IV. Az Ónody hölgyek is akcióba lépnek
IV. Az Ónody hölgyek is akcióba lépnek
Zathureczky Gyula tiszamenti birtokos és felesége, Ónody Ziza szent, holtig tartó szerelemből keltek egybe, házasságuknak harmóniáját azonban már az első években megzavarta az országos politika, amely idővel megkeserítette és végképp szétbontotta házasságukat.
Zathureczky Gyula Tisza-párti ember volt, ha ugyan erről nyilatkozhatott; míg felesége, Ónody Ziza a függetlenségi eszmékért hevült, és ezt házasélete alatt kivétel nélkül mindennap hangsúlyozta. Néha olyan meggyőződéssel, hogy a Tisza Kálmán hívének, egyébként úriember férjének, Zathureczky Gyulának kénytelenségből az ágy alá kellett menekülni, ha komolyabb összeütközéseket el akar kerülni a feleségével, aki máskülönben kifogástalan, bájos, művelt, mint abban az időben mondták: „széplelkű” úrnő volt.
A politika a múlt század nyolcvanas éveiben nemcsak a társadalmi életet, de a családi életet is megnyomorította Magyarországon.
*
Zathureczky Gyula, amint a legtöbb Zathureczky, családi leszármazottságát kimutatta IV. Béla királyig. Uzda volt a család őse 1200-ban, és a király halászmestere volt Turócz vármegyében, Alsó-Zaturnán. Uzdának az egyik fia 103volt Mechk nevű úriember, aki 1255-ben kideríthetetlen okokból Lengyelországba származott, és ott családot alapított. Sohase jött haza Magyarországba.
– Bár Mechkkel tartottam volna – mond az 1882-i év tavaszán Tiszadadán Zathureczky Gyula –, legalább nyugodtan kiolvashatnám az újságomat.
Uzda, a királyi halászmester, még három fiúról gondoskodott, hogy nemzetsége ne vesszen ki egyhamar. Streman, Mortun, Drachmal névre hallgattak ezek a vereshajú Turócz megyeiek, akik az idők folyamán három rózsát tartó medvéjükkel (címerükkel) eloszlottak maradékaikban Nógrádban, Biharban, Gömörben és Békésben.
– Hogy a fene ette volna meg Mortunt! – mond Zathureczkyné, született Ónody Ziza hatszáz esztendő múlva Szabolcsban, amikor éjszaka, gyertyavilágítás mellett felolvasta Verhovay Gyula vezércikkét a Függetlenség című újságból, és a szomszéd ágyból Mortun ivadéka tüntető horkolással felelt.
Nemesség dolgában a szentmártoni Ónodyaknak se lehetett sok szégyellnivalójuk. Aki először szedte rendbe a magyar nemességet, az Ónodyak közül az 1683-i borsodi követet emlegeti mint a família első nevezetességét. Voltak a borsodi követen kívül is Ónodyak, akik megtették a magukét a hazáért, példának okáért az a Mária, aki egy Gombay nevű nemesemberhez ment feleségül.
Ó, ha tudták volna az ősök, hogy ivadékaik mennyi nyugtalanságot szenvednek az országos politika miatt: bizonyára tesznek valamely intézkedést, hogy a vérforraló, szenvedélyesen dúló politizálástól örökre eltiltsanak minden 104Zathureczkyt és Ónodyt, mert nagyrészben ők voltak okai, hogy Magyarországon hosszú ideig nem lehetett nyugalom.
Zathureczkyné lóháton ment a tiszalöki úton (miután a tavaszi sár miatt a nyeregben való járás-kelés volt a legcélravezetőbb), amikor özvegy Solymosi Jánosné Jármy Jenő levelével Tiszaeszlár felé igyekezett. Az úriasszony ismerte Solymosinét, sokszor segített a házánál nagymosáskor, disznóöléskor, nagytakarításkor.
A szegény megrémült asszony bizalommal állott Zathureczkyné kengyele mellett, amikor leánya szerencsétlenségét elpanaszolta.
– Nekem most nincs időm a leány ügyével foglalkozni, de jöjjön el holnap Dadára, Solymosiné, majd megbeszéljük a dolgot – mond Zathureczkyné, amikor megsarkantyúzta a lovát, és a kanca a szárazabb gyalogösvényen ügetni kezdett a sárosút mellett.
– Hát remélem, hogy most már a két talpadra állsz te is, Zathureczky – mond az asszonyság, amikor rányitotta az urára az ajtót, otthonába érkezve.
Zathureczky szokás szerint a díványon feküdt, és körülrakta magát régi újságokkal, amelyekből Tisza Kálmán beszédeit olvasta. Nagy ember, becsületemre, nagy ember – biztatta magát minden mondatnál, amelyet elméjébe vésett.
Lelkes, az élet minden órájának és legkisebb szórakozásának is szívből örvendező felvidéki férfiú volt Zathureczky itt a Tisza partja mellett, aki szerette volna illúziókban átallengedezni az életet, anélkül hogy komolyan szembenézett volna az élettel valaha. No de itt volt Zathureczkyné, aki nem egyezett bele, hogy az ura egész nap a díványon álmodozzon, és régi újságokat 105olvasgasson.
Zathureczkyné tehát belépett az otthon szőtt szőnyegekre, a napos ebédlőbe, ahol az úriemberek abban az időben Tiszadadán (és tán másfelé is) életük nagy részét töltötték, a pohárszékre készített szilvóriummal várván esetleges vendégeiket. Zathureczkyné belépett, és lovaglóostorát a sarokban álló fegyvertartóra helyezte. (Volt itt egypár rozsdás csőszpuska még fokos is a halászszigonyok mellett.)
– Önnek fel kell kelni a díványáról, le kell vetni papucsait önnek, némi teendője lesz önnek, Zathureczky – mond az asszony, ünnepélyesen húzogatta lefelé lovaglókesztyűit.
Zathureczky szolgálatkészen talpra állott, és megkérdezte, hogy miben lehet a felesége szolgálatára.
Az úrnő elgondolkozva, az esélyeket mérlegelve nézegette férje készülődését, mintha azt számítgatná magában: vajon elég alkalmatos-e arra az ő férje, hogy a begyében lévő dolgokat kitálalja előtte?
– Emlékszik ön egyik téli olvasmányunkra, a bazini zsidók történetére? – kérdezte bogarászó hangon Zathureczkyné, mintha véletlenül adná fel a kérdést a férjének, mintha csak arról akart volna meggyőződni: hogy az elmúlt télen valóban az olvasmányoknál volt Zathureczky figyelme.
– Igen, emlékszem – felelt Zathureczky lovaglónadrágjában ugrálva, mert bár nem volt lovasember, az asszony kedvéért otthon bőrfenekű, férfias csendbiztos-nadrágban járt, ha hízelegni akart Zizának. – Emlékszem arra a történelmi ostobaságra, amikor negyven zsidót, asszonyt, gyereket, szakállas férfit megégettek máglyán Bazinban, az osztrák és a magyar határszélen, mert azzal a gonosz hazugsággal kitalált mesével gyanúsították őket, hogy egy keresztény fiúnak vérét vették, és templomi célokra felhasználták a kicsurgatott 106vért.
– Ez csaknem négyszáz esztendeje történt! – szólt közbe az eseményen merengve Zathureczkyné.
– Nem is történhetett egy felvilágosodott korban, csak a sötétség és butaság korában, amikor az emberek még felültek az ilyen ostobaságoknak – mond Zathureczky, a nadrágszíjat megszorítva derekán.
– A bazini Szentgyörgyi grófok tették az igazságot, miután a birtokuk szomszédságában történt a gyalázatosság. Nem vártak a törvényre, amely amúgy se tartatott meg a mohácsi vész után; nem vártak a királyra, amelyből azidőtájt kettő is volt egyszerre Magyarországon. Szapolyai János és I. Ferdinánd, de egyiknek se volt annyi hatalma sem, mint Jármy Jenőnek, a tiszalöki szolgabírónak – mond elmerengve Zathureczkyné. – Azt hiszem, az adott esetben is az volna a legjobb, ha Jenő barátunk nem várna a törvényre, hanem maga tenne igazságot.
Zathureczky megszokta, hogy a felesége beszéljen a házban, ugyanezért csak hümmögött magában.
– Négyszáz esztendő óta felvilágosodtak az elmék.
– Ne fújja mindig ugyanazt a nótát, Zathureczky. Lépten-nyomon tapasztalhatjuk, hogy a felvilágosodottság csak arra jó, hogy az embert jobban a sarokba szorítsák, mint valaha. Nincs jogán az igazságnak, mert mindig csak a másiknak ád igazságot a maga magasztalt felvilágosodottsága. Nincs jogom maholnap pofonütni a hanyag szolgálómat se, mert maguknak mindenféle törvényeik vannak, amelyek ezt nekem megtiltják. Maholnap ahhoz se lesz jogom, hogy kritikát mondjak az események felett, mert felelősségre vonnak, ha nem dicsérem Tisza Kálmánt. Mi lett ebből az országból?
Zathureczky felesége elbeszélése alatt felöltözött. 107Miután véleménye szerint csak derékon alul parancsolhatott vele az élettársa, derékon felül finomkelméjű fekete kabátot, vasalt inget és fehérbabos, kék nyakkendőt, úgynevezett Lavalličre-nyakkendőt öltött, amely mindig arra a boldog életkorára emlékeztetett, amikor Eperjesen jogász volt.
– Bizonyos ez, kérem? – kérdezte Zathureczky.
– Kedves barátom, nem azért vagyunk együtt harmadik esztendeje, hogy most kezdjünk hasonló dolgok felett újra vitatkozni. Már többször bebizonyítottam önnek, hogy a történelem nem csal.
– Lehetetlenség. Ismétlem, hogy abszurdum.
Zathureczkyné fölényesen legyintett.
– Ön nem tehet róla, hogy így beszél, kedves barátom, mert ön férfi, aki a társadalmi nexusokat kénytelen fenntartani a zsidókkal is. Értem önt, s ezért megbocsátok önnek. A mai világban mindenki kénytelen álarcot viselni, meggyőződését véka alatt rejtegetni, a zsidókkal barátkozni, mert a császárné legjobb barátnője éppen az a Rothschildné, aki megmaradt ősei hitén, holott a Rothschild-hölgyek többnyire kikeresztelkedtek, és csak a férfiak maradtak meg zsidóknak.
– Remélem, hogy a Rothschildékat nem keverték valamely rituális gyilkosságba? – jegyezte meg Zathureczky.
– Csak hidegvér, kedves barátom. Rothschild éppen úgy tartja a vallását, mint a legrongyosabb lengyel-zsidó. Tréfli nem kerül az ő asztalára sem, és húsvétkor „maceszt” eszik, mert így rendeli a vallása. Nem volt ugyan a kérőim között, de tőlem kosarat kapott volna.
Zathureczky ebből megérthette, hogy még mindig 108emlékben van az a szerencse, amely akkor érte őt, amikor az Ónody kisasszony egy napon igennel felelt kérelmére.
Zathureczkyné ekkor már felállt az asztal mellől, és kezét hátrafonva, hosszú lépésekkel járt fel és alá az ebédlőben, mint egy férfi, amikor gondolkodik.
Ugyanezért Zathureczky ülve maradt, a vöröses, sűrű, macskaszőrhöz hasonló bajszát pedergette, mert a bajusz elég teendőt adott volna még olyan embernek is, akinek több ráérő ideje van az arcán levő szőrzet ápolására. Zathureczkynek ezen kor divatja szerint a bajszán kívül még oldalszakálla volt, de ezt sem ért rá kellő gondozásban részeltetni, legfeljebb olyankor, ha Nyíregyházára ment, és a déli sörözés előtt betért Rozgonyi borbélyhoz, hogy megtudja, mi újság a székvárosban.
– Ön nem hozzánkvalósi, Zathureczky – folytatta az asszony –, és így nem tudhatja, hogy milyen jóhiszemű, könnyűkedvű, barátságos lelkű az a magyarfajta, amely a honfoglalás óta itt lakik Szabolcsban, és nemes virtusaiban még a legjelesebb magyarok között is mindig első volt. Ön, Zathureczky, nem tudhatja, hogy itt minden ravaszság, huncutság, gonoszság nélküli, igazándiban csak az egymás megkedvesítésére, a jóbarátságért éltek-haltak az urak, mintha mindnyájan egy testvérek lettek volna. A szívét, a lelkét, a boldogságát osztotta meg itt a magyar úriember a hozzá hasonlóval, a pénzről nem is beszélve, itt van a barátom, ha nekem nincs!, gondolta magában minden szabolcsi ember, amikor a jövendő képe felvetődött előtte. Könnyű volt itt annak idején a Tiszántúlról ideköltözött Számi nevű embernek a maga dolga, amikor egy-két kölcsönadás után az egész vármegyét behálózta. Még az olyan embereknek az aláírását is 109megszerezte a maga papirosaira, akiket sohasem látott, akiknek soha kölcsön nem adott. Úgy hívták ezt, hogy váltótörvény. Nem magyar ember volt a kitalálója, és sok magyar embernek kitekerte a nyakát. Fél-Magyarország a váltókba pusztult bele.
– Nem kellett volna aláírni – mond ekkor Zathureczky, mert ő valóban sohase írt alá váltót, miután Turóc megyében ez nem volt szokásban.
Zathureczkyné csak legyintett, mintha olyan dolgot magyarázott volna a férjének, amelyet úgyse érthet meg soha. Azért visszatért Számihoz és viselt dolgaihoz:
– Az én apám, szegény megboldogult apám se kért Számitól kölcsön soha egy fityinget sem, mert inkább az üres zsebére tapasztotta a tenyerét, semhogy kölcsönpénzt tett volna bele. „Inkább legyen hideg a pipaszár, mint meleg a fej” mondogatta szegény apám, amikor mindenét elköltötte a gyermekei nevelésére, de magától még egy jó napot is sajnált. Ő magát ahhoz a nemzedékhez számította, amely nemzedék örökös bűnbánattal volt tele, mert segített a revolúciót megcsinálni. A mellét verte, amikor egy külföldre emigrált hazafiról hallott, akinek nem volt szabad hazatérni. Gyorsabban megőszült, mint azok a magyarok, akik börtönbe voltak zárva, pedig neki szerencséje volt, egy napig se ült börtönben a nagy idők miatt. Sokszor folyt a könnye a haza sorsa felett, mert csalódottnak érezte magát a forradalomért. „Jól csinálta Kossuth, hogy az Isten megáldja, de ha még egyszer csinálná: jobban csinálhatná”, mondogatta ez a szent, koravén magyar ember, aki 1848/49 óta sohase mosolygott többé életében. És ezt az áldott, mennybéli jóságú, szent embert kezdte figyelmeztetni Számi, hogy mindenféle jótállások vannak nála, amelyeket egy barátjáért vállalt. Apám ugyan nem 110emlékszik, hogy barátjáért kezességet vállalt volna, de nyomban kijelentette, hogy a legnagyobb örömmel vállalja a kezességet, amelyet ugyan a barátja sohase kért, mert szégyellte volna tán, de ha már szükséges a jótállás, hát apám vállalja. Hogyne vállalná, mikor legkedvesebb barátjáról van szó?…
– Hát csak éppen ez kellett Száminak, mert apámnak volt háza, birtoka, mindene, csak éppen pénze nem, amellyel fizetni tudott volna, pedig Száminak csak pénz kellett. És apám nem tudott pénzt szerezni, bánatában elbetegeskedett, mert a szíve nem bírta el a szenvedéseket, amelyekben Számi részeltette. Hiába dugtuk el előle Számi meg az ügyvédei leveleit, ő csak ránézett a kalendáriumra, és nyomban megérezte,, hogy levél jött Nyíregyházáról, Miskolcról vagy Debrecenből, ahonnan Számi atyámat pörölte. „Adjátok ide leveleimet!” – kiáltotta atyám még az ágyban is, ahol dagadt lábaival, beteg szívével feküdt. Persze, nem adtuk oda Számi leveleit, amelyeket csak magunkban, a ház végében olvasgattunk, és könnyeinkkel áztattunk…
– A levelek mind sűrűbben jöttek, és atyám mindig megérezte, ha levelet kaptunk, bármint rejtegettük előtte. S egyszer, mialatt magára hagytuk, hogy az újonnan jött leveleket elbújva elolvassuk: a ház felől egy dörrenés hallatszott. – Atyám vadászfegyverével szíven lőtte magát, és mi árvábbak lettünk a lehullott falevélnél. Ezt tette velünk Számi, akitől soha pénzt nem kölcsönöztünk. Hogy birtokunkat, házunkat elperelte tőlünk: arról nem is beszélek, ez természetes dolog volt.
– Kedves Ziza – felelt Zathureczky –, éppen úgy fáj nekem az, amit öntől elvettek, mintha tőlem vették volna el. Férj és feleség közös a fájdalomban, a bánatban, a 111szomorúságban.
Néha a legprimitívebb szavak a leghatékonyabbak, ugyanezért Zathureczkyné megállott sétájában:
– Lehet, hogy most az egyszer igazat mondott, Zathureczky, elhiszem, hogy fáj önnek is az Ónody-birtok, amit az én gyermekkoromban Kisisten-földjének neveztek, és semmiben sem különbözött a Kállayék hasonló nevű tanyájától. Csakhogy a Kállayaké megmaradt, mert az öregúr a legjobb gazda a vármegyében, most is aranyérmet nyertek a juhai, bárányai Miskolcon, míg a simapusztai Kláréi, akit a legjobb tenyésztőnek mondanak, csak ezüstérmet tudtak hazahozni.
– Az öregúr mindenhez ért, Kállay András az első ember a vármegyében, kár, hogy Graefl Jenő megelőzte a főispánságban. Talán nekünk is jutna valami, ha az öreg Kállay András végre beadná a derekát Tisza Kálmánnak.
– Csak ne adja be, a világért be ne adja a derekát! – kiáltott fel Zathureczkyné. – Addig érdemes Szabolcsban élni, amíg Kállay András az ellenzékben van.
– Tudja isten, hogy vagyunk ezzel az öreg Kállayval – mond óvakodva Zathureczky. – A múlt András-napján a Kisisten-földjén mulatozott az öregúr, és ott volt mindenki körülötte, aki valamit számít Szabolcsban. Éjfél felé Emil fia többet nézett a pohár fenekére, mint kellett volna, ugyanezért hangosan szidalmazni kezdte Tisza Kálmánt. Csak olyasmit mondott róla, amit mások is szoktak. Azt, hogy nem tartja úriembernek Tisza Kálmánt. Az öregúr az asztalfőn egyszer csak összevonta a szemöldökét, és hangosan rászólt Emil fiára: „Honnan veszi a bátorságot ön, hogy a jelenlétemben ilyeneket mondjon?”, kérdezte. Amire Emil természetesen azt felelte, hogy mindenki tudja, hogy Tisza Kálmán nem úriember. Az öregúr erre megkérdezte a fiát, hogy 112hajlandó-e visszavonni a sértést? Az az úr (Tisza Kálmán) ugyanis nincs jelen a társaságban, távollévőről, aki nem tudja magát védelmezni: nem illik így nyilatkozni. Mire Emil fia természetesen azt felelte, hogy Tiszáról való véleményét hajlandó az illető jelenlétében is megismételni. Mire az öregúr felállt az asztalfőről: „Ez majd nagyon férfias cselekedet lesz annak idején, de addig is viselje ön a konzekvenciákat. Vonja vissza a sértést!” „Nem vonom vissza, még ha keresztüllő is”, felelt a bortól felhevült fiatalember…
– Erre az öregúr azt felelte, hogy kár volna az ólomért ilyen elhamarkodott esetben, azonban tud valamely más orvosságot, amely ugyanazt a hatást éri el, mint a két lat por és három lat ólom az olyan fiatalembereknél, mint Emil úrfi. Ünnepélyesen felkérte Emilt, hogy szíveskedjék vele a ház elé fáradni a csillagos, András-napi éjfélbe, ott majd közli vele további mondanivalóját ebben az ügyben…
– Emil természetesen engedelmeskedett az atyai parancsnak, kilépett a házból az öregúr kíséretében, miután az kezébe vette a bikaláncot, amellyel tavaszkor az idevaló bikát szokták megkötözni a szarvánál fogva, hogy ne tegyen kárt a pásztorokban. Ezt a bikakötő láncot vette az öregúr a kezébe, és a lánccal a ház előtt álló öreg akácfa derekához kötözte Emilt a derekánál fogva. Ilyenkor, november végén, Szabolcsban már jó hűvösek az éjszakák, különösen éjfél után, amikor az András-napi lakmározásból fordulni szoktak egyet-kettőt az urak az udvaron, de senkinek se volt bátorsága arra, hogy Emil úrfit elkösse az akácfától. Így hát Emil reggel felé visszavonta a Tisza Kálmánra tett sértő kifejezéseket, és visszatérhetett a fűtött szobába.
Zathureczkyné nyugodtan végighallgatta férjét, 113egyetlen megjegyzést se tett, míg az be nem fejezte mondanivalóját, ami azt bizonyította, hogy nem mindennapi asszony volt Ónody Ziza.
– Hát ez rendben volna! – mondta, amikor Zathureczky befejezte szavait. – Ön nyilván ott volt András-napkor Kállayéknál, én nem voltam ott, mert epegörcseim voltak, amelyektől még templomba se tudok menni, ha elővesznek. Nem mehetek minden percben Jósa Andráshoz, a megyei főorvoshoz Nagykállóba, hogy mutogassa az operálókéseit, amire meggyógyulni szoktam. Meg aztán Jósa Andrásról se lehet tudni teljes bizonyossággal, hogy nem éppen valami műkedvelői színielőadás jár az eszében, mint az én epém… Legutoljára, mikor nála voltam Kallóban, folyton Grün Malvin kisasszonnyal traktált, akinél jobb színésznőt nem ismer Szabolcs vármegyében, különösen a Háromszéki lányokban, amelyben Grün Malvin a primadonna, a főorvos úr pedig a bakter. Egyet azonban mondhatok Kállay Andrásról. Mégpedig azt, hogy mikor jelenlétében pazonyi Elek Gusztáv szolgálatonkívüli huszárezredes dicsérni merészelte Tisza Kálmánt, az öregúr úgy megharagudott, hogy párbajra hívta ki Elek Gusztit. Nem olyan közönséges párbajra, amilyent mostanában vívnak az urak a fővárosban, hogy rosszul töltött pisztolyokkal oldalba lövöldözik egymást, de kéznél van a doktor, aki a bőr alá szaladt golyót mindjárt kimetszi a penecilusával. Ritkaság már az a párbaj a Nemzeti Kaszinó urai között is, ahol valaki a fűbe harap. Hanem Kállay András nem tréfált Elek Guszti ezredessel. Hosszúcsövű golyóspuskára hívták ki egymást, és a párbaj színhelyéül a halászi erdő volt megjelölve. Aki hamarább megpillantja a másikat, minden előzetes figyelmeztetés nélkül élhet lövési jogával, 114mint ahogy a vadállatot szokás lelőni, akár lesből is. Reggeltől estig járták egymás felkutatására az erdőt, amíg végre az öreg Dessewffy gróf közbelépésére annyira megengesztelődtek, hogy abbahagyták az érdekes vadászatot. Elmentek farkasra vadászni, miután amúgy is töltve voltak a fegyverek. Felgyújtották a nagyhalászi nádast, egyik jobbra, a másik balra állt, és az volt a mérkőzés győztese, aki több farkast ejtett el az égő nádasból kirontó bestiák közül.
– Emlékszem, az öreg Kállay lett a győztes aznap egy és fél farkassal. Félfarkasnak számított az a farkas, amely elvitte a lövést, de a vér nyomait a havon a Tisza-partig lehetett követni. Sohase lesz abból megint farkas, amelyet Andris bácsi megserétezett – szólt közbe Zathureczky.
Az asszonyság megint folytatta a járkálást, miután férjétől ilyen helyes feleletet kapott.
– Hát az volna most a teendő, hogy ezeknek az eszláriaknak a dolgában éppen az öreg Kállay Andrást kellene felkeresni valakinek. Ez a valaki ön volna, Zathureczky, miután magam, asszony létemre nem mehetek. Elmondaná András úrnak, hogy itt van az idő, amikor egész Eszlárt meg lehetne szabadítani a zsidóságtól. Volt már ilyen törvény valaha Magyarországon, éppen a mohácsi vész után hozta Mária özvegy királyné, amikor a zsidóknak egyszerre ki kellett menniök Pozsonyból. Nem tanították ezt Eperjesen? Vagy csak táncolni, kártyázni, korhelykedni tanították az ottani jogászokat?
Az eperjesi jogászesztendők voltak a gyengéi Zathureczkynek; onnan számította a maga életét, de még azt is, ami nevezetes dolog történt Magyarországon. Az mind Eperjesen történt, mikor ő ott 115jogászkodott.
– Úgy tudom, hogy Kállay Andrásnak most más elfoglaltsága van, hogysem ilyen rongyos „kódusnépségnek” a dolgával törődjön. A Felső-Tiszánál, ahol az idén tavasszal építették a tiszatöltést, két helyen is átszakadt a töltés. Ott folyik most valami vizsgálat, amelynek a Felsőtiszai Ármentesítő Társaság részéről éppen Kállay András a biztosa.
– Annál jobb, legalább benne van az öregúr az igazságkeresésben – mondta felvillanó szemmel Zathureczkyné.
– Nem olyan könnyű dolog az – felelte Zathureczky. – Magam is tagja vagyok a Társulatnak. Tudok valamit a dologról.
– Jó, hogy nem a Jockey Clubnak a tagja, Zathureczky, mert talán akkor velem se állna szóba – jegyezte meg az asszony fanyaran, amikor az ura húzódozását látta. – Azt hiszem, nem kell kamarási próba ahhoz, hogy valaki a Társulatnak tagja legyen.
Zathureczky látván neje paprikás hangulatát, hosszadalmasán magyarázni kezdte, hogy mi történt a Felsőtiszai Ármentesítő Társulatnál, amelynek kivizsgálását Kállay Andrásra bízták. Március 11-én kezdett áradni a Tisza abban az évben, 22 láb volt a víz, amelyet a folyó felől három méter magas, a szárazföld felől másfél méter magas töltés védett Vencsellő és Gáva között. Agyagból, homokból volt ugyan a töltés, de jól megállotta helyét, mert Kemmerling János szolgabíró-segéd talpon volt az őreivel, nem engedett közel idegen embert a töltéshez. Így aztán 18-án apadni kezdett a Tisza, és apadt 23-áig. És április 4-én hajnalban, fél négykor, amikor már semmi veszedelemtől se tartottak, hirtelen átszakadt a gát Bercelnél, szemközt az Okolicsányi-féle tanyával. Igaz, hogy vihar volt ezen az éjszakán, de mégse 116történhetett isten hírével, amint füle hallatára a társulati mérnök, Almássy István is mondta, és megerősítette Zsoldos Ferenc, az árvízvédelmi felügyelő, valamint Szokolai Emil, a királyi mérnök, akit az ügy kivizsgálására ugyancsak meghívtak. Április ötödikén este felé aztán Vencsellő és Gáva között szakadt át a töltés, hogy másfelé is jusson a Tiszából, necsak Bercelnek. Még csak fáklya se volt elegendő kéznél, amikor Kemmerling segédszolgabíró megérkezett a maga készenlétben álló száz munkásával.
– Ismerem ezeket a segédszolgabírókat, rendszerint nagy szakálluk van, hasat eresztenek, és a régi világból maradtak itt. Korán megházasodtak, és az új törvény szerint nincs meg a kvalifikációjuk, hogy többre vigyék – mondta Zathureczkyné, aki, amint látjuk, ehhez a dologhoz is értett. – Vasra kell veretni minden mérnököt, miért nem vigyáztak jobban a töltésükre. A parasztnak igaza van, ha elvágja a gátat másfelé, amikor nála szakad a part.
– Hát az árvíznél van dolga Kállay Andrásnak, azért nem lehet őt zavarni mindenféle dolgokkal – mondta Zathureczky, és már sajnálta is, hogy felöltözködött. A csizmáját kezdte tologatni lefelé a keresztrudas kis asztalkához ülve, amely nagyon alkalmasnak látszott erre a műveletre. Onnan jegyezte meg:
– Egészen más volna a helyzet, ha az eszlári zsidók a töltés átvágásának a dolgába volnának belekeverve. Akkor vasraveretné őket Kállay András, de egy hitvány kis parasztszolgáló miatt nem lehet ilyen nagy lármát ütni. Lássa be, Ziza, hogy szúnyogokra lövöldözünk ágyúval.
– Mindig tudtam, hogy egy poltron emberhez mentem férjhez, de ekkora pipogyaságról még fogalmam se volt – 117mondta később Zathureczkyné húgának, Ónody Irmának, aki már csak azért is leány maradt, hogy a nővére háztartását elláthassa. Zizának ugyanis egyáltalában nem volt kedve kulináris dolgokkal foglalkozni, lelke mindig magasabb régiókban repült.
Irma, nénjével ellenkezően, a csendet, nyugalmat, hízást szerette, nyeregbe sohase ült, politikában mindig annak adott igazat, akit hallott. Zathureczky és Zathureczkyné egyformán helyeslésben részesültek, ha lapjaikból felolvasták a jószívű leánynak a vezércikkeket. Igazságot tenni ezekben az ügyekben úgysem tudott, ezért megértően bólongatott, amikor Zathureczky felolvasgatta előtte A Hon vezércikkeit, tanárosan, szárazon, mint a kétségen kívüli igazságokat. Ugyanakkor nővére, Ziza szavaira is összegubbaszkodott, aki járkálva olvasta az Egyetértés cikkeit, és a megfelelő passzusoknál öklével csapott az asztalra.
– Legjobban szeretném alsózaturcsai Zathureczkyt a „macskaasztalhoz” ültetni, nem hiszem, hogy a történtek után nyugodtan tudnék vele együtt ebédelni – mondta Ziza a konyhában, ahová a férjével való csatározás után gyenge asszonyként visszavonult.
– Ha úgy gondolod – felelt Irma.
– Így lesz a legjobb, ebédeljünk külön Zathureczkyvel. Utóvégre egy olyan férfit, akinek eszeágában sincs a felesége kedvét keresni, aki a legelemibb szabályait nem ismeri a „Frauendienst”-nek, ami valaha a férfiak életcélja volt: nem tüntethetek ki azzal, hogy egy asztalnál üljek vele. Rendezd úgy, Irma, hogy Zathureczky külön ebédeljen.
– Ha úgy gondolod, Ziza – felelt a nővér. – Nem szoktam a dolgaitokba 118avatkozni.
Zathureczky már többször ebédelt házasélete folyamán a „macskaasztalnál”, amit úgy kell érteni, hogy az úriembernek egy külön asztalkán terítettek, mintha „karlszbádi” kosztot élvezne. Zathureczky megnyugodott ebben, és soha, egyetlen szóval se kívánkozott vissza az ebédlőasztalhoz, amíg az asszony nem hívta. A házasélet rejtelmeiben előfordulnak hasonló dolgok, amelyeket néha maguk a házastársak se tudnak megérteni, de belenyugodnak, miután nagyobb dolgokat is el kell szenvedni az életben.
– Fiam – mondta Irma, amikor Zathureczkyvel közölte felesége elhatározását –, úgy látszik, megint rossz fát tettél a tűzre. Külön kell ebédelned.
– Mint a vendéglőben – kiáltott Zathureczky, és összedörzsölte a kezét. – Végre piszkálhatom kedvemre a fogamat, amely élvezettől amúgy is meg vagyok fosztva a hölgyek asztalánál. (Amint látjuk, Zathureczky bölcs ember volt, kis élvezetekre osztotta be az életét.)
A „macskaasztal” terve azonban váratlan körülmény folytán nem valósult meg ezen a napon.
Kétkerekű, egylovas talyiga gördült be az udvarra, amilyen kocsin a vármegye abban a részében szoktak járni, ahol nagy homok és nagy sár van. Ezen a vidéken, a Tisza környékbeli feketeföldek táján ritkább a talyiga, legfeljebb szegény zsidók és pandúrok járnak rajta.
Őszszakállú, alacsonytermetű, zsinóros ruházatú, száraz arcú férfi mászott le a talyigáról, akinek feltűnő sajátsága volt, hogy az egyik lábát akadozva vonta a másik után, mintha arra valamely súly (talán rablánc) nehezedett volna.
Péczely volt, az a bizonyos régi csendbiztos, aki 119tizenkét esztendei illavai börtönbüntetés után kegyelmet kapott, és visszatért a régi hazájába.
Zathureczkyné sírva fakadt, amikor a vendég leleplezte inkognitóját. Ő emlékezett Péczelyre fiatalember korából. Látta még táncolni is.
– Az eszlári gyilkosság ügyében nyomozok ezen a környéken. Elmulaszthatatlan kötelességemnek tartottam, hogy tiszteletemet tegyem a régi ismerősöknél – mond Péczely kimért udvariassággal, de kezet nem nyújtott senkinek.
Ugyanakkor, mikor a vendég belépdelt a házba, megérkezett Tiszaeszlárról, Ónody Géza házából az a bizonyos Bizsu nevű szukakutya, amely kétlaki életet élt, egyik nap Zathureczkyéknél, másnap Ónody Gézánál.
Zathureczkyné rámutatott a feketeszőrű, alázatos tekintetű, hűtlensége tudatában sompolyogva közeledő ebre:
– Tulajdonképpen Bizsu fedezte fel a gyilkosságot. Nélküle ma se tudnánk, hogy idegenek jártak Eszláron.
Az egykori csendbiztos keselyűszemével megnézte a kutyát, és hümmögött valamit a szakállába.
– Nem kell olyan nagyon szívére venni, ami elmúlt, még vannak olyanok, akik nem ülnek fel a hazugságoknak. Mi jó szívvel vagyunk önhöz, mert tudjuk, hogy nem érdemelte meg a sok szenvedést – mondta Zathureczkyné, hogy a vendégét némileg felvidítsa.
– Én nem szenvedtem. Ugyanazt tettem a börtönben is, amit ma. Írnok voltam az irodában, most is írnok vagyok az irodában. Az illavait m. kir. fegyintézetnek hívták, ezt nyíregyházi m. kir. törvényszéknek. Csak éppen a nyugdíjamba nem tudják be az ott eltöltött tizenkét esztendőt. De írnoknak úgyse jár nyugdíj. Amíg a betűt tudjuk vetni: addig nem 120történhetik velünk baj. Kivéve, ha meggyullad egyikben-másikban a pálinka, mint legutoljára Borostyánnal történt.
– A bankócsinálóval? Hát már az is meghalt? – csapta össze kezét Zathureczkyné.
– Háromszor próbált bankót csinálni a megboldogult. Mind a háromszor úgy sikerültek a bankói, hogy még a bécsi Osztrák-Magyar Bankban is csak a bankók szérieséről ismerték fel a hamis bankót. A szériest nem tudta eltalálni Borostyán. S így jóformán egész életében Vácon ült, kivéve azt a kis időt, amit a törvényszéknél napidíjasként töltött. Akkor már nem volt ideje hozzászokni a pálinkához. Az végzett vele. Ne kapjon rá a pálinkaivásra az, aki szobában tölti a mindennapi idejét.
– Hát még ki halt meg?
– Meghalt Vadai Gyurka, belefagyott a sárba a debreceni utcán, nem volt senki, aki rajta segítsen. Az isten verte volna meg a pálinkát aki kitalálta. A legderekabb emberek vénségükre pálinkaivók lettek.
– Különösen ott, ahol annyi a spirituszgyár, mint Szabolcsban.
– De Szentmáriayval csak nem történt valami baj?
– Azzal nem – felelt nagy csendesen Péczely, mert hiszen magától is tudta, hogy a tekintetes asszony aggódása csak eddig tart. Miatta meghalhat az egész vármegye, csak Szentmáriay maradjon életben a nyíregyházi Rózsakerti-féle nagyvendéglőben. Itt ül Szentmáriay; délelőtt Dréher-sört iszik, délután nyíri vinkót. Nem tér el a programtól. Legfeljebb, ha elseje tájékán bontat egy-két butéliával az akkoriban hazafias közönséghez apelláló Törley pezsgőjéből. Parádi vizet iszik hozzá. Szentmáriay, mint mondani szokták: egy 121leánykori emlék volt, aki Benczi Gyula bandáját hordta az Ónody kisasszonyok ablaka alá, szekéren és éjszaka, havas farsangban, hogy a kontráscigányok néha pandúrt is kívántak maguk mellé a szekérülésbe, mintha akasztani vinnék őket. Péczely Kálmán, az öreg és éhes, komondorképű törvényszéki írnok mindezt tudta, azért nem is nagyon csodálkozott, hogy az ebédlőasztalnál, miután a férjének is kimerte a levest Zathureczkyné, minden társalgási kedvességével az ő avultkabátú, senkinek se kellő, megmerevedett külsejű személyét tüntette ki.
Péczely Kálmán úgy ült az úri asztalnál, mint egy bádogparagrafus, ő megszenvedett már eleget a törvénykönyv intézkedései folytán, itt az ideje, hogy most mások is megszenvedjenek. Borhoz nem nyúlt, mert „pocsolyavízhez” van szokva. Megmaradott fogaival úgy dolgozott, hogy mind a két pofacsontja mozgott, ősz szakállát, bajszát úgy nyírta, mint a vén kutyák. A két szeme közt két mély barázda, mintha a feje mögött végződne. Ugyanott volt egy gonosz ragyának a foltja. Nem volt kedves ember, de nem is akart az lenni. Nem lehetett mellette szeretni az életet. Nagyon csodálkozott, mikor Zathureczkyné nyájasan így szólt hozzá:
– Ahogyan most van ez az egész eszlári gyilkosság dolga, az nem jól van. Sohase jutunk előbbre a vizsgálatnál, amikor az olyan emberekre van bízva, mint Jármy Jenő szolgabíró, aki türelmetlenségében, mielőtt az ibolya itthon kinyílt volna: Pármából rendelt ibolyáskosarat, mint Vay György csendbiztos, aki órákhosszáig zongorázik, és azalatt semmivel sem törődik; mint az én bátyám, Ónody Géza, aki vizitben járó testőrtisztnek képzeli magát, és olyan szerelmes éjjel-nappal, mint egy költemény a Stammbuchban. Hogy 122Zathureczkyről, a férjemről ne is beszéljek, mert nem tudom, hogy mit mondhatnék róla.
– Ez így van – szólt közbe Zathureczky, mintha hízelgett volna magának azzal, hogy a felesége nem mondhat róla semmit.
Zathureczkyné úgy tett, mintha észre sem vette volna férje megjegyzését, egész idő alatt a szomszédjára, Péczely Kálmánra nézett, aki úgy ült… mint Illaván.
– Amíg az ilyen Vay-féle ábrándos emberek foglalkoznak az eszlári zsidók ügyével, addig el lehetünk készülve, hogy kisütik a gyilkosságról, az nem volt egyéb, mint a szerelem eltévelyedése. Solymosi Eszter szerelmes volt Schwarcz Salamonba. Vagy megfordítva: Schwarcz Salamon szerelmes volt Solymosi Eszterbe. A régi nóta jön ki: a betyár a csárdásnét szerette, de a csárdásné a betyárt nem szerette. Unom már ezeket a lejárt népszínműveket, amelyeket a jobbízlésű műkedvelők sem játszanak – mond Ziza, mialatt Péczely Kálmán olyan meredten figyelt, mint egy bádogkakas. Az élete folyamán megtanult hallgatni és figyelni. De Zathureczkyné unszolására mégiscsak megszólalt:
– Gyakran előfordul, hogy szakállas vénemberek igen fiatal nőkbe szerelmesednek. A tiszabői csárdás a borospincébe csalta a szolgálóját, és megölte. A csárdás hetvenesztendős volt, a szolgáló tizennégy.
– Tehát ön is, a tapasztalt ember, a mindenható szerelem kontójára akarja tenni az eszlári gyilkosságot?
A „tapasztalt ember” fakult arcát Zathureczkyné felé fordította.
– Én a vizsgálóbíró segéde vagyok ebben az ügyben, én nem akarok semmit, csak azt, amit a bíró 123parancsol.
– Ki a bíró?
– Bary. Reggel Eszláron lesz.
Ziza az asztalterítőre nézett, mintha láthatatlan passziánsz-kártya feküdne előtte, amelyből a jövendőt akarja kiolvasni. Percekig nézett a kártyákba, aztán bizonytalan hangon megszólalt:
– Nem ismerem Baryt. De remélem, hogy lesz hozzá szerencsém. Addig is csak annyit mondhatok, hogy teljesen rossz irányban halad a vizsgálat. így nem lehet az eszlári gyilkosság ügyét elintézni, hogy egy csomó kolduszsidót, templomszolgát, saktert, falusi handlet, lóhajcsárt, meg mit is tudom még, kiket gyanúsítsanak a Solymosi lány eltűnésével.
– De hát, ha nincsen Rothschild az eszlári zsidók között? – kiáltott fel ekkor először őszintén a „tapasztalt ember” és hozzáfűzte, hogy ő a maga részéről is jobban szeretné, ha a Solymosi lány ügyébe például bele volna keveredve a híres szabolcsi milliomos zsidó, Burger Jeremiás…
– Burger Jéri is benne van a kártyapakliban, Rothschild is benne van a kulimászban, ha igaz, amit én hallottam, hogy a zsidóknak a vallásuk rendeli, hogy keresztény szűznek a vérét vegyék, amikor a húsvétjuk közeledik – mondta maga elé Zathureczkyné Ónody Ziza, mintha ezt olvasta volna ki a passziánszból. Aztán „összeseperte a kártyákat” – azaz derülten körülnézett:
– Úgy hallottam, hogy a zsidók nagydíjat tűztek ki annak, aki az eszlári gyilkosság ügyében a teljes világosságot kideríti. Maguk a bíróval bizonyára ezért jöttek Nyíregyházáról? De nem lesz itt rend, amíg huszárság nem jön Eszlárra. Már írtam ebben az ügyben pazonyi Elek Miskának, a 124nyíregyházi kommandánsnak. Egy század huszár majd megtanítja kesztyűbe dudálni az egész falusi frekvenciát.
– Elek kapitány úr az ország első gavallérja. Bizonyára igyekszik egy úriasszony kívánságát teljesíteni – felelt most Zathureczky, aki mind ez ideig hallgatott, de felvillant a gondolata, amikor a nyíregyházi huszártisztekre gondolt, akikkel esetleg majd eltöltheti az unalmas falusi napokat.
