VI. A holttest elindul világ körüli útjára
VI. A holttest elindul világ körüli útjára
Vay Györgynek, a mellőzött tiszalöki csendbiztosnak jó napja volt 1882. június 19-én, holott az elkeseredett úriember ezt már nagyon hosszú idő óta nem mondhatta el a napokról, a hónapokról, amelyek felett a kalendáriumba is átlevelezett. Az irodai naptárak még akkor nem voltak divatban, és a csendbiztos a szállásán Víg Cimbora naptárát lógatta az ablak melletti szögön. A Víg Cimbora zöldborítékos kalendáriuma szerint mindenkinek volt valami teendője az 1882-iki közönséges esztendőben, hol az egészség, hol a gazdaság, hol meg az országos vásárok körül, csak Vay György várta egykedvűen, hogy mi történik ügyében a „megyénél”, ahol különböző feljelentések miatt „fegyelmi vizsgálatot” rendeltek ellene. Megesett, hogy egy hétig se sározódott be a csizmája; ha nem nyerített volna panaszosan a lova utána az ólból, tán arra sem ült volna. – Azon a júniusi napon üzent Vayért Dobos Imre, a löki főszolgabíró.
– Akárhogy van a dolog… így lesz vagy úgy lesz… Fegyelmi ide, fegyelmi oda… Csendbiztos nélkül nem maradhat a járás. Most már hullát is úsztatnak a Tiszán.
Rövid, rapszodikus szavakban beszélt a rövidre nyírt hajú, kerekfejű, deres, felpödrött bajszú, villogó, szürkeszemű főbíró.
– Nem lehet az, hogy Szabolcsban minden úgy történjen, ahogy a zsidók akarják… vedd vissza a csendbiztosságot, Gyuri… délután itt lesz a vizsgálóbizottság a füzesben talált hulla dolgában – mond a főbíró, egy táviratot tartva a kezében. – Az országos főügyészhelyettes, Székely Ferenc 230őméltósága is kiszáll, mert éppen Nyíregyházán időzik, az eszlári zsidók kérelmére.
– Jobb szerettem őméltóságát Pesten, mint itt, a vármegyében – felelt Vay György. – Azt hallom, hogy kedvezni jött a zsidóknak.
– Kedvezhet nekik, ahogy tud, mert mi is rajta leszünk, hogy a mi zsidóinkat ne bántsa senki – mond a főbíró. Ezen aztán a régi megértéssel rendbejöttek a „felfüggesztett ügyek”.
Nagy dolog volt az, hogy a királyi főügyész helyettese kiszállott Pestről Szabolcsba a vizsgálat „felülvizsgálatára”. Magától nem indul neki ilyen nagyúr a fáradságos utazásnak. Valami nagyon nagy befolyásnak kellett érvényesülni, hogy a koronaügyész helyettese útra keljen. Ez volt az első jel arra nézve, hogy a zsidók kezei messzire nyúlnak. Nem azoké a koldusszegény eszláriaké, akik a nyíregyházi börtönben várták a végzetüket, hanem azoké a szabadlábon maradottaké, akik fűt-fát megmozgattak a hitsorsosaik érdekében.
A főügyészhelyettes látogatása volt az első jele a hatalomnak. A második jelet a vármegye adta a maga ellenállásáról Vay György csendbiztos hirtelen hivatalba való visszahelyezésével. „Ha ti így, mi is így!” – tartja a régi mondás. Vay Gyurkának rossz híre volt a zsidók között. Nem is felelhetett másképpen Szabolcs vármegye, amikor az ő dolgába avatkozott a pesti főügyészség.
Vay György, vagy amint általában nevezték: a Gyurka, egy jó fejjel magasabban ment ki a szolgabírósági hivatalból, pedig idáig is az öles emberek közé számított, aki mindenkinél magasabban hordta fejét herkulesi termetén.
Vörös bajszát soha olyan dédelgetve nem pödörgette a 231tükör előtt. Felfrissült, újjászületett, megemberesedett a változásra.
– Hej, Róka! Hej, Kazimir! Hej, Szentesi! – kiáltotta a kedvenc pandúrjai nevét.
Nyeregbe zökkent a társaság a löki csendbiztos-ház udvarán, és szélsebesen indult a dadai füzes irányába. Nem hagyjuk a mi dolgainkat senkitől se! – volt a jelszó.
*
A dadai füzesben három ember őrizte a sírt. A két községi kerülő és Zeisler dadai suszter, aki otthagyta műhelyét, családját, hogy a Solymosi Eszter holttestének ügyében neki is szerep jusson.
Burger Mór, a másik dadai zsidó, akinek ugyancsak egy nagy botot adott kezébe Zoltán segédszolgabíró, hogy ezzel járkáljon a sír körül, már éjfél után elunta a dicsőséget, a Tisza-parti szúnyogokat, a békák kuruttyolását, amelyek a füzest benépesítették. Észrevétlenül megszökött az őrségről. Kövér ember volt, „gabona-szenzál”-nak mondta magát, bár életében soha semmit nem csinált, de még csak őrséget se akart állni a füzesben, amikor ezt parancsolták.
„Őrködjön Rothschild. Én szegény ember vagyok. Velem nem történhetik más, mint ami eddig történt. Szegény ember maradok” – mondta. Elment a Kutyakorbács-csárdába, ahol még világosságot látott, és vasárnapról hétfőre virradó éjszaka lévén: sikerült is valamely juhászos verekedésbe keverednie, aminek folytán többé semmi szerepet nem vállalt a tiszaeszláriak dolgában, őt is megverték, ő is megvert valakit. Jobb ilyenkor csendesen 232lenni.
Vay csendbiztos a legényeivel déltájban érkezett ki a „helyszínére”.
– Az is gazember, aki ezt a rongyot Solymosi Eszternek mondja! – vélekedett a csendbiztos, amikor a deszkák félrevonása után nagyjában egy rövid pillantást vetett a sírgödörbe.
(Vay Gyurka, mint később bevallotta: még csak a metszőkés vágását sem látta a holttest nyakán, amit „sokan láttak” azok közül, akik Eszter állítólagos holttestét megtekintették. Ő csak egy összegöngyölt, hitvány, besárosodott, „megbüdösödött” cselédhullát látott a sírban, akivel nem is érdemes tovább törődni. Tucatjával veti ki a Tisza az ilyen hullákat esztendőnként. Egyik így, a másik amúgy kerül a folyamba. A víz továbbsodorja, sohase keresi senki. A körorvos, akit végette felzaklatnak: beírja őket valami könyvbe, hogy ekkor meg ekkor látta őket, aztán eltemetik valamely határmenti falubeli temetőbe, közel az árokhoz, ahol senki más nem feküdne a falubeliek közül. Ez már emberemlékezet óta sorsa a vízihullának. Vajon miért csinálták megint ezt a nagy lármát – „gezéreszt”, mint Vay mondta – a hulla miatt a zsidók, mikor éppen a múlt hetekben „buktak meg” egy másik női hullával, amelyről kiderült, hogy az egy idősecske zsidólány, a Brenner lány holtteste? Még csak százlépésnyiről se hasonlított Eszterhez. (Nem is sokáig próbálkoztak vele, mert Brennerék, a szülei, hamarosan felismerték télen elveszett lányukat.)
Délután sokasodni kezdett a füzes környéke: mindenfelől jöttek emberek a dűlőutakon, mert a híre úgy mondta, hogy most már végérvényesen megtalálták Solymosi Eszter 233holttestét, sehol nincs metszés a testén. Móric gyerek és vele az egész „kupaktanács” hazugságban maradt.
A füzesben egyszerre csak feltűnt Szomjasi alakja is.
Ez a Szomjasi jókedvű úriember volt, környékbeli birtokos, semmi jónak az elrontója, sőt a vidék tréfacsinálója, ha alkalom kínálkozott.
– Na, Gyurka, itt az ideje, hogy pénzt lássunk a komédia révén – mondta Szomjasi, a csendbiztossal parolázva. – Csak két hatosért mutatjuk meg a hullát azoknak, akik látni kívánnák.
Egy Molnár nevű tiszadadai esküdt lődörgött a sír környékén, ezt a komoly, hivatalos embert választotta ki Szomjasi úr a tréfa véghezvitelére. Megparancsolta a falusi esküdtnek, hogy pénzt szedjen a néptől, aki a hullára volna kíváncsi.
– Igenis, értem – felelt az esküdt, akinek tetszett, hogy hivatalos hatalmát még itt a füzesben is megmutathatja az alpári népségnek.
– Elég lesz, ha négy krajcárt fizetnek, jó lesz a pandúroknak borra, pálinkára – vélekedett Vay Gyurka, aki ilyen jótékonysággal akarta megünnepelni hivatalba való újralépését.
Az esküdt azzal vetett véget a tanácskozásnak, hogy ő már úgyis ismeri az embereket, hogy ki mennyit tud fizetni a kíváncsiságáért. „De ne nagyon erőszakoskodjon kend, különösen az Eszter rokonaival ne!” – intette Szomjasi úr a falusi hatalmasságot.
– Csak tessék rám bízni. Majd a zsidókon hajtom be a „deficitet” – találta ki az esküdt a legjobb megoldást, mert ugyan kinek volna pénze a világon, ha nekik nem volna!
– Az ördög vigye el ezeket a zsidókat, amúgy is 234megszomorították az ember életét, mióta ezt a bolondot a pesztonkával elkövették. Most már a legjobb zsidóbarátaimmal is haragba kell esnem. Úgy kerülnek, mintha én öltem volna meg Solymosi Esztert, nem pediglen ők – mondta Szomjasi úr őszinte elkeseredéssel. – Már Blauval se lehet együtt mulatni nyilvánosan, pedig Blauért mind a két kezemet tűzbe teszem. (Ez a bizonyos Blau, bár zsidószármazású ember volt: minden vagyonát elmulatta. Főleg debreceni és nyíregyházi urakkal, cigányokkal. Mikor meghalt: a cigánybandák temettették el, és ők muzsikáltak a négylovas temetéskocsi mögött ingyenesen, hogy olyan szép nótákat még nem hallottak Debrecenben.)
– Megengedem, hogy Debrecen két dologról nevezetes: kisvasútjáról és Blau Samujáról, aki kerek kedvében a Zikcene-zakcenét húzatja a zsidók ablaka alatt. De a mi zsidóink is tudnak táncolni, mikor én huzatom nekik a lakodalmast, a „Sárga kukoricaszál, kapálatlan maradtál” nótát – mondta Vay György hivatalos komolysággal. – Különben is Debrecen messze van innen.
Amíg így vitatkozott volna a két úriember: megérkezett Szentmáriay Gyurka, aki csak úgy „civilben”, ahogy járni szokott: panyókára vetett kiskabátban, sárga macskanadrágban itt volt látogatóban Ónodyéknál és Zathureczkyéknál a környéken. Ő volt az első idegen ember, akitől az őrségre kiállított falusi esküdt belépődíjat kért a hulla megtekintéséért. Kapott is mindjárt balkézről egy olyan pofont, hogy holtáig nem lehet elfelejtenie.
– Már csak azért is megérdemelted, mert nem ismered Szentmáriay urat – tett igazságot Vay György, amikor az esküdt panaszt 235emelt. Szentmáriay úr azzal a hírrel jött, hogy a zsidók „mindenütt” azt beszélik, hogy a főügyész-helyettes azért küldetett Nyíregyházára, hogy kivegye a vizsgálat vezetését Bary József és Egressy Nagy László ügyész kezéből, már ki is van szemelve a vizsgálóbíró utóda: Megyery Géza törvényszéki bíró személyében.
– Aki mindig búzavirágot hord a kabátján? Idevaló, Vasmegyerre – mondta Vay.
– A mi kutyánk kölyke – tódította Szomjasi úr.
– Nem arról van szó. Megyery Géza kezében is jó kezekben lehet a vizsgálat – mondta Szentmáriay György. – De Baryt nem hagyjuk, ha már ennyit fáradozott a zsidók dolgában. Szólani kell Kornissnak, a törvényszéki elnöknek, hogy elégedetlenkedik a nép erre a hírre, aminthogy igaz is. Nem tanácsos a mai beretvaélre állított időben a nép bizalmát megrendíteni, mert nem lehet kiszámítani a következményeket. Nem lehet tudni, hogy és miként robban ki a nép gyűlölete.
Szomjasi úr, aki néha tudott mélyebben is gondolkozni, bólintott:
– Meg kell értetni Kornissal, hogy ez a tiszaeszlári vérvád nem is annyira az elveszett leányka miatt kerekedett, hanem a népben forrongó zsidóharagnak a kitörése. Kiették ezt a népet az ide betolakodó lengyel-zsidók. Azért nagyon csínján kell bánni a tiszaeszlári üggyel. A teljes igazságot kell itt kideríteni, ha törik, szakad. Erre volt jó Bary Józsi, akiben bízott a nép.
A népség a közeli falvakból, Tiszalökről, Tiszadadáról, Eszlárról, de még a Tisza túlsó partjáról is gyülekezett a füzes félsziget táján, mert bár hétfői nap volt, sokan 236útrakeltek arra a hírre, hogy Solymosi Eszter holtteste megkerült. Fekete fejkendős asszonyok, feketeszűrös, túl a tiszai férfiak álldogáltak a dűlőúton. Talán százan is voltak már. Szentmáriay úr megjegyezte:
– Kevés lesz az a néhány pandúr a rend fenntartásához, te Gyurka!
– Egymagámban rendet csinálok én a nép között, csak a zsidók miatt van aggodalmam. Félek a lármájuktól, különösen, ha itt lesz az az idegen nagykutya, a főügyész-helyettes is.
Vay György felemelte a fejét a bedeszkázott sírról, amelyet elgondolkozva nézegetett.
– Ha engem látnak a zsidók: megbolondulnak. Nem szívelnek, nem akarnak, mert sohase járt kedvükben még az öregapám se. Nem lehet az, te Gyurka, hogy a zsidók csak úgy, szó nélkül tudomásul vegyék, hogy Vay megint a világon, az útjukban van. Nem csináltam velük semmi kontraktust.
Szentmáriay csak nevetett a bajsza alatt a csendbiztos tépelődésein, mintha valamit tudott volna:
– Még egyszer mondom, hogy állom a fogadást, hogy itt ma, a „Csonka” füzesben egyetlen ember ki nem meri nyitni a száját.
– Akkor se, ha ez itt Solymosi Eszter volna? – kérdezte a csendbiztos elhalkított hangon, a csizmájával megérintve a sírgödröt fedő deszkákat.
– De nem az.
– Hát kicsoda?
– Egy kimustrált kasszírné holtteste, akit Beregből úsztattak le ide a 237tutajosok.
Vay lassan, szinte alig eszmélve nézett körül bozontos szemöldöke alól:
– Ezt merték volna?
– A bőrünkről van szó, mindent kell nekik merni! – válaszolt Szentmáriay. – Ónody Géza különben a vizsgálóbizottság elé utazott ma reggel. Ha valaki ismeri az idevaló dolgokat: ő ismeri. A nép barátja.
Vay csendbiztos ekkor lélegzett fel igazi megkönnyebbüléssel.
– Ezt mondtad volna mindjárt legelőször. A fene bánja a beregszászi kasszírnét!
*
A vizsgálóbizottság kocsijai már közelegtek a tiszadadai füzes felé. Éppen ideje volt, mert a hulla rossz illata miatt nem akadt ember, az egy Váradi kerülőn kívül, aki a holttest közelében kívánt volna tartózkodni. Váradi kerülő „nem érzett szagot”.
Nyári délután volt. Péter és Pál napja már nincsen messzire, amikor a mezőkön amúgy is más teendőjük lesz a Tisza-parti embereknek, mint egy gyanús hullát nézegetni.
Nézegették a vetést, a várható termést, az égboltozatot, amely felhő nélküli szokott lenni ilyen júniusi délutánon. A jelenlevő urak között se volt olyan ember, aki inkább ne kuglizni szeretett volna ezen a délutánon. Vay Gyurka gondolkozott is egy darabig, hogy vajon ne lepje-e meg az urakat egy hordó jégbe hűtött sörrel a vizsgálatnál, de a pesti jövevény miatt elment a kedve mindenféle „akciótól”. Kimondhatatlan bűz terjengett a sír körül.
– Kórház, sírház szaga keveredik a pomádé 238szagával – mormogta Szentmáriay Gyurka, aki, mint ismeretes: nőies dolgokban szakértő volt. – Én még néha a vidéki kasszírnők pacsuliszagát is érzem a sír mélyéből feltörekedni.
– Hát ti itt mindenkinél többet tudtok – mond Miklós László, a vármegye főjegyzője, aki fürgeléptű ember létére előresietett a dűlőúton megállított fogatokról. (Ő viselte az első gumitalpú cipőt Szabolcsban.) – Hát most már mi lesz az egész eszlári pörrel, ha azt a bizonyos Solymosi Esztert megtalálták?
Vay szólt:
– Félek, hogy a pör sorsa nem azon a sárkölöncön múlik, amely ebben a gödörben fekszik. Mintha már egypárszor eltemették, kiásták volna ezt a hullát. Én sok tiszai holttestet láttam életemben, de ez a hulla nem a Tiszából való.
– Hogyhogy? Nem itt fogták ki?
– Itt fogták.
– Nem a vízből halászták ki?
– A vízből húzták ki, mint egy dögöt.
– Hát akkor mi kifogásod van a hulla ellen?
Vay György elgondolkozott. Vajon beszéljen-e idő előtt?
– Én azt hiszem, hogy ez a hulla nem a Tiszába fulladt. Valahol kiásták egy temetőben, és úgy eresztették a Tiszára.
Miklós László a deszkák között a gödörbe nézett. Nagyon bántotta az onnan feláramló szag.
– Azt hiszem, mindnyájan eldobhatjuk a ruháinkat, ha ennek a hullavizsgálatnak vége lesz. Sohase megy ki a kabátomból a büdösség.
(Miklós László híres volt gavalléros öltönyeiről.)
A vármegye főjegyzője ezután nem is nagyon mutatkozott a sírgödör környékén. Azon gondolkozott, hol mossa 239meg a kezét, bár azt jóformán a kesztyűből ki sem vonta. De más vizet nem látott semerre, csak a Tiszát, amely nyári lompossággal, barnán, szennyesen ballagott partjai között. A főjegyző megerősítve látta régi felfogását, amely szerint könnyű az északi népeknek tisztáknak és szőkéknek lenniök, amikor országaikban kristályvizű hegyipatakok omlanak. De legyen valaki tiszta a barna Tisza mellett? Ez az egy baja van ennek a jóravaló népnek. Nem kedvelheti meg a tisztaságot ilyen folyók mellett! – gondolta a főjegyző, s többé közelébe se ment hullának, parasztnak, zsidónak, de még a megyei urakon tíz esztendő múlva is érezni vélte az „eszlári szagot”. („Csak azon csodálkoztam magamban, hogyan tudtunk esztendőkig ezzel a szennyes dologgal foglalkozni” – mondta Miklós László, amikor Szabolcs vármegye alispánja lett.)
*
A hullavizsgáló bizottság tagjai a pesti főügyész-helyettessel a füzesbe érkeztek.
Kedélyes, jóravaló, adomázó úriembernek látszott a pesti főügyész, aki bizonyára sok kedves barátságot tehetett volna el emlékbe Szabolcsból, ha nem ebből az alkalomból látogat el a vármegyébe, hanem például az agarászbálon lehetett volna szerencséjük hozzá a megyei uraknak, ahol mindenki a legkedvezőbb oldaláról igyekszik bemutatkozni a barátság szent nevében. De most csupa gyanakvó, görbe ábrázat vette körül Székely Ferencet, mintha született ellenségek kísérgetnék útjában a pesti hatóságot, aki azért jött ide, hogy a megyét valahol „elbuktassa”.
– Csak nem titkoljatok előtte semmit, akár jó, akár rossz – mondta az alispán, amikor a vizsgálóbizottsággal 240megbeszélte a dolgot (ő maga a falusi birtokára utazott, hogy ne kellessen itt „mindenkivel” szóbaállni), ugyanezért Bary vizsgálóbíró a sírgödör felnyitása után nyomban kiadta a parancsot, hogy a holttestet vetkeztessék le, mossák meg, hozzák „emberi állapotba”, hogy mindenki megközelíthesse. Kinek van kedve ilyen szörnyű munkával foglalkozni? Ott volt a jeleskedő „Szűcs szomszéd”. Vállalkozott ez a fürge kis paraszt mindenre, amit a hatóság kívánt. (Mondják, hogy „Szűcs szomszédnak” sok minden volt a füle mellett, de még a múltjában is, amit a hatóság előtt tanácsos volt titokban tartani.)
Ezenkívül ott voltak a dadai csőszök. A községi kerülő „hatósági” személy, tudni kell neki a törvényt, kit jelentsen fel, kit kísérjen be. De viszont rangban alacsonyabb fokon áll, mint a kisbíró. – A csőszöknek azért is segédkezni kellett a hulla körül, mert az ő területükön találták azt. Nem hívhatták segítségül helyettük a löki csőszöket.
„Szűcs szomszéd” karjaiba vette a gödör fenekén összekuporodott helyzetben fekvő hullát, és kiemelte a sír szélére. Erős ember volt a kis paraszt, senki se csinálta volna utána a virtust. Az elismerés nem is késett. Dobos főbíró nyomban odaszólt „Szűcs szomszédnak”:
– Aztán tovább is kéznél legyen, „szomszéd”.
„Szűcs szomszédot” ez a pár szó később annyira felbátorította, hogy a pandúroknak is parancsolgatni kezdett. De itt eltört a bicskája, mint majd kiderül.
A dadai csőszök, hogy ők se maradjanak hátrább a „szomszédnál”, gyorsan levetkőztették a két deszkára fektetett holttestet. Sőt az egyik kerülő, Váradi András nyomban 241megjegyezte:
– Nagyon piszkos ez a ruha, ki kellene mosni egy kicsit a Tiszában!
– Hát mossa ki – hagyta rá a főbíró.
Mire a vizsgálóbizottság a sírhoz ért, és azt körülállotta főügyész, alügyész, vizsgálóbíró, csendbiztos, járásorvos, a gyógyszerész, a tegnap esti orvosnövendék: a holttest már ruhátlanul feküdt a deszkákon, a másik dadai csősz öntözőkannával hordta a folyóból a vizet, hogy a holttest arcát láthassák a rárakódott sártól, iszaptól.
Csak egy ponyvadarabot vetettek a dereka tájára, mert mégis nő volt a szerencsétlen.
Levette eközben a fekete kendőt is a holttest fejéről a ruhát mosó kerülő. A holttest arca, feje a lemosott sár alatt látható lett, és ebben a percben egy megdöbbentő kiáltás hangzott fel.
A hullának egy csepp haja sem volt.
Kopaszon, elkékülten, sebektől borítva feküdt ott a fej, hogy gyöngébb ember már erre a látványra is rosszul lehetett.
Nem mutatta azon a fejen semmi, hogy azt valaha asszonyok dísze, leányok szépsége, nők jelvénye: hajkoszorú koronázta. – Nyoma sem látszott a boldogtalan főn a nőiesség emlékének, a szemöldöknek, a szempillának, költők megénekelte nőies hajzatoknak sem. Ijesztő szörnyűséggel jött fel a vizek mélyéből, hogy megdermessze az embereket, akik majd hideglelősen, arcukat eltakarva, megundorodva szemügyre veszik.
Álmában sem látott még ilyen szörnyűséget az ember. A borzalom látványa semmiféle elképzeléshez nem hasonlított, amit a másvilágiakról gondolhatnak magukban az elmék. A népmesékben sincs hozzá hasonló. A vizek boszorkánya tündér lehetne ehhez a víz alól jött rémhez hasonlítva. 242Kegyetlen látvány volt. – Jól imádkoztak, akiknek nem kellett vele szembenézni.
– Hát ez nem mindennapi eset! – mondta a főügyész-helyettes, miután valakinek meg kellett törni a dermedt hallgatást.
De senki se merte folytatni a beszélgetést a holttest felett. Hallgatást parancsolt az a véleményeknek, a kivicsorított fogaival, eltorzult arcával, mintha némaságával azt mondta volna:
– Kerestetek, itt vagyok. Visszajöttem a másvilágról, hogy megmutassam magamat. Gyönyörködjetek bennem. így járjatok, mikor a halálon túl az elmúlás rejtelmeit keresnétek ti, akik ugyancsak mulandók vagytok, mint én.
Váradi András tiszadadai öregcsősz, aki idáig a Tisza-parton guggolva dörzsölgette a ruhadarabokat: a kopott szoknyácskát, a csíkos köténykét kiteregette a parti hitvány bokrokra.
– Szegény lánynak szegény cókmókja – jelentette a vizsgálóbírónak, amikor a mosásból visszatért.
– Hát az már igaz, hogy nyolc hét alatt nagyon elbánt a Tisza ezzel a leánnyal, de talán mégiscsak felismeri valaki – indítványozta Egressy Nagy László királyi ügyész.
A mezőn, a dűlőút felől egy parasztleány lépdelt a füzes felé.
Van az úgy néha, amikor a felnőttek, férfiak, bírók, pandúrok, csőszök tanácstalanul állnak a nagyvilágban: egy ártatlan leányszív a helyén van.
– Megnézem szegény Eszterkét! – mondta a leányszív a habozva állongók között.
A parasztleány, aki olyan korú volt, mint Solymosi 243Eszter, amíg élt, és éppen jóbarátnője volt az eltűnt leánykának: legelőször lépett a megcsúfított holttesthez.
– Az ám, Eszter! Itt van a tehéntaposás nyoma a lábán! – kiáltott fel Szakolczai Julcsa, mert bármilyen bátor volt elhatározásában: a holttest lábánál nem merte feljebb emelni a szemét. Elmúlt addig a bátorsága.
El is szaladt nyomban a hivatalos urak mellől, elfutott a leánytársa holtteste mellől, miután hányta magára a keresztet. „Istenem, segíts!” – pihegte ijedtében. Nem ilyennek képzeli a falusi leány a halált, amikor az néha bánatos órájában eszébe jut.
Csak messziről hívogat a halál a földi szenvedések, a gonosz cselédtartó asszonyok, a sok munka, sőt a szerelmi csalódás elől, de közelről riasztó a halál. Még tán Hurainé is szebb, akinek bánásmódjáról a két kis cseléd sokat beszélt falusi estéken egymás között, amíg Eszter élt, és panaszkodni tudott.
– Hova, Julcsa? – kiáltott utánafutamodva „Szűcs szomszéd”.
– Jaj, eresszen, Szűcs bácsi. Egy mákszem álmom sem lesz többé Esztertől.
Olyan az elbúsult falusi leány, mint a letört virág. Nem lehetett több szavát venni Julcsának, pedig tízen is faggatták a dűlőúton, ahová visszamenekedett a falubeliek közé. Csak elbújt ott, ahol a legöregebb asszonyt, a legszélesebb férfi szűrvállat látta, mert a két kezét most már le nem vette az arcáról, akármint beszélt hozzá „Szűcs bácsi”.
– Azt mondják az urak, hogy meg kell nézni Esztert, mert jegyzőkönyvbe akarják írni – simogatta „Szűcs szomszéd” a 244leánykát.
Eközben észrevette Solymosinét, amint a testvérével ott állnak a falusiak között, és nyomban az özvegyasszonyra vetette magát:
– Hát asszonynéni, nem nézi meg a lányát?
– Nem – felelt Solymosiné.
Solymosiné öreg kinézésű asszony volt, mint az akkori feljegyzések felírják.
De nem is volt olyan öreg, mint most a távlatból látjuk: negyvenedik életévét sem töltötte be, habár az özvegyi élet, a napszámos munka, amit ez az asszony életében élt, duplán számít. Ha korábban akarta volna, tán másodszor is férjhez mehetett volna özvegységében egy másik eszlári özvegyemberhez. A gyermekei: a fia, János, Zsófi és Eszter leányai korán elkerültek a tehetetlen özvegyasszony mellől. Cselédnek mentek, mint ahogy cseléd volt az anyjuk is.
A sors viselte meg özvegy Solymosinét, nem pedig az életkora… Az a keserves sors, amely a javakorbeli özvegyasszonyokat, támasz nélkül maradottakat meggyötri.
Három gyerekkel maradt az ura után, aki ugyancsak napszámos-ember volt, vagyont nem hagyott hátra. A bibliában voltak olyan szegény emberek, mint Solymosiék voltak. Szolgálatban volt a piszeorrú Jancsi fiú, húsz esztendő felé haladván; cseléd volt Solymosi Zsófi, ugyancsak Eszláron, egy parasztasszonynál: már betöltötte a 17-ik életévét, legényekkel volt ismeretsége, tehát tudott foghegyről is beszélni a férfiakkal, mert már ismerte őket.
De Eszter volt a legkisebb, a legkedvesebb, a legártatlanabb. Fejlődő virágszál, igaz, hogy a legszomorúbb a Solymosiné gyermekei között, mert akkor jött világra, amikor 245az apját eltemették. Az ilyenkor született gyerekeknek az arcán sohase nyílik igazi mosoly.
Nem tanulnak meg mosolyogni az édesanyjuktól, akit legelőször látnak.
Csak keserves, bánkódó, mérges asszonyarcot látnak maguk felett, amíg az anya emlőjét szívják. „Minek volt még ez is?” – kérdezi az édesanya gyermeke felett, amikor a csendes éjszakában arra a férfira gondol, aki a temetőből sohase jön haza. Nem olyan szép a parasztembernek az élete közelről, mint azt a költők leírták.
Solymosi előbb hagyta itt a világot, mintsem legkisebb gyermekét elevenen látta volna. Talán ez is a sorsnak volt valamely akarata a leányka jövendőjére nézve. Nem kellett volna, hogy annyi fogadatlan apja legyen egyszerre az elpusztult gyermeknek, mint lett a bíró, csendbiztos, pandúr személyében, aki mind az ő szomorú sorsával, virágtalan életével kezdett törődni, amint nyoma veszett. Addig, amíg élt, az édesanyja se sokat törődött vele.
– Éppen olyan kendő van az asszonyság kezében, amilyennek párját annak a kis cselédnek a kezében láttam, akit most nézegetnek az urak – folytatta „Szűcs szomszéd” akiről már mondtuk, hogy a „hatósághoz” kezdett volna tartozni. (Később csakugyan csősz lett Tiszalökön. A törvényszéki tárgyaláson már így vallott a bíróság előtt.)
Solymosiné végigmérte „Szűcs szomszédot”.
– Mi köze van magának az én kendőmhöz? Már egyszer megkérdem magától, hogy mit akar folyton tőlem? Nincsen egy hónapja se, hogy egy zsidólány vízi holttestét akarta kommendálni nekem a leányom helyett.
– Az Lökön volt. Azóta kiderült a tévedés – felelt 246„Szűcs szomszéd”. – De most Dadán vagyunk, és mindenki azt mondja, hogy a maga lányát fogták ki a vízből.
– Ki az a mindenki? Talán ez a bolond Julcsa? – kérdezte özvegy Solymosiné, és most már a kis parasztlányt vette szemügyre, mintha az is ártott volna neki a szavával.
(A lány elbújt, de Solymosiné olajos szeme, megmerevedett tekintete, fájdalmas arckifejezése utolérte, bármint rejtőzködött egy szűrösember mögött. „Ez a lány? Tán még az anyjánál is jobban akarja ismerni Esztert?” – kérdezte Solymosiné.)
*
Mióta Eszter eltűnt, és özvegy Solymosinét sokan látogatták: bírók, ügyvédek, csendbiztosok, de még egészen idegen emberek is, akik csak beszélni akartak vele: az asszonyon bizonyos változás történt. Tartotta magát valamire, holott azelőtt a szegény napszámos-asszonynak ez nem jutott eszébe. A máriapócsi búcsújárásban megelégedett magával a többi mezítlábas asszonyok között, akik Mária hónapjában gyalog zarándokolnak a Szent Szűzhöz, Pócsra. Az idei augusztusban tán ott fog haladni a karinges plébános mellett. A lánya eltűnése óta gyakrabban forgatta a bibliát, ami egyszerű parasztasszonynak nem szokása. Hangosan olvasott, amikor idegenek beleskelődtek az ablakán… Egy szegény, gyermekét veszített édesanyának minden megbocsátható. Jó, hogy tiszta eszénél maradt. És a bírói igazságszolgáltatásba vetette a bizalmát. „Nem hagynak el az urak, mert nem hagyhatnak el – mondotta Solymosiné. – Most a vallásról van szó, nemcsak az én szegény Eszteremről.”
És sohase hagyta el párját a kendőnek, amelyet 247Eszter lánya csuklójára kötve láttak utoljára a falubeliek, amely kendőbe a festék volt kötve. Amely kendővel kezén megölték a zsidók.
– Hát nem nézi meg a lányát, Solymosiné? – okoskodott „Szűcs szomszéd”.
– Nem nézem meg, mert nem az én Eszter lányom – felelt Solymosiné.
– Honnan gondolja?
– Onnan gondolom, hogy egy döglött kutyának se lehet ilyen szaga – felelt fejkendője mögül a sápadt, felindultságát rejtegető, barna parasztasszony, aki összekulcsolt kézzel állott a dűlőút sarkán, és a szemét a mező földjének egy bizonyos pontjára szegezte, s onnan nem mozdította. Állt lehajtott fejjel, magábaszállva, imádkozva, mint azóta mindig, amióta Eszter elveszett. Eleven vértanú volt. Nemcsak az Istennek, de az embereknek is meg kellett segíteni ezt a valósággá válott emberi szerencsétlenséget.
– Hát mért nem akarja felismerni a gyermekét, mikor megvan? – kezdte volna „Szűcs szomszéd” a további rábeszélést, de most egy eddig nem hallott hang avatkozott a parasztemberek, parasztasszonyok zúgásába, bugásába.
– Kendbe pedig nyomban belerúgok, ha el nem hordja magát! – mondta a reccsentő hang, mintha szódavizet nyomnak valakinek a szeme közé.
„Szűcs szomszéd” megfordult. Ónody Géza állott előtte. Dehogyis előtte: felette mint egy ítélőbíró, aki meg is teszi nyomban, amit ígért.
„Szűcs szomszéd” elvörösödve húzódott hátrafelé, amerre a szekerek 248álltak.
– Hová megy, „szomszéd”?! – kiáltott most Dobos főbíró a sír mellől a hátrafelé húzódó parasztemberre.
De az nem felelhetett, mert Ónody felemelt lovaglópálcájával mutatta neki az utat.
– Csak nyugalom, emberek. Nem kell félni, amíg engem látnak – mond a képviselő, és lengedező, egykedvű léptekkel baktatott végig a mezőn a füzes felé, mint akit amúgy se nagyon érdekel ez az egész dolog.
– Csinálhatnak a zsidók akármit. Most nyakukon a kötél – vélekedett az eszlári tanító, aki Ónody után lopózott.
*
Ónody Géza kétszer körüljárta a holttestet, aztán olyan arcot vágott, mint egy hóhér. Az indulattól lüktetett a halántéka, tűzbe borult a szeme, és remegett az ajka.
A bíró, ügyész, csendbiztos várakozólag néztek rá. Ónody Géza volt az eszlári képviselő. Többször hangoztatta, hogy ismerte Solymosi Esztert, aminthogy minden embert ismer Eszláron.
– Azt hiszem, csúfot űznek a bírósággal! Különben nem gondolnám, hogy ezt a szörnyűséget Solymosi Eszterként bemutathatnák – csikorogta Ónody a fogai között.
(Régi népképviselő volt. A szónoklatot, a beszédmodort, a nyilvános helyen való magaviseletet azoktól a hazafiaktól tanulta, akik hittek a szavaikban, mint Kossuth, akit száz esztendeig akart utánozni minden szónok Magyarországon.)
Székely Ferenc, a főügyész-helyettes a vállán át nézett Ónodyra. Hírből már ismerte emberét. – Ónody az eszlári katolikus tanítóhoz fordult:
– No, tanító úr, megismeri a 249növendékét?
Várkonyi szinte sértődve tiltakozott:
– Engedelmet, ez a személy sohase volt az én növendékem – szólt a tanító, mintha az eszlári katolikus népiskola becsületét védelmezné. Nem úgy tanítják ott a falusi lánykákat, hogy majdan a Tiszába ugorjának vallástalanságukban.
A főügyész-helyettes kopott Ferenc József-kabátjában, kemény inggallérjában, trombitaalakú, kőkemény kézelőiben izzadozott. Nem az ő korához és tekintélyéhez méltó a falusi emberekkel való disputa. Mit mondjon ennek a falusi mesternek, aki már jóelőre azzal a gondolattal jött ide, hogy az ő egykori növendékei nem fulladnak a Tiszába?
A főügyésznek váratlanul segítségére volt a vizsgálóbíró:
– Méltóságos uram, azt indítványoznám, hogy a hullát innen a dadai határból vinnénk Eszlárra. Ott több ismerőse volt a keresett lánynak, mint itt, az idegenben.
– Nagyon helyes – vélekedett a pesti főügyész. – A vizsgálatnak mindent meg kell tenni, hogy világosság derüljön erre a rejtélyes dologra.
Bary József hivatalos komolysággal állott:
– Ugyanezért már intézkedtem, hogy azok a bizonyos tutajosok, akik a hullát először megtalálták: kihallgatás céljából előállíttassanak.
– A vizsgálat érdekében mindent – felelt a főügyész, és Bary nem titkolhatott el egy megelégedett pillantást, amelyet a körülötte álló urakra vetett. (Addig ugyanis az volt a híre, hogy a vizsgálóbíró messze túllépi a hatáskörét, amikor tucatszámra fogatja el az embereket, akik még a gyanútól is mentesek, hogy az eszlári gyilkosságban részük lett volna.)
A vizsgálóbíró tehát nyomban kiadta a parancsot Vay csendbiztosnak, hogy most már senkit se engedjenek a 250holttesthez, a vizsgálat Eszláron folytatódik tovább. A pandúrok természetesen úgy értelmezték a parancsot, hogy főként a zsidókat kell távol tartani, akik eddigi mozdulatlanságukból engedve, a füzes széléről a vizsgálóbizottság, főként a főügyész közelébe akartak furakodni. (Sok panaszuk lett volna, mert a vizsgálat mostohán bánt velük. Kinek panaszkodjanak, ha ilyen nagyúrnak se? De amíg súgtak-búgtak, okoskodtak, meghányták-vetették az esélyeiket falusi zsidók módjára: idejük lejárt. Csak azon vették magukat észre, hogy a pandúrok oszlatni kezdik őket.)
– Azt üzeni a csendbiztos úr, hogy aki öt perc múlva itt lesz: azt megvasaljuk – ígérték a pandúrok szokásos szelídségükkel.
Ilyen félreértések történnek néha a hivatalos eljárás közben. Nincsen olyan okos zsidó, aki ezen eligazodjon.
Vay is a csoport felé tartott. Főként Molnár esküdtet kereste, aki a belépődíjak beszedésével volt megbízva.
– Fizettek a zsidók? – kérdezte a csendbiztos.
Kitűnt, hogy a füzes szélén ácsorgó zsidók mindegyike fizetett, hogy alkalomadtán a bizottság elé járulhasson. Némelyik pénzesebb két-három társáért is befizetett.
– Mennyi gyűlt össze?
– Két forint és harminc krajcár – jelentette ki az esküdt.
– Vissza kell adni az utolsó krajcárig. Ma nincs előadás! – parancsolt Vay Gyurka bizonyos jóakarattal. Tetszett neki a dolog, hogy a zsidók szó nélkül belépődíjat fizettek. Van ezekben az emberekben áldozatkészség!
Az esküdt savanyú arccal kezdte visszakotorni a pénzt a szűre ujjából. Nehezen vájkált a penészes krajcárok között. (Holott egy év múlva külön megdicsérték 251törvénytisztelő készségét a nyíregyházi királyi törvényszék előtt. Mintha bizony magától adta volna vissza a krajcárokat.)
Ekkor kezdte meg az ismeretlen holttest világ körüli utazását, amikor a pesti főügyész-helyettes levette róla a szemét. Addig még csak lehetett valami reménysége, hogy a nagyfelelősségű bírósági méltóság pártfogása alatt eljut arra a helyre, amelyet halálával kiérdemelt magának: a föld alatti nyugalomba. De a főügyész levéve róla hatalmas tekintetét: megkezdődött viszontagságos, küzdelmes második élete, amely gyötrelmesebb volt, mint előbbeni élete, bármily sorsfordulatok között hánykódott is élete hajója.
Ha dühös falusi ebek kergették volna, mint éjféli kísértetet: se lehetett volna üldözöttebb.
Ha vesztőhelyen és akasztófa tövében találtak volna rá, mint valami nagy bűnösre: se firtatták volna alaposabban múltját, amely miatt a lelke a pokolba szállott.
Ha a mezők csörgő, futamodó, átkozott boszorkánya lett volna, aki vészt, betegséget, pusztulást hord a határokba, ahová a vihar sodorja: akkor se foghattak volna rá egyebet vasvillánál a babonás parasztok, akik ettől a naptól kezdve őrizték.
Jelenlétével elsápasztotta az arcokat. Kiforgatta a szemeket, felzaklatta a legsötétebb emberi indulatokat, amelyeket csak őskorában érzett az állati sorban lévő ember, aki kővel agyonverte testvérét.
Átok volt, amint utazni kezdett körös-körül a világon, dögvész járt nyomában, aminthogy abban az esztendőben a kolera is elindult föld körüli útjában, és Magyarországon éppen akkor tart stációt, amikor a holttest ruháit kibontogatják a királyi törvényszék 252előtt.
*
…Első szárazföldi útját a holttest „Szűcs szomszéd” szekerén tette a tiszadadai füzesből, ahol kikötött: az eszlári zsidótemplomig, ahonnan a közvélemény szerint elindult.
Hasznos embernek mutatkozott Zurányi, az eperjesi születésű gyógyszerész, akiről eddig azt hitték, hogy csak a piculadörzsöléshez és a fuvolázáshoz ért. Egy nagy üveg karbolt hozott magával, amellyel egyszerre új szagot kevert a dögletes levegőbe. Kórházak, kaszárnyák, vasúti állomások karbolszagát, amelyet a régi Magyarországon a járványok idején megszoktak a szaglószervek. Minden falusi orvos, minden vidéki patika karbolszagú volt. Szinte beparfőmözte a füzesben megrekedt levegőt karboljával. A locsolókba, amelyekből a hullát öntözték a csőszök a karbollal: mindenki beledugta a kezét, mint a templomban a szenteltvízbe. Még a kényes Miklós László főjegyző is lehúzta a kesztyűjét, amelyet pedig a holttest közelében odáig nem vetett le.
A holttestet lepedőbe csavarták, és „Szűcs szomszéd” elhajtott vele.
Közben valahol pálinkát ivott, és ezért részegnek nézte az egész világot: főként azokat a vasvillás parasztokat, akik régi szokás szerint a holttestet kísérték, hogy valamiképpen le ne tévedjen a kijelölt útról a holttestes kocsi. „Szűcs szomszéd” csak nevetett a bakon a babonás parasztokon. Azt látták volna ezek a félénk emberek, amikor ő előző éjszakán ölében emelgette a hullát, amitől mindenki irtózott!
Az urak a maguk kocsiján telepedtek meg.
Javában panaszkodott Ónody Géza a zsidókra, akikben még annyi tisztesség se volt, hogy legalább egy „hasonló” holttestet kerestek volna országszerte, amely legalább „megközelíti” Solymosi Esztert! Nem. Az első női hullát, 253amit valami halottaskamrából vagy temetőből kilophattak: nyomban felöltöztetik Solymosi Eszternek, mintha az egész világ „vak volna”.
– Már csak azért se érdemelnek kíméletet, hogy egy zsidónőt akarnak a keresztény temetőbe csempészni! – vélekedett Vay György csendbiztos, aki ugyan nem volt vallásos ember, de bizonyos dolgokban „delikát” volt.
– Honnan tudod, hogy zsidónő? – kérdezte Miklós főjegyző.
– A lengyel-zsidóasszonyok szokták levágatni a hajukat. De a mi kis Eszterünknek olajbarna haja volt, és fekete szeme, mint a bogár.
– Ahogy én néztem, ennek olyan kékes, „seszínű” szeme van, mint a víznek! – mond az orvosnövendék.
– Engedelmükkel, fekete szeme van – dünnyögött a gyógyszerész, aki a bakon, a kocsis mellett foglalt helyet, és most hátrafordult, miután csak hajdúnak nem szabad beleszólni a kocsizó urak beszélgetésébe.
– Kék volt az! Nem ért hozzá, öcsém! – intettek a kocsiból.
A gyógyszerész elpirult. A szemek színéhez már ő is csak ért, habár sántikáló ember volna. Az ilyen testihibás emberek érzékenyebbek, mint az épkezűek, éplábúak. A gyógyszerész dünnyögött magában a „leintésre”, de elhatározta, hogy alkalomadtán bebizonyítja az uraknak, hogy neki volt igaza.
A kocsiülésből pedig minden zökkenőnél hallatszott a vitatkozás:
– Kék, mint a víz.
– Fekete, mint a 254szurok.
Gyalázatosak erre az utak. Sokszor zökkent a kocsi, mintha a lelkét akarná kirázni az utazónak.
– De bizony fekete volt – ismételte a gyógyszerész, pedig megfogadta, hogy hallgat.
– Nézze, gyógyszerész úr, úgy áll magának a nőies dolgokban való vitatkozás, mint tehénen a gatya – mond végre türelmét vesztve Vay Gyurka, a veresbajszú csendbiztos, aki asszonyi ügyekben híres szakértő volt a vidéken.
A gyógyszerész másodszor is elpirult, és hallgatást fogadott mindaddig, amíg a hencegő csendbiztost az igazáról másként meggyőzheti, mert a dolgait „kiegyenesedő irányba” látó Vayval úgyse lehetett ezen a napon beszélni. A csendbiztos elmondotta mindazon tapasztalatait, amelyeket a nők szemének színei körül összegyűjtött.
– Az lehet, hogy egy nő szemének a színe megváltozzon, de ahhoz szerelem, gyermekszülés vagy egyéb betegség szükségeltetik. Normális körülmények között a nők szeme nem változik, legfeljebb a fiatalság elmúltával enged tüzéből. De amíg egy nő kacsintani tud, tessék csak rábízni a szemét, urak és patikáriusok!
Körülbelül ez volt a bölcselkedés érdemleges része, amit Vay csendbiztos a női szemekről szükségesnek tartott elmondani, mialatt a halottaskocsi a lepedőbe burkolt holt nővel lassan ballagott a dűlőúton az eszlári torony 255felé.
