III. A nagy kő, amelyet egy bolond a kútba dobott
III. A nagy kő, amelyet egy bolond a kútba dobott
Mikor a huszárcsákók az 5-ös számjeggyel megjelölve feltűntek Eszláron, és a jómódú parasztoknak jutott két huszár is lovastul együtt a házához, azóta lecsillapodott Eszlár, nem jajgattak a zsidók, nem káromkodtak a keresztények, mindenki végezte a maga dolgát.
Jó dolog volt az Ferenc József uralkodása alatt, hogy ott, ahol a polgári hatóság már majdnem elvesztette a fejét, megjelent a parancshoz és engedelmességhez szoktatott katonaság, és jöttére a régi kerékvágásba fordultak a dolgok. Árvíznél, tűzvésznél, választásnál, ahol a hatóságok erélye felmondta a szolgálatot, a legbolondabb kedélyek is megnyugodtak, amikor a bakák szuronyai feltűntek, vagy huszárok lovainak a dobogása hangzott. A katonákkal nem lehetett tréfálni. A Ferenc József-korabeli baka úgy volt oktatva, hogy az apjába is belelőtt volna, ha erre parancsot kapott.
*
A Scharf fiú, akinek vallomása okozta a zsidók összefogdosását: különben is eltűnt Eszlárról! A mostohaanyja a nevét nem eresztette ki a száján megvetésében, apját, a „hatvékás zsidóharangozót” pedig pandúrok kísérték el 187Eszlárról. Hová, merre? Egy darabig nem lehetett tudni, mert a börtönből csak lassan szivárognak a külvilágba a hírek.
Eszláron úgy tudták, hogy Scharf Móricot, az „árulkodó” zsidófiút darabideig a nagyfalusi csendbiztos-házban őrizték, amíg ott a zsidókról mondott vallomását kétszer és háromszor is megismételte a helyszínére utazott Bary vizsgálóbíró, valamint Egressy Nagy László királyi ügyész előtt. Péczely írnok, de Recsky csendbiztos sem vett részt többé a vallatásban amaz első éjszakai kihallgatás után. Olyan súlyosnak látszott a fiú vallomása, hogy a két alárendelt hivatalt viselő férfiú nem merte a felelősséget vállalni a fiú vallomásáért. Átengedték a fiút a vizsgálóbírónak és a királyi ügyésznek. Bajlódjanak ők a fiú különös vallomásával.
De nem sokáig, egy napig se vállalták a felelősséget a fiú vallomásáért a bíró és az ügyész sem. Utóvégre ők is csak függő állásban lévő és csupán kiküldetésben lévő, hivatalukból távoli emberek voltak. Felvették jegyzőkönyvbe Scharf Móric vallomását, de Egressy Nagy László királyi ügyésznek, bár a kihallgatásnál mindvégig jelen volt, skrupulusai támadtak.
– Én ugyan királyi ügyész vagyok, de kevésnek érzem magam ehhez a rettentő vádhoz – írta Egressy a nyíregyházi törvényszék elnökéhez. – Gondoskodjék a királyi törvényszék, hogy a fiú olyan módon tehesse le vallomását, hogy az egyszer és mindenkorra kétségtelenül hitelesítve legyen.
– No, erre magam is kíváncsi vagyok, hogyan jön majd Eszlárra a magyar királyi kúria elnöke, hogy a Móric gyereket még egyszer kihallgassa – mond Péczely úr, aki hidegleléssel feküdt a csendbiztosi házban, és a vizsgálóbírótól néhány napi felmentését kérte az ügyektől. (Nagyon 188megnyomhatta a gyomrát Scharf Móricnak a vallomása, amelyet jő hallott először az éjszaka csendjében.)
A királyi kúria elnöke ugyan nem szállott ki személyesen Eszlárra, de a nyíregyházi törvényszék mégis megtalálta a módját annak, hogy a fiú vallomását minden kétséget kizáró módon hitelesítse. Elrendelte, hogy a tanút megfelelő biztonsági eljárással hozzák be Nyíregyházára, ahol majd a törvényszék elnöke személyesen hallgatja ki.
A csendbiztosi ház vendégei, a vizsgálóbíró, az ügyész, az írnok, a csendbiztos, de még a pandúrok is megkönnyebbülve sóhajtottak. Hál’ istennek sikerült a felelősséget egy nagyobb hatalomnak, a törvényszék elnökének a vállára helyezni.
Scharf Móricot most már a vizsgálóbíró kocsijára ültették, és fényes nappal vitték át Eszlárra. Követte az egész társaság, bíró, ügyész, csendbiztos, pandúrság, csak Péczely úr maradt el útközben. Úgy törte a betegség, hogy egy lépést se tudott tenni. Kerülő úton ment vissza kétkerekű talyigán Nyíregyházára, és hazaérve ágyba bújt, és az orráig betakarózott. A világon senkinek se szólt a vallatásról, az éjszakáról, a módról, ahogy a fiút vallomásra sikerült bírni. (Évek múlva azt is letagadta, hogy valaha köze lett volna az egész dologhoz.)
Scharf Móric Eszláron a hatósági emberek jelenlétében megmutatott minden helyet, ahol a gyilkosság történt. Megmutatta azt az ablakot, amelyen át az atyja, a templomszolga Solymosi Esztert beszólította, hogy a gyertyatartókat tegye az asztalról a szekrényre. Megmutatta a templom pitvarát, ahol a gyilkosság történt. A belső rigli, amellyel az ajtót elrekesztették: valóban ott volt a templom kapuján. A 189földes pádimentumon azonban vérnek nyomát sem találták. Csak egy helyen volt friss vakolás a pitvar falán, mintha onnan a kihullott maltert pótolták volna tapasztással, amelyet aztán egyszínűvé festettek a fal többi részével. Móric megmutatta a kulcslyukat, amelyen át a keresztény lány meggyilkolását végignézte. A kulcslyuk valóban úgy esett, hogy a fiú azt elérhette.
– Máskor is leskelődtél már a kulcslyukon? – kérdezte a bíró.
– Nem kellett leskelődni, nem titkoltak előttem semmit. Ezt az egy dolgot akarták eltitkolni. Bizonyosan az idegen zsidók rábeszélésére – felelt a fiú, mintha még mindig bosszantaná az eljárás, hogy a más faluból való metszők kedvéért őt, a templomszolga fiát nem eresztették be a templomba.
A királyi ügyész felszólítására a fiú lábával megjelölte azt a helyet a pitvarban, ahol a leányka megállott, mikor a barnaszakállú bolygó zsidó, aki idáig vezette: eleresztette a kezét. A pitvar egyik falánál lapult Buxbaum, a tarcali metsző. A másik fal mellett állott Lőbi, a téglási sakter, szokása szerint vallásos áhítatba merülve. A templom belsejéből közelgett Schwarcz Salamon, az eszlári metsző, és valamit kiáltott a körülvett lányra, aki hátrálni kezdett, de a bolygó zsidó ugyanakkor a háta mögé ugrott, és mielőtt az ajtót elérhette volna, becsapta azt, és a riglit az ajtóra tolta.
– Jézus Mária, Szent József! – kiáltotta Eszter falusi leányok módjára.
– Ki nyúlt először a leányhoz? – kérdezte Bary József, a vizsgálóbíró.
– Az a magas, barna ember, akit sohasem látott 190senki Eszláron, aki idáig vezette, aki a riglit bezárta, aki a földre vágta a leányt, amikor az először kiáltott – felelt Móric.
– Hát ezt az embert meg kell fogni a föld alól is! – ismételte a királyi ügyész, mint már annyiszor a vizsgálat alatt.
– Hol van az már! Még aznap elment Eszlárról – felelt a fiú, mintha reménykedett volna, hogy ezt a titokzatos embert amúgy se lehet kézrekeríteni.
– Megismernéd, ha látnád?
– Ezer közül is – mondta Scharf Móric nagy magabíztában.
A tarcali és a téglási zsidók megvárták, a fiú előadása szerint, amíg a nagy, magas ember egymagában végez a leánnyal, de a leány kapálózott, rugdalózott, kiáltozott, sehogy se ment a levetkőztetése annak az egy embernek. „Nem bírok vele!” – kiáltott fel az idegen. S ekkor léptek a fal mellől előre a vörös Buxbaum és a téglási Lőbi, amikor is letérdepeltek a pitvar földjén hánykolódó leány mellé, és segítettek annak levetkőztetésében.
Mikor már csak egy szál ing fedte Solymosi Eszter testét, akkor vette elő a hosszú metszőkést Schwarcz Salamon.
A három ember erősen tartotta a földre szorított leányt, amíg az teli tüdőből ordított segítségért. De mindig gyengébb lett a hangja, végül csak kimerülten hörgött, amikor Schwarcz Salamon egyetlen metszéssel elvágta a leány torkát.
– Mint a libáét? – kérdezte Bary bíró.
– Mint a libáét – felelte Scharf Móric.
A fiú ezután megmutatta a cseréptál helyét, amely a földre volt készítve a leány fejének közelében. Ebbe a cseréptálba eresztette a leány torkából vastagon ömlő vért Schwarcz Salamon. A tál gyorsan megtelt vérrel, tehát egy 191nagyobb fazekat hoztak elő a háttérben állók, amely fazékba beöntötték a habos, piros vért. Aztán újra a sebhez tartották a tálat, de abból már csak gyengén csörgedezett a vér.
– Hányszor telt meg a tál vérrel?
– Kétszer. Vagy háromszor – felelte bizonytalanul a fiú. – Nagyon féltem, ezért nem emlékszem pontosan.
Scharf Móric megmutatta azokat a helyeket a templom belsejében, ahol Lusztig Sámuel, Unger Ábrahám, Braun Ábris és Weiszstein Lázár eszlári emberek álltak, és mozdulatlanul végignézték a gyilkosságot, anélkül hogy egyetlen szavuk lett volna ellene. (A vizsgálóbíró közben írta az elfogatási parancsokat az említett zsidók ellen.)
– Az apád nem volt a templomban? – kérdezte a bíró írás közben.
– Nem volt itt. Az apámat se eresztették be ezek az idegenek, akik Schwarcz Salamonnak segédkeztek – felelte a fiú, és új erőre kapva bizonyítgatta, hogy a Tiszalökről ideköltözött új metszőnek voltak hívei a tarcali és téglási gyilkosok, akik itt tartózkodásuk alatt birtokukba vették a templomot, és lám, még a régi templomszolgának se adtak helyet ilyen fontos szertartásnál.
– Általában az új metsző rendelkezett, mert meg akarta mutatni, hogy megérdemelte a választást.
– Mi történt tovább Solymosi Eszterrel? – szólt közbe az ügyész.
A fiú szemhunyorítás nélkül felelte, hogy a leány körül guggoló emberek megvárták, amíg utolsó csepp vére is kifolyt Eszternek. Mikor már a seb nem vérzett, és a leány halotti mozdulatlanságban feküdt a pitvar közepén, a tettesek ráparancsoltak a barna, magas, idegen emberre, 192hogy öltöztesse fel ismét a hullát. Ámde alig nyúlt ez a holttesthez, az megint vérezni kezdett. Valamit kiáltott az idegen, mire Schwarcz Salamon visszatért a holttesthez, s a zsebkendőjével bekötözte a torkát. „Most már aztán siess, mert mindjárt dél van” – mondta Schwarcz Salamon, jól meghúzván a vérzés felett a kötést. Mire az idegen valóban gyorsan öltöztetni kezdte Solymosi Esztert ruhájába, míg a többi a vérrel telt fazékkal visszahúzódott a templom belsejébe. Hogy mit csináltak ott tovább, azt Scharf Móric nem tudja, nem látta, mert ijedtében nem tudott a kulcslyuknál maradni, rosszullét fogta el, és közeli házukba kellett sietve mennie. Mostohaanyja, később apja is megtiltotta, hogy bárkinek szóljon arról, amit látott, mert nagy bajba keverednének a zsidók, talán még Eszlárról is el kellene költözködniök.
… A vizsgálóbíró és a királyi ügyész most már nyomban határoztak arról, hogy a fiút Nyíregyházára kell vinni, mert aki ilyen nagy titokról folyamatosan, szinte természetes módon beszél: nem maradhat tovább se Eszláron, se Recsky csendbiztosnál. Különb őrizetre, különb bíróságra van annak szüksége, mint ők, a kiküldetésben lévő vizsgálóbíró és ügyész. Másrészt Bary József ekkor még fiatal ember volt, vizsgálóbírói gyakorlata jóformán semmi, de még öreg, kipróbált bíró is megrendült volna Scharf Móric vallomására. Ugyancsak fiatal ember volt a királyi ügyész, aki helyett idáig tulajdonképpen mindent főnöke, Both Menyhért ügyész végzett. Bothnak kell hallani a fiú vallomását, az ő gyakorlata, tapasztalata majd megmondja, hogy mi a teendő a rendkívüli esetben. Vizsgálóbíró és ügyész egyaránt szabadulni akart a súlyos tehertől, amellyel a fiú vallomásával őket illette. Vállalja más a felelősséget Scharf Móricért. Az 193ördög vitte volna el ezt a fiút, hogy ilyen pontosan emlékszik mindenre, mindenkire! Jóformán semmi dolgot se ád vallomása után a vizsgálóbírónak, a hatóságnak.
Csak éppen azt az ismeretlen embert kell előkeríteni, akinek amúgy se volt egyéb része a gyilkosságban, mint annyi, hogy a leányt levetkőztette és felöltöztette. Ez szökött meg nyomtalanul. De a többi terhelt, az eszlári metsző, Singer, Lusztig, Braun és Weiszstein kéznél van, csak a csendbiztost kell értük küldeni a pandúrjaival. Óvatosságból persze nyomban el kell fogatni a fiú apját is, hogy az a vallomás megtétele után ne érintkezhessen a fiával. A tarcali és téglási metszőket pedig az odavaló hatóságoknak lesz gondjuk előállítani. Rend van Magyarországon, a távíró pontosan működik, a vizsgálóbíró parancsa szent, a vádlottakat nyomban összefogdossák, amint a távirat megérkezik Tarcalra és Téglásra.
Bary bíró és Egressy Nagy ügyész elhatározták, hogy a fiút a megbízható Péczelyvel küldik Nyíregyházára, hogy prezentálja a bárányszelíd tanút a törvényszék elnökének, csináljon vele tovább azt, amit akar.
De hol volt már akkor Péczely? Se Eszláron, se Nagyfaluban nem találták nyomát. Betegsége ürügye révén már régen, már javában útban volt Nyíregyházára. „Betegsége” átragadt a vizsgálóbíróra és az ügyészre is.
– Még mindnyájunkat megbetegít ez a konok fiú! – vélekedett a vizsgálóbíró, amikor Scharf Móric a jó felelet után elégedetten állt az eszlári zsidótemplom pitvarában.
A bíró és az ügyész is elhatározták, hogy felfüggesztik a nyomozást, és visszatérnek 194Nyíregyházára.
*
…Mikor a huszárság Kralovánszky főhadnagy vezetése alatt Eszlárra érkezett, nem volt ott már nyoma se bírónak, se ügyésznek. Scharf Móricostól együtt bevonult az egész társaság Nyíregyházára. A másnap megérkezett Ónody Géza és Szentmáriay Gyurka hozta hírét, hogy Korniss Ferenc elnök május 23-án, mikor már az egész eszlári társaság Nyíregyházán volt: törvényszéki ülést hívott össze. Az öreg Gruden Ernő és Russu Gusztáv bíró az elnökkel együtt a törvényszék nagy üléstermében hallgatta meg a fiú vallomását. Scharf Móric szó szerint ugyanúgy vallott, mint odáig. Nem tett semmit, nem vett el semmit vallomásából. Both Menyhért, a királyi ügyész különböző kérdéseket tett fel a fiúnak, de az mindenre megfelelt.
– Vagy ez a fiú gazember, vagy mi, akik hallgatjuk – mond a királyi ügyész –, de valami itt nincs rendben.
Both Menyhért egyébként is idegbeteg, életunt, keserűkedvű, májbajos férfiú volt, aki néha kiszámíthatatlan dolgokat mondott és cselekedett. A három bíró azonban tiszteletben tartván a törvény rendelkezését, Wouvermans törvényszéki jegyzővel írást készíttetett a fiú vallomásáról. A törvényszék elnöke aláírta a jegyzőkönyvet, ráütötte a nyíregyházi királyi törvényszék pecsétjét, és a paksamétát még aznapi postával expediálta Budapestre, a magyar királyi igazságügyminiszternek.
Ő is kevésnek találta magát a felelősség viselésére. Hadd fájjon a miniszter feje is Scharf Móric világos, szabatos, kétségtelen vallomása miatt.
Korniss Ferenc, a törvényszék elnöke a következő jegyzőkönyvet adta 195postára:
„Jegyzőkönyv, felvétetett a nyíregyházi kir. törvényszék bűnfenyítő osztályának 1882. évi május hó 23. napján letartóztatva levő Scharf Móric vallomása hitelesítése tárgyában a vizsgálóbíró szóbeli jelentése folytán, jelen voltak: Az ügyészség részéről: Both Menyhért kir. ügyész. A bíróság részéről: Korniss Ferenc elnök, Russu Gusztáv, Gruden Ernő bírák, Wouvermans Ferenc t. jegyző. – Vizsgálóbírói határozat által letartóztatott Scharf Móric elővezettetvén, miután elnök által a hamis vallomás káros következményeire figyelmeztetve lett, a tiszta igazság lelkiismeretes előadására felhívatott. Kihallgatása következőleg ejtetett meg. Az 1882. május 22. ˝ 2 órakor Nagyfaluban Recsky András csendbiztos lakásán, majd folytatólag ugyanazon napon Tiszaeszláron a községházánál a nyíregyházi kir. törvényszék vizsgálóbírósága által felvett jegyzőkönyv tartalma iránt felkérdeztetvén, az ott bemondottakat egész terjedelmében fenntartja és megerősíti s pontról pontra részletesen újra elbeszéli, vallomására esküt tenni bármikor késznek nyilatkozván. Felkérdezésre előadja, hogy ezen vallomását saját jószántából, minden fizikai vagy morális kényszer nélkül tette, és hogy az 1882. május 20-án Eszláron a vizsgálóbíró előtt történt kihallgatásakor a dolgot nem így adta elő, illetve mindent tagadott, az csakis ama félelmének volt tulajdonítható, miszerint a történtek bevallása által atyja haragját magára vonva, ez házától elűzni fogja.
A hitelesítési eljárás ekként történt befejeztével kir. ügyész Scharf Móric miként való tekintése iránt, kit tanú s nem vádlott gyanánt lát alkalmasnak: határozatot hozni indítványozza s egyszersmind beleegyezik, hogy Scharf Móric vallomása netaláni visszavonása vagy módosításának 196megakadályozása céljából továbbra is felügyelet alá helyeztessék. A bíróság erre hozott határozatában kir. ügyész indítványától, tanú vagy vádlottként tekintessék-e Scharf Móric, mint időelőttitől eltekint, ennek meghitelését ezúttal mellőzi s a vizsgálati iratokat azon meghagyással rendeli a vizsgálóbírónak rövid úton visszaküldetni, hogy a további letartóztatás kérdésében a fejleményekhez képest sürgősen határozatot hozva, a vizsgálatot mielőbb befejezni igyekezzék.
Kelt mint fent. Korniss Ferenc, s. k. elnök. Wouvermans Ferenc s. k. t. jegyző.”
A törvényszék jegyzőkönyvében felemlített urak közül néhány nap múlva valaki olyasmit tett, ami a bíróságok szokásaiban ritkán fordul elő. Both Menyhért királyi ügyész úr, aki a törvényszék ülésén gyanakodva, összevont szemöldökkel hallgatta a fiú vallomását, és arra különös, ügyésztől szokatlan megjegyzéseket tett: három nap múlva úgy érezte, hogy sem a királyi ügyészi pálya, de még maga az élet sem az ő betegesen érzékeny és fájdalmas életmódjának megfelelőképpen alakul. Már régebben is észrevették rajta azt a bizonyos életunalmat, amelyet az angolok „találtak ki” a múlt században, a „szplínt”, amely ellen nem volt az orvosi tudománynak semmi gyógyszere. A „bolond angol” is addig utazott, amíg kapta magát, és Olaszország megtekintése után: fejest ugrott a Vezúv kráterébe. A fentebb említett ügyész úr is addig foglalkozott a bűnös emberekkel, amíg végleg elment a kedve tőlük, még az éppen jelentkező eszlári zsidóktól is, akikből most már naponként kergettek a pandúrok lova előtt néhányat a nyírségi országutakon. Megkerült a veres Buxbaum, előteremtették Lőbit (Braun Lipótot), a téglási 197metszőt is, mert a vizsgálóbíró kezei messzire nyúltak. Még csak éppen annak az ismeretlen, nagy, magas, barnaszakállú embernek a megtalálása volt hátra, akinek egyelőre neve sem volt, de Bary József ígérte, hogy nincsen olyan egérlyuk, amelybe előle elbújhatna. Ezt a vizsgálóbírói remeklést már nem várta meg Both Menyhért ügyész úr. Kapta magát, és fejbe lőtte magát, amikor legjobban haladtak volna a dolgok.
– Gyógyíthatatlan életunalom – mondták a törvényszéken, amikor az ügyész öngyilkosságának híre jött.
No de Both Menyhért egyedül maradt a maga „szplínjével”. Nem unatkoztak bezzeg mások, akik az eszlári rejtély dolgának felderítésében az igazságszolgáltatás kezét jelentették.
Both Menyhért helyét a törvényszéken Lázár Kálmán ügyész úr foglalta el, aki olyan életvidám ember volt, hogy szürke nyári kabátján mindig rózsabimbót viselt, mint általában az úriemberek Szabolcsban, mert ebben az időben az volt a divat, hogy virágot tűzött a gomblyukába minden megyei és törvényszéki tisztviselő, akinek a rossz-szagú zsidókkal volt dolga. A hivatalszobák áporodott levegőjét a kabát rózsája enyhítette.
