IV. Egy holdkóros asszony a férfiak dolgában
IV. Egy holdkóros asszony a férfiak dolgában
Habár Máté evangélista világosan megírta, hogy a „zsidóktól elvétetik Isten országa és adatik pogány népnek, hogy annak gyümölcsét teremje” – a zsidók mégse nyugodtak bele, egy eszlári pesztonka, Solymosi Eszter eltűnése miatt esetleg kifizettessenek Magyarországból, amint sokan mind 323nyomatékosabban követelték a tiszaeszlári vérvád vizsgálata előbbre haladtával; s napról napra újabb adatok merültek fel arra nézve, hogy nem is egy, nem is két vagy három zsidó szövetkezett a gyilkosság ügyében, hanem annyi, amennyinek befogadásához csakhamar szűk lett a nyíregyházi börtön. Régi, kipróbált lókötőket, betyárvilági maradékokat kellett ideiglenesen szabadlábra helyezni, hogy a börtönben helyük legyen.
Hiába írja ugyanekkor Kossuth Lajos Turinból a ceglédiekhez intézett levelében, hogy: „Szégyen és gyalázat, hogy Magyarországon zsidókérdés lehet.” Ha Solymosi Eszter hirtelen megjelenne személyesen, mint Privardičre Franciaországban, akinek meggyilkolása miatt a gyanúokok és vizsgálatok alapján éppen halálra ítélték a feleségét (mint Voltaire írja), ugyanannyi vagy talán még több bizonyításra lenne szüksége életben lételéhez, mint a francia polgárnak. Minden bizonyíték amellett volt, hogy a tiszaeszlári zsidók Solymosi Esztert megölték, és mikor tettük nyilvánosságra került, álhulla úsztatásával, felöltöztetésével akartak a csávából menekülni.
Ráday Gedeon, aki az alföldi betyárvilágot annak idején kiirtotta, tudna valójában rendet csinálni, az ő receptjét a vallatásoknál azonban már senki se tudta, még Róka Sándor, a szentmihályi (Szabolcs megyei) csendbiztos sem, aki Recsky Bandi és Vay Gyurka komisszáriusok után személyesen beavatkozott a nyomozásba, hogy ismert erélyével, betyárölő módszerével teljes világosságot derítsen az eszlári ügyre, A nyomozó csendbiztosok Rókával együtt koptak ki a vizsgálatból. Elfáradt már Bary Józsi vizsgálóbíró is, pedig az acélból látszott lenni, helyét Megyery Géza, az a 324virágos kabátú, bakonbartos bíró veszi át. Vajon hány ember, bíró, csendbiztos, ügyész bukik bele a vizsgálatba, amely mind szövevényesebb lesz, amint a zsidók védőügyvédei is megérkeznek, és még jobban növelik a zavart? Igen, az egy Ráday, aki egymagában csaknem ezer embert „kezelt”, amíg az alföldi betyárvilág ötvenesztendős múltját kiderítette, az egy Ráday már nincs az élők sorában. A Szabolcs megyei csendbiztosok rágódnak tovább hamis és valódi nyomokon.
*
Amikor már úgy látszott, hogy no, most már mindenre világosság derült: Solymosi Eszter megöletését rábizonyították a zsidókra, az álhulla úsztatását hárman is bevallották: Matej Ignác tutajkormányos, Herskó Dávid és Smilovics Jankel tutajsáfárok, akkor a negyedik zsidó, bizonyos Vogel Amsel técsői tutaj sáfár, akinek kezén ugyancsak keresztül kellett volna menni a holttestnek, hogy a láncszemek egymásba kapcsolódhassanak: Vogel Amsel megbicsaklik, az istennek se akar tudni a tiszadadai hulláról, hiába húzta felfelé a szakállánál fogva a tiszalöki csendbiztos, akit mérhetetlenül felbőszített a técsői zsidó konoksága. Hogyne! Teljes joggal haragudott a csendbiztos. Vogel Amselen, egy ötvenesztendős zsidó tutajoson akadt meg a dolog. Mikor már minden ki volt derítve!… Vannak ilyen kemény diók, mint Vogel Amsel, aki a legnehezebb körülmények között is megmaradt amellett, neki a tiszadadai hullához semmi köze, mikor már mindenki úgy vallott körülötte, mint a karikacsapás.
Az ilyen Vogel Amsel tönkreteheti a legszebben felépített 325nyomozást.
– Nem – ismételte Vogel Amsel –, én nem adtam Smilovicsnak semmiféle hullát. De még csak nem is láttam Smilovicsot. Hazudik Smilovics. Hazudik Herskó! Hazudik Matej, a kormányos!
Nem is lehetett hirtelenében tudni, honnan veszi a lelkierőt némely ember, amely lelkierővel tűzön-vízen át megmarad a maga „igazsága” mellett.
Persze, Tiszaeszláron és környékén kívül is mendegélt az élet tovább a maga megszokott útján.
A csendbiztosok csak törjék a fejüket az úszott hulla eredetén, de Pestre megérkezik az állomásra az Orient Expressz első vonata, amely új közlekedési eszköz a Nyugatot a Kelettel köti össze, amikor csaknem egyhuzamban megy Párizstól Konstantinápolyig. Persze, nagy ünnepélyességgel fogadják a pesti állomáson a barna vasúti kocsikat az eddig nem látott nagyságú mozdonnyal. Fellobogózzák az állomásokat az országban, amerre a vonat útjában elhalad, és általánosan irigylik Ludvigh Gyula vasúti mérnököt (később elnökigazgatót), aki az Orient Expresszt először átvezeti Magyarországon.
A Nemzeti Színházban is nagy esemény van. Risley kisasszony énekli Rosina szerepét a Sevillai borbélyban, és Pesten majdnem úgy rajonganak a világhírű énekesnőért, mint az Orient Expresszért.
Az irodalomban is nagy esemény történik. Kossuth Lajos Iratai első kötetei jelennek meg, és a könyv kiadója azt hirdeti, hogy ez a mű éppen úgy nem hiányozhatik egy magyar házból, mint a biblia. Dőlnek is az előfizetők, mert Helfy Ignác, Kossuth megbízottja személyesen jár utána az előfizetőknek, mégpedig abban a zöld mentében, amelyben 326Kossuth valaha az isaszegi csatában a honvédek között megjelent.
Másfelől még egy irodalmi hír szomorítja a regényolvasókat, Turgenyev Iván, akinek Tavaszi hullámok című regénye csak nemrégen ejtette lázba az érzelmes szíveket: haldoklik Párizs mellett, Battignollesban, ahol egy francia énekesnő vendégszeretetét élvezte az orosz száműzött regényíró. S halálos ágyán azt mondja:
„Jobb volna szent Oroszországban meghalni!” – Pedig ott börtön várna az íróra, ha visszatérne.
Majd Zichy Jenő gróf, a magyar ipar ismert pártfogója utazza be Magyarországot (később Ázsiát), hogy az iparos ifjúságot országszerte szervezze és egyletekbe gyűjtse.
Csak egy bolond grófnak van ilyen ötlete, hogy a csizmadialegényekkel törődjön, akik idáig is megvoltak nélküle. Nyíregyházán a suszterinasok abcúggal és „macskazenével” fogadják a grófot, mert valaki kitalálta, hogy Zichy a bebörtönzött zsidókat jön kiszabadítani. Egy másik Zichynek, a félkezű Zichy Géza grófnak kell megmenteni Nyíregyházán a Zichy-név glóriáját, amikor ottani hangversenyezés közben – híres zongoraművész volt a félkezű gróf – elmondja, hogy Rudolf királyfi és Stefánia, a felesége a tiszaeszlári gyilkosok méltó megbüntetését kérte tőle.
*
Mennek, mendegélnek az események.
Oroszországból a zsidók kiirtásának a híre érkezik napról napra. Az orosz zsidók menekülnek Galícia felé, és maholnap itt lesznek a magyar határon. A vármegyék, Nyitra, Szatmár, Szabolcs már egymás után küldik felirataikat az 327országgyűléshez a bevándorlásuk ellen, de hol van már az az idő, amikor a vármegyék felirataira hallgattak az országgyűlésben! Mindenki a zsidók zsebében van ott, talán csak az egy Istóczy Győzőt, az egykori törvényszéki bírót kivéve, akinek bírói állását kellett elhagyni a zsidók vádaskodása miatt, no de most a képviselőházban kamatostól visszafizeti, amit ellene vétettek. Istóczy Győzőben van sokaknak a reménysége. 12 röpirat című antiszemita iratát olvasták is országszerte. Hírlik, hogy Kozma Sándor, az országos főügyész utasította a budapesti királyi törvényszéket, hogy ,,kérje ki” az országgyűléstől Istóczyt, hogy felelősségre vonhassák a 12 röpirat miatt. És Istóczyt ebben a „korrupt” Tisza-korszakban ki is adta a képviselőház. Most már a sajtóbíróságtól, a független esküdtpolgároktól függ Istóczy Győző további sorsa.
*
Keletről pedig mind ennek tetejébe a kolera híre érkezik. Ezekben a szomorúságokban örömteljes esemény is feltűnik a magyar égboltozaton. A bukovinai magyar testvérek, a csángók látogattak el hazájukból Magyarországba!
A csángók azok a magyarok, akik a honfoglaláskor nem jöttek el a Tiszáig, Dunáig, hanem ottmaradtak Magyarország határánál, Bukovinában, és ott telepedtek meg. Száz esztendők múlva eszükbe jutott meglátogatni régi testvéreiket, és avégből jelt adtak magukról. Hát persze hogy szívesen látjuk őket, csak jöjjenek minél többen. Ölelésre tárult Magyarország két karja a csángó testvérek felé. Megindultak a gyűjtések a csángók méltó fogadtatására, mert pénz nélkül akkoriban se lehetett valami sokra menni. 328Leginkább egy Verhovay Gyula nevű hírlapíró pártolta a csángók ügyét a Függetlenség című lapjában. Gyűjtött is a csángó testvéreknek bőven, hogy azoknak látogatása kellő ünnepélyességgel történjék. „Különvonatok” hozzák a csángókat, amilyen különvonattal csak Ferenc József utazott eddig Magyarországon.
És a csángó testvérekhez verset írt Luby Sándor, az országos nevű poéta, amely verset országszerte szavalták a vasúti állomásokon, amikor tarkabarka öltözetű, szűrös, ködmönös, magyarkalapos, de azért kissé tótos külsejű csángók szállingózni kezdtek. A cigánybandák megszólaltak a bukovinai határtól végig a magyar Alföldön, amerre a csángóvonatok jártak (mert igazándiban megélhetésre való munkát majd csak délen, Torontálban kapnak), volt azonban ünnepély egész Magyarországon.
Verhovay Gyula pedig gyűjtötte a hazafias közönség adományait, mert nyilvánvaló, hogy a csángók a Bukovinába is beözönlő zsidók elől menekülnek Magyarországba.
S hangzott a vers országszerte: A csángókhoz –
Hódítanak – nem fegyverrel,
Hont foglalnak – szerelemmel,
Hazafiság – ez a vértjük,
Ezért élünk, halunk értük.
Hont foglalnak – szerelemmel,
Hazafiság – ez a vértjük,
Ezért élünk, halunk értük.
Híre jár, hogy az Osztrák–Magyar Bank új bankókat bocsát ki. Talán csak nem a csángók közt akarja kiosztani? Szó sincs róla. A bank Rothschild és társai kezében van. Az új pénz a zsidók nagy pöréhez kell. A csángóknak egyelőre csak a műkedvelői előadásokból jut, ahol mindig akad 329vállalkozó.
*
A csángók a lampionokkal, zászlókkal feldíszített nyíregyházi állomásról, miután Bencs László a város nevében megkínálta őket sörrel, borral, üdvözlőszavakkal: éppen úgy tovább utaztak, mint a többi stációról, mert vigyáztak arra, hogy egy se maradjon a helyszínen az ünnepély után – most már megint a befogott és szabadlábon lévő zsidók dolgával kezdtek törődni.
Védőjük, illetőleg ügyvédjük volt eddig is a zsidóknak, bizonyos Heumann Ignác nyíregyházi ügyvéd, akit éppen az a tizenhat zsidóasszony keresett fel, akiket az eszlári községházán együtt láttunk, és akik azóta nem tudtak megnyugodni. Az asszony akaratosabb, mint a férfi, nekik ügyvéd kellett, mert amúgy is eléggé érezték árvaságukat, miután férjeik nagyrészben börtönben ültek.
Heumann Ignácot már akkoriban is a vármegye legelső ügyvédei között emlegették, akinek jogászi tudása előtt kalapot emeltek zsidók, keresztények egyaránt. Igen jóképű, egyenes derekú, kékszemű, szőke, császárszakállas úriember volt, aki korántsem látszott zsidónak, holott a vallására egész életében büszkén hivatkozott.
Ettől „az egy hibájától” eltekintve a legkorrektebb gentlemannak ismerték még a legkényesebb Szabolcs megyei uraságok is, akiket személyes barátság is fűzött Heumannhoz, amellett ügyvédje volt Kállay Andrásnak, Gencsynek, Fráternek, Szunyoghynak, a megyei előkelő uraknak. „Ritka zsidó” volt, mint a közvélemény mondta. Tárva-nyitva előtte minden ajtó Szabolcsban. „Talán még alispán is lehetett volna belőle” – mondták tréfásan a kortársai, ha nem avatkozik a tiszaeszlári vérvád pőrébe.
De Heumann elsősorban igazságszerető ember volt. 330Semmi befolyás, barátság nem tarthatta vissza attól, hogy a kolduszsidók segítségére legyen, amikor azoknak ártatlanságáról meggyőződött. Tudta, hogy árt vele a megyében elért tekintélyének, meglanyhult a közszeretet is, amely személyét eddig körülvette.
Soha nem lesz belőle vicispán – mondták találóan, amikor az eszlári zsidók védelmét elvállalta.
Heumann valóban nagy áldozatot hozott, amikor szembeszállott a közvéleménnyel, és a nyíregyházi „társaséletben” kezdettől fogva hangoztatta a zsidók ártatlanságát, holott a helybeli zsidók is inkább elhallgatták erről az ügyről való véleményüket. A fene egye meg az eszlári zsidókat, amit főztek; egyék meg, de a többi zsidót ne keverjék a maguk ügyébe. Csak Heumann kiáltozott, hogy nem hiszi az eszlári vérvádat, bármily világosságot derítettek is a hatóságok a zsidók bűnösségére.
A görögkatolikus (orosz) templom környékén, ahol egy földszintes sarokházban lakott, nem a legbiztonságosabb volt az ablakok állapota. Itt danolták a nyíregyházi dalárda későbbi híres basszusai és pályadíj-nyertes tenorjai a Zikcene-zakcene nótát az ablakok alatt, amikor még nem alakult meg a Dalegylet, hogy komolyabb énekszámokkal is versenyezhessen a helybeli énekkar az országos versenyeken. A krétának is volt dolga, amely a helybeli ifjúság kezében különböző feliratokkal látta el besötétedés után Heumann Ignác ügyvéd úr házát, amely feliratokban becsületsértések és halálos fenyegetések is előfordultak, amíg az ügyvéd úr a petróleumlámpa alatt a francia enciklopédisták munkáit olvasta. Modern ember volt, Rousseau és Montesquieu voltak a kedvenc írói, a bírósági tárgyalásokon kisebb perekben is 331hivatkozott arra, hogy ő jól tudja, hogy vannak még bírák Magyarországon… „Szabadgondolkozók” a barátai, többnyire azok a protestáns algimnáziumbeli tanárok, akik azelőtt katolikus papok voltak, de szerelem vagy egyéb életzökkenés miatt elhagyták a papi pályát, ami akkoriban szokásos volt. Kultúra és bölcselkedés: volt a jelszava, és harcokat vív a kaszinóban, hogy mely lapokra fizessenek elő. (Mindenesetre a Természettudományi Közlönyre is.) De a sors másként akarta. Az eszlári zsidók ügyvédje lett, és Carlyle akadémiai kiadványai a könyvespolcra kerültek. Az orosz templom közelében lévő földszintes ház falára mindennap újonnan felírták: „Üsd a zsidót!”
Heumann Ignác írta is a különböző beadványokat a hatóságokhoz a zsidók érdekében, mindenféle javaslatokkal állott elő a vizsgálat kiegészítése szempontjából, míg aztán megmondták neki, hogy „ne okoskodjon” ha általában nyíregyházi ügyvéd akar továbbra is maradni. Csernyik, az úrivilág mészárosa „másodrangú” húst kezdett küldeni mészárszékéből, és Csernyikkel nem lehetett okoskodni, mert neki voltak a legnagyobb és legvadabb kutyái (Henter Antal, a vármegyei várnagy után).
Általában ebben az időben minden házban haragos ebeket tartanak Nyíregyházán, részint a sok mindenféle idegen ember miatt, aki a zsidók bebörtönzése óta Nyíregyházára ellátogatott, részint pedig az emberek magányos, négy fal közé szorult életet éltek, mert mindenki haragudott valamiért. Csak nagynéha került a sor olyan társas-összejövetelre, ahol pártkülönbség nélkül találkozott a helybeli lakosság. Például olyankor, midőn veszett kutyát (vagy annak hírében álló kutyát) végeztek ki, amit a Bujdosón, a 332városka ligetében telegráfpóznához kötöztek, és a legjobb céllövők durrantották rá a vadászpuskájukat. Csóka színházigazgató előadásaira már kevesebben jártak (pedig a Hársfában minden este volt előadás), annál kevesebben rándultak ki a Sóstó nevű közeli fürdőhelyre. Már csak azért is tartózkodtak a Sóstótól, mert ott a tölgyfák alatt rendszerint hamar elunták a cincérek fogdosását, a cigányok muzsikálását, és inkább azon gondolkoztak a kirándulók, hogy valakit a tóban megfürösszenek. Minden vasárnap a tóba dobtak valakit; persze valami zsidó kirándulót, ha az antiszemita fürdővendégek voltak többségben. Heumann Ignác ünnepélyes, magára sokat adó férfiú volt, nem akarta magát a Sóstóba dobatni.
*
Védelemről kellett gondoskodni a zsidóknak, mert Heumann elszigetelt helyzeténél fogva nem tehetett értük semmit Nyíregyházán.
Ekkor, a zsidók többhónapi bebörtönözése után jött híre, hogy Eötvös Károlyt, az ismert függetlenségi képviselőt és ügyvédet kérték fel védőjüknek a vádlottak, aki vállalta is védelmüket. Ekkor válott nyilvánossá, hogy megmozdultak azok a bizonyos „hasas pénzeszsákok”, amelyeknek megnyílását mind ez ideig hiába várták. Ez már komoly védelem volt, nem olyan, mint az idealista Heumann vagy a gyalogszerrel vándorló rabbinövendéké, ama bizonyos Weinsteiné, aki félig-meddig jótékonysági alapon (mert magának pénze nem volt) prédikált, kutyagolt a becsukott zsidók érdekében.
– Eötvös Károly! Ez már beszéd! – mondta Ónody 333Géza, amikor hírét hallotta Eszláron a változásoknak, és kétkerekű kocsiján nyomban Nyíregyházára jött, ahol Rózsakertiné vendéglőjében meghányták-vetették a dolgokat.
– Már megüzentük Eötvösnek, hogy mi történik vele, ha Nyíregyházára teszi a lábát – nyugtatta meg Szentmáriay Gyurka a képviselőt.
– Mit üzentetek neki?
– Levelet írtunk. Tudomására hoztuk, hogyan szoktak itt helyben a veszettség gyanújába került kutyákkal elbánni, akár a vármegye kutyája, akár csak Csernyiké.
– Azt bizony rosszul tettétek. Eötvös képviselő, és messzire hangzik a szava. Furfangos kálvinista ember. Tollforgató. Még bátor is, hisz bakonyi betyárokkal volt neki dolga, amíg a megyéjét szolgálta.
– Az lehet, ott… valahol túl a Dunán, de itt, Szabolcsban vagyunk – mond Szentmáriay György, és nem is tulajdonított nagyobb jelentőséget Eötvös Károly szerepvállalásának.
(Amiben látszólag igaza is volt, mert Nyíregyháza abban az időben még oly messzire esett a fővárostól, hogy a vegyesvonaton egy hosszú éjszakai utazás után, Miskolcon vagy Debrecenen át lehetett megközelíteni.)
– De Eötvös okos ember is – vélekedett Ónody Géza. – Nem megy fejével a falnak. Azt hiszem, hogy nem egészen magától vállalkozott a zsidók védelmére. Biztatták, hogy nem végez hiábavaló feladványt.
*
(Eötvös Károly középtermetű, inkább szélesedésre, „mélyülésre” hajlamos testalkatú férfiú. Kerek koponyája 334sokat gondolkozó, régi magyar táblabírák koponyája, akik életük folyamán egyirányú szellemi utazást végeztek koponyájukban: születésüktől a sírjukig. Mindig előrementek egy kicsit gondolataikban, nem repülve, nem villámcikázattal, hanem fokról fokra, előre, mint az iskolában egyik osztályból a másikba való belépéssel. Közben jól megtanultak mindent, ami előadódott, hogy a gyermek- és ifjúkori tanulmányokra, grammatikákra, fabulákra, históriákra késő öregségében is úgy emlékszik a koponya, mintha tegnap öntötték volna belé a tudományt. – Eötvös Károly koponyája a memóriára volt szánva, berendezkedve, bebútorozva, mint általában a magyar gondolkozók koponyája, akik a múlt idők, főként a nemzeti múlt hagyományain erjedtek, tisztultak, világosságot terjesztettek magukból. A legtöbb történés ebben a koponyában a szülői házban vagy „veszprémi fiskus” koromban kezdődik, mesélődik, folytatódik. Mintha azóta nem történt volna semmi… Eötvös Károly élete végéig sohase kezdett egy történetet ilyen formában: „Tiszaeszlári védőkoromban…” Megírta ugyan „a nagy pör” történetét, de mégis inkább hallgatott róla. Okos ember volt. Tudta, hogy őnélküle is felmentették volna a zsidókat a vérvád alól. Ha pedig a végzet azt akarta volna, hogy bűnösnek találtassanak a zsidók: az ő, de senki védelme nem tudta volna őket megmenteni. Eötvös Károlynak a zsidók felmentésében nem sokkal volt több része, mint Szalay Károly, ugyancsak dunántúli ügyvédnek, aki a zsidók elítélését követelte.)
*
De aggodalmaskodásával Ónody Géza egyedül maradt Rózsakertiné vendéglőjében. Hogyan képzelhető az, hogy 335onnan Pestről egy „dunántúli ember”, aki sohase járt Szabolcsban, itt se ija, se fia: beleavatkozhatik a helybeliek dolgába! És ha mégis bátorságot venne magának ahhoz, hogy itt „okoskodjon”, majd megkapja a magáét. Jártak erre nagyobb legények is, csak éppen a közelmúltban Fabinyi Teofil, a miniszter, Péchy Tamás, a képviselőház elnöke, akik itt képviselők akartak lenni: örültek, hogy épkézláb hagyhatták el a vármegye határát. Ami pedig Eötvös Károly ügyvédi tudományát illeti: annyi tudománya van Korniss Ferencnek, a nyíregyházi törvényszék elnökének is, aki bizonyára nem tartaná bebörtönözve a zsidókat, ha nem volna meggyőződve azok bűnösségéről.
Kornisst bántjuk meg vele, ha Eötvös Károlytól félünk – volt az akkori ábrándos közvélemény, mert a magyarok a honfoglalás óta hozzá voltak szokva, hogy vezéreikben életre-halálra bízzanak. Mindenképpen Korniss Ferencnek lesz igaza a tiszaeszlári zsidó vérvádban.
Leugrott ekkor talyigájáról, amelyen járni szokott, Józsa András, a vármegye főorvosa, télen-nyáron kiskabátban, legfeljebb a penicilusát tette a mellényzsebbe, ha váratlanul operációra volt szükség látogatásai közben. (Így „vágta fel” édesanyám mellét – szerencsésen. De sikeres, hirtelen sebészeti beavatkozásainak csak a legendák tudnák számát. Virtuóz sebész volt, a tudományának zsenije, amit országos híressége is bizonyított.)
– Egy pohár sert! – kiáltotta a vendégfogadóba belépve. – Csak gyorsan azzal a sóspereccel. Tiszaeszlárra kell mennem.
A „megyei asztalnál”, ahol az alispán elnöklete alatt az urak szokás szerint együtt ültek, nagy feltűnést keltett a 336megyei főorvos megjelenése, mert Józsa András megengedte magának azt a luxust, hogy még akkor is a régi megyei székvárosban, Nagykállón, az egykori megyeházban lakjon tovább, amikor a tekintetes vármegye egész pereputtyostól átköltözött az új megyeszékhelyre, Nyíregyházára.
– Mi dolgod van Eszláron, Andris? – kérdezték jobbról-balról.
– Exhumáció van – felelte röviden a főorvos. Aztán a közelben ülő könyv- és zeneműkereskedővel, az öreg Ferenczivel kezdett beszélgetni a legújabb kottákról, amelyek a kereskedésbe érkeztek.
S ebben a helyzetében észrevette a vendéglő ablakán át, hogy a sintérek drótos hurkaikkal kutyákat fogdosnak a nagyvendéglő előtti térségen. Egyik-másik kóbor ebet sikerült elkapniok, amelyet aztán zöld ketrecükbe zártak.
– Nem, ez nem maradhat így tovább! A gatyás sintéreket nem ismerik meg messziről a kutyák, miután külsejükben nem különböznek azok más cigányoktól. Különbséget kell tenni a muzsikuscigány és a cigánysintér között. Ferenczi úr, maga úgy is sokat levelez Pestre. Rendeljen az én kontómra három cilinderkalapot a nyíregyházi sintérek részére, hogy a kutyák messziről megismerjék.
Amíg így évődne a „hirtelen” Józsa András főorvos úr a könyvkereskedővel: zúgás-búgás keletkezik a „megyei asztalnál”, valaki hírül hozta, hogy valamely hatalmasság, amely még a nyíregyházi királyi törvényszéknél is nagyobb úr: elrendelte Solymosi Eszter holttestének a kiásását, és a hullarészeknek Pestre való szállítását.
– Dolgozik már Eötvös Károly! – kiáltott fel valaki 337elkeseredve.
Aztán Józsa Andrást fogták vallatóra:
– Csak így, minden orvosi műszer nélkül utazol, András bácsi, Eszlárra?
– Majd hoz magával foghúzót a többi gyógykovács. Én úriember vagyok – mond András úr, és már ugrott is fel a talyigára, hogy a nevezetes hulla kiásatásához vitesse magát.
*
A nyíregyházi talyigáról már mondtuk, hogy úgy hajt, mint a római cirkuszban hajtottak egykor. Remek lovával, kétkerekű szekerével – bármily útra vállalkozik a talyigás. Itt, a lótartó emberek hazájában, Szabolcsban a talyigás a kocsisok virtuóza. Azon se lehetne csodálkozni, ha a nyíregyházi talyigás egyszer a város északi határában lévő erdő tölgyfáinak a koronáin hajtana, de ha a „lutheránus” toronyba hajtana fel: az se volna rendkívüli. És mindezt két hatosért, azaz egy húszkrajcárosért, mert a városi kapitányság ezt a legnagyobb honoráriumot állapította meg a talyigásnak. Talán, ha azt parancsolnák neki, hogy a nyíregyházi piacról a másvilágra hajtson el a maga húszkrajcárosáért: a talyigás akkor is szó nélkül engedelmeskedne.
Amilyen cirkuszi módon hajt a nyíregyházi talyigás (néha csak a ló farkán ülve, máskor a lőcsön kapaszkodva, ritkán az ülésből), olyan rosszul hajtanak Szabolcsban a zsidók. Nem értenek a lóhoz… Szabolcsban minden zsidó „balkézről” hajt.
Így hajtott Klein eszlári ember is, akiről kiderítette Vay György csendbiztos, hogy egy Grósz nevű barátjával együtt szekerén azt a bizonyos tiszai hullát Eszlárról Tiszatárkányba szállította, ahol Smilovics Jankelnek átadta. A 338nyomozás láncszemei ugyanis eljutottak már a hullaszállításnak ahhoz a részéhez, amikor a hulla még szárazföldi lakos volt, és szekerén, szalmával és pokróccal letakarva utazott a Tisza mentén, felfelé a folyó irányának, hogy titokzatos útját megjárja.
A nyomozás ebben a részében nagy segítségére volt Vay csendbiztosnak egy Cseresné nevű parasztasszony, aki úgy tudott zsidóul, mintha Máramarosszigeten született volna.
Vannak ilyen csodálatos dolgok. A harmincéves, barnás, nem mindennapi parasztasszony gyermekkorától kezdve zsidók között töltötte az életét. Mikor férjhezment a favágóhoz, Cseres Andráshoz, azután is zsidók udvarában maradt: Grószbergerékkel, a tiszaeszlári boltosékkal lakott egy udvaron.
A favágóné előtt nem volt titok, amit a zsidók egymás között beszélgetnek, mert a felvidéki zsidózsargonnak minden kifejezését ismerte (mint ezt később a nyilvános tárgyaláson, a nyíregyházi királyi törvényszék előtt be is bizonyította).
A favágó esténkint hazajött abból a nehéz munkából, amit emberek részére a földön kitaláltak, és roggyant derekát hamarosan pihenőre tette. Az ilyen nehézmunkájú parasztember nem nagyon beszélget a feleségével. A legtöbb napszámos-ember úgy van vele, hogy a nővel való mondanivalóját elvégzi legénykorában, amikor még a lányhoz beszélgetni kell. Később mind kevesebb lesz a mondanivaló, amint megismerték egymást. A favágó a felesége mellett aludt, és sejtelme se volt arról, hogy a menyecske egy szál ingben felkel mellőle, és az udvarra vagy az ablakhoz járogat, hogy megfigyelje a zsidókat, akik velük egy udvaron laktak. Holdvilágos éjszaka sohasem aludt Cseresné a férje mellett, mezítláb, ingben sétált az udvaron, mintha holdkóros lett 339volna.
Egy éjszaka, vasárnapra virradó éjszaka, amikor Solymosi Eszternek nyoma veszett Eszlárról, Cseresné különösen nyugtalankodott a holdvilág miatt. Tavaszéj volt, és olyan forróság lepte meg, hogy felkelvén fatuskó mozdulatlansággal alvó férje mellől: a ház végében lévő tengerikunyhóba ment, hogy majd a szellős helyen tölti a lázas éjszaka hátralévő részét.
Amint ott a kukoricagóréban csinálgatná magának az éjfél utáni fekvőhelyet, hallja ám, hogy valahonnan, mintha a föld alól jöttek volna, hirtelen temérdek zsidó lepi el Grószbergerék udvarát, kertjét, és éktelenül jajgatnak, imádkoznak borzas sapkáikban:
Éjfél után egy órára járhatott az idő, de a hold az udvar felett állott: a menyecske tehát mindent látott a tengeriszárak nyílásain át.
Kaftános, harisnyás zsidók kopogtak Grószbergerék ajtaján, és ásót, kapát kértek a gatyában előkukkantó boltostól, miközben a maguk nyelvén folyton az Istent emlegették, és azon sopánkodtak, hogy mit tettek a zsinagógában. A boltos adott nekik ásót, amelynek nyelét kalapálva igazították meg, mielőtt a kertbe mentek volna ásni… nem is hitt volna a maga szemének, de a térdei, amelyekkel a ládán térdelt, fájni kezdtek. Lejött tehát a ládáról, mikor azok még mindig jajgatva és imádkozva, szakállukat tépve, kimentek az udvarról, és kísérteties lármájuk a kert felől hallatszott.
Cseresné ide nem merte követni az idegeneket, akik között voltak nagyszakállúak, félelmetes külsejűek, akiknek úgy járt a szemük, mint a 340vadembereké.
*
… A második éjszakai látomány néhány hét múlva látogatta meg Cseresnét.
Grószberger és a felesége beszélgettek éjszaka, és mind a ketten nagyon szomorúak voltak. Grószberger a szakállát simogatta, és azt beszélte az asszonynak, hogy most már nem hagyhatják abba azt, amibe belefogtak, az asszonynak másnap el kell vinni Jákobhoz a ruhákat. Az asszony, miután beteges, mellbeteg asszony, aki csak háromszor tudott egy esztendőben templomba is menni, máskor nem megy ki a házból, ellenkezett az urával. Bízza másra a ruhák elvitelét, bízza akárkire, de neki hagyjon békét ebben a dologban. De Grószberger Leó, a boltos oly borzasztó szemeket vetett ekkor a feleségére, hogy még maga Cseresné is rosszul lett a zsidó tekintetétől. „Elviszed a ruhákat a nagyfalusi füzesbe, és átadod Jákobnak! Mert különben meghalsz!” – mondta a zsidó, és Grószbergerné másnap délelőtt csakugyan eltűnt a háztól, és csak estére került elő.
(Ez volt a tiszadadai hulla felöltöztetésének a titka.)
*
… A harmadik látománya Cseresnének ugyancsak éjszaka volt, éjfél utáni egy órakor, amikor Grószbergernél megint csak zörgettek, és most már egy ismerős hang, bizonyos Klein eszlári zsidó kérte kölcsön Grószberger szekerét. Grószberger oda is adta a szekerét, amelybe Klein befogta a magával hozott lovakat, és „balkézről” fogván a gyeplőt, elhajtott az udvarról. Csak harmadnap került vissza…
(Ez volt a szekér, amelyen a hullát szállították Eszlárról, a partmenti községeken éjszaka áthaladva, amíg egy 341mezőre értek Tárkány mellett a Tisza-parton, ahol Smilovics Jankel vette át a hullát a további teendők végett.)
… Így felelt Vay György, a Cseresné vallomásával, Eötvös Károly „megmozdulására”.
*
– Megbabonáztad azt az asszonyt? – kérdezte Ónody Géza, amikor Vay Gyurka bizalmasan közölte vele az asszony közlését.
– Nem én babonázok, hanem a zsidók bolondítják saját magukat, amikor ismét szaladgálni kezdenek, nem férnek a bőrükben, mióta megtudták, hogy Eötvös Károly vállalkozott a védelmükre – felelte a vörösbajszú csendbiztos.
Ónody Gézát, mint mindig, most is inkább az asszony érdekelte, mint a zsidók magaviselete.
– Még sohasem ismertem közelebbről „holdkóros” asszonyt, amilyen nyilvánvalóan ez a Cseresné, akinek látományai vannak, ha rájön a hava. Szeretnék vele megismerkedni.
A csendbiztos mogorva arcot vágott:
– Hadd békén azt az asszonyt. De ne is beszélj róla senkinek. Ez az asszony most az én kémem Grószbergeréknél. Az egyetlen parasztasszony, aki mindent megért, amit a zsidók egymásközött trafikálnak. Szükségem van rá. Majd ha eljön az ideje, megismerheted.
– Még sohase beszélt velem egyetlen nő sem zsidóul! – dörmögte Ónody.
Vay mordul fogadta ezt az ábrándozást is.
– Tudod, hogy mi vagy te egy vallásos, tisztaéletű zsidónő szemében, gondolatában? „Keley” vagy, ami azt jelenti héberül, hogy 342kutya.
– Ezt már a „holdas asszonytól” tanultad – nevetett Ónody nem minden irigység nélkül. És csendesen elhatározta magában, hogy ennek a vörösbajszú, kékszemű, sokbeszédű csendbiztosnak utánanéz az eszlári menyecskék között. Nem szeretném, ha főtt bajuszsertét találnék a levesemben, amit a kerületemben főznek az asszonyok – gondolta magában Ónody Géza. (A régi magyar képviselőt az is jellemezte, hogy nemcsak az atyafiságos barátja, komája volt minden választójának, de lehetőleg udvarlója, ,,gárdedámja” volt a választó feleségének, leányának. De még nem akadt olyan öregasszony se, akit a képviselő meg ne táncoltatott volna, ha az a kerületében lakott. Vigyázni kell az asszonyokra, hogy el ne hódítsák a szívüket.)
