CSAPÓ DÁNIEL’ EMLÉKE.
CSAPÓ DÁNIEL’ EMLÉKE.
Pest, aug. 12. 1844.
Szóljanak, kik ismerék Csapó Dánielt, nem volt e tisztelet-ébresztő a’ nyájas aggastyán, kinek világos nagy homlokáról mint vékony ezüst szálak nyultak le a’ hófürtök, kinek ajkain mindig édes mosoly ült, szemében mindig ifju tűz, arczán mindig szelid vonzó kedély, mintha olly csendesen ment volna rajta által a’ hatvanhat év, mint a’ természeten általmegy az őszi nap tiszta arczával.
Azt mondja Saint Wallier I. Ferencz franczia királynak: „Mindkettőnk’ homlokán korona van, a’ tieden arany liliomvirágok, az enyimen őszhajak” – ugy találtam, hogy midőn e’ sorokat olvastam, szavaira akadtam az érzelemnek, melly mindannyiszor elömlik rajtam, hányszor ősz 556fürtökön megakadt pillanatom, de soha e’ szavak’ mély valóságát inkább nem érezém, mint a’ hányszor azon ősz homlokra emelém pillanatim’, mellytől a’ lankadó élet ma nyolczad napja bucsútvőn.
Azonban bármi andalitó van a’ csendesen leáldozó napban, bár mi édes merengés egy eltikkadt élet’ csendes lehunytán, hol az emlék tiszta keblet ’s betöltött életfeladatot tükröz vissza; de én uraim! az elszenderültnek sirjához mégis nem azért vezetlek benneteket.
Eljő az élet’ tavasza, az ifjuság, vala lobogó vágyak, mosolygó remények, álmak, képzetek, és majdnem mindenkor érező kebel haza, szabadság iránt, – boldog időszak! utána jő a’ férfikor, vele az élet’ komolyabb viszonyai, a’ szüntelen való cselekvés, fáradalom, ekkor a’ vágyak’ lángja ellohad, a’ remények’ mosolya elhal, eltűnnek álmak és képzetek, és a’ kebel’ érzelmei közé a’ közönyösség’ jégcseppjei hullanak, és hova lett az előbbi meggyőződés? ott mosdik a’ mentséggel: nem tulajdona az ifjuságnak az ítélet, a’ megbirálás; és észre nem veszi, hogy ugy járt, mint ki izzadását a’ tespedő mocsár’ vizével akarja leöbliteni, és hogy az alap, mellyre állani akar, valóságos szégyenkő, mellyen az emlék a’ hűtlenséget bünhöszti; – nem, uraim! az ifju-meggyőződést olly könnyen eldobni, mint eldobunk öltönyt, magunktól, nem lehet; ki hitmegtagadásért mentekezik, az önmagát megcsalhatja, de a’ közvéleményt nem; öntudatát elandalithatja, de a’ világ’ birálatát nem; és ez legyen igy, és neve legyen erkölcstelenség.
De még a’ férfikorban minden meggyőződés nem tűne el, csakhogy ekkor járván az élet’ nehéz ösvényén, egyik az akadály előtt hajlik meg, másikat a’ méltatlanság keseriti el; – egyik, mert jutalmát még polgártársai’ elismerésében sem leli fel, másik, mert talán épen azok üldözik, kikért életét hozá áldozatul, és legtöbben, uraim! – igen mindennapi észrevételt mondok – mert rangot, hivatalt vagyont nyertek; és uraim! gyujtsuk meg ezután a’ lámpát, és menjünk a’ nagy tömegben honpolgárt keresni.
August. 6-kán a’ servita-tér’ egyik házában gyászünnepély tartaték; a’ hideg tetemek, mellyek beszenteltetének, illyen honpolgárnak tetemei voltak, és azért akartalak én benneteket emlékéhez visszavezetni.
Nálunk, mint a’ nagy világban, minden található, csak hatvanhat éves igyéntelen hazafiságot kell olly sovárogva keresni; lángelmét, melly müvei által századokhoz szól, melly magának időszakot teremt; lelkesedést, melly pillanatnyi rohamával csodákat nemz, hogy rövid legyek nagyságot akármennyit – kitartó, egyszerü, önmagában élő hazafiságot olly keveset: de aztán, ha ki a’ közélet’ viharai közt ugy mint annak változatlan folyamában megörzé a’ hazafiságot, a’ vész’ napjaiban mutat bátorságot, bonyolódásokban tanácsot nyújt, a’ szenvedélyek közt mérsékletet; ki sem hitét, sem részvétét meg nem tagadja, annak a’ szabad népek koporsója felett könyeket hullatnak, temetésére ezrenként sereglenek, sirjához áhitattal vándorolnak, és megörökitik emlékét.
Nem igy nálunk, – könny, gyászos kiséret, sirvándor, emlék, semmi! semmi! de épen ezért nagyobb az érdeme a’ tiszta honpolgárnak nálunk, mint bárhol; de épen azért helyén látom azt, hogy nyilt téren, nyilt ajakkal néhány őszinte szózatot mondjunk a’ hon’ hű gyermekeinek emléke fölött.
A’ népek’ közszelleme sokszor több változaton megy keresztül, de változataiban is mindig egy térmezőn forog; én csak minmagunkról, csak ujabb korunkról szólok. – 1825-ben visszakövetelte és nyerte az ősgyökeres szabadságot, és hazafiságot ragyogott vissza; 1832–36-ban egy uj jövendő’ sejtelmei közt ringatá magát, törekvése csak az volt, hogy erős alaptért nyerjen magának egy-két apróbb kérdésben, és ismét neve volt hazafiság; ezután ismét ős jogok mellett emelt szót – és ujra hazafiságot képviselt; most az időszakot éljük, midőn az uj épitményen ujabb nemzedék dolgozik – megtagadjátok e tőle a’ hazafiságot? Történt pedig, hogy sokan, kik alkoták, vezeték a’ nemzetirányt, megállapodtak vagy elnémultak annak uj fordulatán; de kit a’ hazafiság’ mindezen uj nyilatkozatiban meg megifjodott erővel szemlélünk, az Csapó; és ifju barátim! lehet e képzelni magasztosabbat, mint egy hatvanhat éves aggastyánt, ki ufjulélekkel öleli föl, ifjuerővel támogatja a’ kérdéseket, mellyek harczba szállanak az óval, mellyek mellett vallástteni, azt hivők, az élénk képzelet’ segélye nélkül lehetlen? – lehet e eldöntőbb, ha kérdéseink mellett a’ tapasztalás emeli szózatát, ha mérlegünkbe vettetik az ezer viszályok közt megedzett ítélet, megfontolás’ súlya? ki marad ekkor elleneink közül lefegyverzetlen? és ezért, ifju barátim! a’ ti kötelességtek főkép’, hogy áldást mondjatok Csapó Dániel’ emlékének.
De vegyük kezünkbe azon rovatokat, mellyek neveit adják azoknak, kik olly nemes lélekkel mozditanak elő közczélokat, nem tekintvén azt, hogy fukarért, észrevétlenért egyiránt hordják a’ terhet, csakhogy felviruljon a’ hon; – menjünk által minden egyetlen, legyen az gazdasági vagy kidedovó egylet, czukorfinomitó vagy kereskedelmi társaság, ott leljük nevét az alkotók – több – az alapitók között mindenütt.
Ezek életének közoldalát illetik; ha pedig részleteibe bocsátkoznám érdemeinek, el kell mondanom, hogy az 1827-től 1836-ig folytatta megyekormány Tolnára valóságos áldás volt, megválása tőle közsajnálkozás; mert miért tisztelék másért holtigtartó szállással a’ megye’ házánál, ha nem azért, hogy tőle megválni nem tudnak, ha nem azért, hogy tanácsa mindig közel legyen; el kell mondanom, hogy azelőtt, mint azután meleg részvéttel kiséré a’ megye’ ügyét hányatásiban, mint nyugalmában; hogy volt fagyos fergeteg, vagy forró meleg, soha egy közgyülést el nem mulasztott; mert miért volna ama’ köztisztelet’ tárgya ottan? el kell mondanom, hogy azalatt mint azután számára magas polczok, hivatalok nyilhatnának meg, és maradott egyszerű polgár; de megakad tollam, és csak annyit mondok, mert nem akará megosztani a’ figyelmet, mellyet hazájának, megyéjének szentelt. És ha megkérdeznők ama’ sok árvát, kiket nevelt, ápolt, kiknek ügyeit rendezé minden jutalom nélkül, és ha megkérdeznők a’ sok ügyefogyottat, kiknek inségét enyhité, a’ sok szegény mesterembert, kiknek segélyt és általa életpályát nyujtott, sokszor magára nézve sulyos idegen pénzekkel, és ha megkérdenők a’ családi kört, a’ gyászoló nőt és leányt, a’ ritka honleányt! nyernénk e egyebet, mint hulló könyet, bánatos panaszt és ezer áldást válaszul? még megkérdhetnők a’ 35 éves barátot, B. Serpest, de ennek ajakit párhónappal eőbb a’ halál zárta el; talán a’ fájdalom utána, ragadta az ősz barátot is sirja felé? mondják, hogy fájdalom a’ veszteség felett barátja’ halála után édes sejtelmévé változott a’ viszonlátás iránt.
És igy követtük őt a’ honról a’ megyére, a’ megyéről egyesekre, ezekről családi, baráti körébe, és ugy találtuk, hogy életfeladatát egészen betölté, – és saját ügyeiben? azokat gondosan, bölcsen kezelés, megörzé magányfüggetlenségét, ezt a’ valódi hazafiságnak alapját, jószágait szépité, szaporitá.
Uraim! a’ közélet nehéz, miért számláljam el töviseit; de azt mondom: köztök ott az irígység, ott a’ rágalom, de ki reá szánta magát, az az irigységet vesse meg, a’ rágalomnak pedig tárja föl mint tűkört, életét; de a’ világnak igaza van, ha a’ köz és magányember között egységet keres, ha felkutatja a’ bűnt, mellyet a’ magányember a’ közélet’ embere ellen elkövet. De ime, uraim! midőn általmentünk a’ szép életen, és elkisértük a’ csendes elszenderülésig, ugy találjuk, hogy a’ valódi hazafiság karöltve jelent meg a’ valódi emberbaráttal; a’ valódi politicai és valódi magányos erkölcsösség ikergyermekek. És ez élet legyen hazafinak mint embernek példakép!
Gorove István.
