan. Hatásunk köre nem tőlünk függ, de tőlünk, a’ kört, mellyet sors ’s körülmények nyujtanak, tehetség szerint betölteni. És én nyugodt lelkismerettel mondhatom, hogy a’ practicai süker eszközeit csekély körömben becsületesen megkisértém. – Sokszor és sok kérdésnél lebegett szemem előtt a’ tőzsérkedő bölcseség ama’ szabálya: hogy a’ körülményekkel a’ süker végett alkudozni kell; és megállottam az eszmék felén, megállapodtam az igazságnak negyed részénél, – gondolván: jőnek talán jobb idők, ’s minden lépésnyi tér, melly nyerve lesz, egy ujabb eszköz a’ haladásra.
Előttem állottak a’ megszakadozott érdekek, ’s az gyesités volt a’ föladat. – A’ honi terhek közös viselése, az egyesülés alaptalpköve. – Isten és ember igazsága szerint egész meztelenségében arra kellett volna agitálnunk, hogy közösen viseljünk minden terheket; és én a’ házi adó mellett megállapodám, mert nyombani süker állott előttem, ’s a’ practicabilitási önáltatásnak, az igazság felét föláldozám. – A’ népnek nemzetté tételét századok bűne ’s a’ hon jövendője és az igazság követelik; ’s én a’ szabad földet hirdetém első lépésnek, hogy rajta szabad emberek lakhassanak; és lépcsőzetül a’ nagy eszméhez, a’ kir. városok és kerületek ügyei mellett agitáltam. Országos pénztár kell a’ közös szükségek fedezésére; – ’s én keresgettem olly kútfőket, mik minél kevésb érdeket sértve, fedezhessék azt, mi a’ szükségek legelsőbbike – és igy tovább. Szabad is némi önérzettel mondanom, hogy a’ mennyire a’ süker az eszmesurlódás körében lehetséges, imez ügyekezet nem maradt hatás nélkül.
Azonban vérző szivvel vallom meg, hogy ezen practicabilitási önáltatásból keservesen kiábrándultam. – Kiábrándulásom pedig azon szomorú tapasztaláson alapszik: hogy a’ hajdan erős magyar állandó kitüréssel nem képes lelkesedni semmi iránt. E’ szigorú itélet alul semmit sem veszek ki. – Ez a’ feloszlás, a’ halál jele. Illy testben én regenerationalis erőt nem hiszek. – Avvagy nincs e igazam? Mondjon nekem valaki csak egyetlen egy eszmét, melly az összes magyar nemzetet, avvagy csak annyira is képes legyen lelkesiteni, mint bizonyos nemzetiség ábránd eszméje némelly elleneinket; ’s ha ki nekem, csak egyetlen egy illy eszmét tud mondani, legyen az szellemi, legyen az anyagi érdek körében, áldani fogom őt, mint legfőbb jóltevőmet, mert nemzetem iránti hitemet adta vissza; de én illy eszmét e’ széles honban nem ismerek. – Az aristocratia régi energiáját elveszítette; a’ nép százados mulasztás következtében most még csaknem egy caput mortuum, mellybe életfogékonyságot még csak a’ jövendő metamorphosisa fog önthetni. Hol van hát az elem, melly a’ nemzeti ujjászületés roppant munkáját végbevihesse? – én illy elemet sehol sem látok; – ’s naponkint inkább és inkább tisztába jövök azon meggyőződéssel, mikint nem az a’ feladat, hogy létező elemek müködtessenek, hanem hogy nem létezők teremtessenek. – Mi, kik már megettük kenyerünknek jobbját, e’ fát gyümölcsözni nem látandjuk; örömtelen életünk vezércsillaga hát, nem a’ siker reménye, hanem csak a’ rideg kötelesség. Követni fogjuk áhitatosan’ ernyedetlenül, hiven, igazán; de minden küzdelmeket’ mik e’ kötelesség teljesitésében reánk várnak, azon bus komor rém kisérendi, hogy isten tágvilágában egyetlen eszme sincs, melly árva nemzetünk élő elemeit, csak egy évre is lelkesiteni képes volna. – Töredékeket igen; de a’ nemzetet semmi. – Ezt, nemcsak rendkivüli események csudát nem tesznek, a’ kor, mellyet élünk, egyesülten fellelkesedve látni nem fogja.
Ezen meggyőződés kijelentésével, ’s amaz uj elem teremtési hivatással kimondánk közel journalisticai jövendőnk programmáját. – A’ körülményekkeli alkudozást másoknak hagyjuk; lesz ember a’ gáton akár mennyi, hisz az alkudozás korunk kórsága; – a’ mi minket illet, mi nem alkuszunk. Mi honunk népéből magyar nemzetet óhajtunk, melly abba hogy nemzet, ’s abba hogy magyar becsületét helyezze, mi legalább is az élettel felér, ’s azért lelkesülni képes legyen, mint olly dologért, melly legalább is az élettel felér.
Ezen lelkesedés előteremtését ismerendjük mi ezentúl hivatásunknak, főfigyelmünket pedig a’ socialis reformokra intézendjük. A’ socialis téren minden egyes ember önmagában, ’s önmagára nézve teljes hatalom, a’ rokonszenvüek együttmunkálása pedig e’ hatalom körét nevezetesen kitágitja; mert az egyesületi eszmének azon gyönyörű sajátsága van: hogy a’ kik socialis czélokra egyesülnek, hatásukat részvétlen hideg milliók nem-akarása sem képes akadályozni. – Ápoljuk hát az egyesületi eszmét mindenek fölött. Itt még a’ lelkesedés lehetséges; lelkesedés nélkül pedig nincs üdvösség. Tudományos fejlődés, nevelés, gazdaság, honi müipar, kereskedés, vallásosság, nemzetiség, rendszeretet, társalgási összeforrás ’stb ’stb mind megannyi tér, mellyeken az egyesületek hatása bizonyos; – hejh pedig a’ tenger csöppekből gyül. Ideje, uraim, hogy terméketlen lamentatiók helyett, mindezen tárgyakra nézve az egyesületi eszmét annál melegebb lelkesedéssel léptessük életbe, minél bizonyosabb, hogy egyetemes országos lelkesedés semmi iránt sincs, ennek hiányában pedig a’ status-intézkedések közel jövendője még a’ kétségesnél is kevesebb.
