IV. Apa és fia
IV. Apa és fia
Scharf Józsefet, az eszlári templomszolgát az első rátekintésre senki se mondta volna zsidónak. Füle mellett nem voltak huncutkák, amelyekről a magyarság a falusi zsidót (a „vadlibát”) messziről felismeri. Kemény, barázdás arcvonásai „parasztosak” voltak. Deres szemöldökei alól kivillogó szemei se voltak szemita-szemek. A beszéde pláne olyan, hogy feltűnés nélkül elvegyülhetne a Felső-Tisza menti nép között.
– Én nem tudok úgy beszélni, mint Móric fiam, mert őtet tanították – mondja, mikor az elnök különböző kérdéseket intéz hozzá, és azokra olyan tempósan válaszolgat, mint egy parasztember:
– A mostani világban nem gondoltam, hogy még olyan emberek is legyenek, akik azt higgyék, hogy a zsidóknak húsvétkor vért kell venni – mondja szinte vállat vonva, paraszti természetességgel, amikor az elnök szemére hányja, hogy éppen Scharf József volt az, aki özvegy Solymosinénak eszébe juttatta, hogy egyszer már szülőfalujában, Hajdúnánáson is előfordult, hogy egy leányka darabidőre eltűnt, és az eltűnéssel a zsidókat gyanúsították, míg a kisleány aztán híja nélkül előkerült.
– Igen, most is mondom, de ez ötven-hatvan esztendő előtt történt, magam is az édesanyámtól hallottam – 422mondja a legnagyobb lelkinyugalommal most is Scharf József, miután ezen „visszaemlékezése” miatt keveredett éppen gyanúba, és ezért már tizennegyedik hónapja ült a börtönben.
– Tehát nincs kizárva annak a lehetősége – kérdezte most a pesti főügyész –, hogy otthon, a feleségének is elmondta, hogy a zsidókat ilyenekkel szokták gyanúsítani?
– Szokták – felelte Scharf csodálkozva, mintha nem értené, hogy mit akar a pesti ügyész úr kihozni abból, hogy ő mit beszélt otthon „Lencsi nénivel”.
– Hát máskor, harmad- vagy negyednap is beszéltek ilyen történetet? – faggatózott tovább az ügyész.
– Azután lehetett, mert lázadás volt a harmadik vagy negyedik napon, hogy a zsidókat ki fogják kergetni – felelte az eszlári templomszolga, aki láthatólag unottan beszélt erről a „bolondságról”. Ő suszter is volt, ha kikergetik a zsidókat, megmarad még mindig a mestersége, amelyből megélhet. Arra nem is gondolt még itt, tizennégy hónapi sanyargás után sem, hogy tán őt is kikergették volna a zsidókkal együtt. Miért?
Az elnök most előszólítja özvegy Solymosinét. Az özvegyasszony jóismerősként néz az öreg Scharfra.
– Solymosiné, feleljen meg arra, hogy miképpen beszélt magához Scharf József akkor, mikor a leány keresésében hazafelé ment?
– Elém jött az útra, és azt kérdezte, hogy mi a bajom? Nem is én szóltam, hanem a testvérem mellettem. Azt beszélte el neki, hogy elküldte a gazdasszonya a kislányt a faluba, és nem leljük sehol. Hát ő erre azt mondta, hogy nem kell ezen búsulni, nem vész az el. Nánáson volt, úgymond, ilyen történet gyermekkoromban. Azt is a zsidókra 423fogták, gyanúsították, még a kemencéjükben is keresték, meg is lelték utoljára a réten.
– Miért hozta fel a nánási esetet, Scharf József? – kérdi az elnök.
– Talán gondatlanság volt, de éppen eszembe jutott, bár ne adta volna Isten, hogy olyan bolondságot ejtettem ki a szájamon – mondja még mindig odavetőleg Scharf József. Láthatólag nem nagyon erőltette meg magát eddigi vallomásában. Másra várakozott ő itt a bíró előtt, aki után néha körüljártatta kivörösödött arcát, lángoló szemét a tárgyalási teremben. A Móric fiút kereste mindenfelé, mert megmondták neki, hogy a mai nap folyamán elébe állítják. Ezért dobogott a halántéka, szorongatta az öklét.
*
No de az elnöknek is volt belátása, és az izgatott Scharf József lecsillapodását bevárandó, Singer Adolffal, „egy piszkos, öreg lengyel-zsidóval”, Braun Lipóttal, egy sánta, tipikus zsidótanítóval, a vén farizeus Weinstein Lázárral, a kaputos, kupeckülsejű Lusztig Sámuellel, Taub Emánuellel, „egy ronda, fekete alakkal”, mint a jelenlévő Tóth Béla írta, töltötte az időt. Ezek a vádlottak bűnrészességgel voltak vádolva, miután az eszlári zsinagógában végignézték Solymosi Eszter megöletését. Újat nem tudott egyik se mondani, amit már a vizsgálóbíró előtt ne ismételt volna. Csak Taub Emánuel, az állásáról lemondott eszlári metsző mesélte el, hogy a nála vendégségben lévő próbametszők ebéd közben is énekeltek, egymás előtt fitogtatván hangjukat. Mire egy Rózenberg nevű eszlári zsidó egy üveg bort hozott ajándékba, hogy a próba-metszők tovább énekeljenek. Vannak olyan 424vallásos zsidók, akik élvezetet találnak a sakterek éneklésében. – Ilyen volt Rózenberg is.
Tizenegy óra felé járt az idő, ilyenkor a régi Nyíregyházán villásreggelizni (gábelfrüstöközni) szokott minden úriember. A hallgatóság pedig a tárgyalás második napján még csupa úriemberből állott. Alispán, polgármester, plébános és a „megyei nemesség”, aki még az első nap látnivalói után is kíváncsi volt a további eseményekre. „Olyan volt a tárgyalási terem képe, mint egy megyegyűlés.” Az elnök tehát szünetet rendelt.
*
Fél tizenkét óra volt, amikor Scharf Móricot bevezették. Az ajtóig a tanítója, Orsovszky Gyula, nyíregyházi katolikus tanító is elkísérte, mert ehhez a komoly és mindig szertartásos tanítóhoz ragaszkodott leginkább a tanulási lázban élő zsidófiú. (Mindent meg akart tanulni, amit egy keresztény fiú tanulhat. Keresztény akart lenni, habár erre nem nagyon biztatták.)
– Mint a tegnapi napon is említettem – kezdte az elnöke miután a fiú megint belekapaszkodott a rácsozatba –, szabadságodban áll atyád ellen szólni, de nem tartozol vele. Még egyszer felszólítalak, akarod-e elmondani azokat a tudomásokat, amit róla tudsz Solymosi Esztert illetőleg?
– Elmondom egészen, ha kívánja a nagyságos elnök úr tőlem.
– Nem kívánja a törvényszék, hanem te akarod-e?
– Nagyságos elnök úr, tegnap elmondtam egészen.
Az 425elnök:
– Ide állsz! Tegnap erre nem feleltél. A kérdés az, akarsz-e atyád ellen tanúskodni?
– Nem akarok! – mondja ki Scharf Móric, és az elnök a megkönnyebbült hallgatóság előtt maga is fellélegezve jelenti:
– Tehát nem akar atyja ellen tanúskodni!
Igen ám, de összesúgtak ezalatt a védők, különösen a kis Friedmann Bernát okos szemei járnak tetőtől talpig a fiún, és egyet-mást mondogat Eötvös Károly fülébe. Eötvös hallgatva mérlegeli a körülményeket, de Friedmann Bernát már jelentkezik is szólásra az elnöknél.
– Tekintetes törvényszék!… Máris terhelte tegnap a fiú eleget atyját, és hallottunk eseteket, amelyekből mindenki megtudhatta, ha nem vak, hogy Scharf Móric apját is úgy terheli, mint a többieket… Kívánom, hogy minden körülményre nézve tartozik az igazat megmondani, mert nemcsak arra tartozik az esküt letenni, amit mond, hanem arra nézve is, hogy semmit, ami erre a dologra tartozik, el nem hallgat.
És Seyffert, a királyi főügyész ugyancsak a védőügyvéd segítségére siet:
– Tegnap voltam bátor indítványozni, hogy a tanúhoz azt a kérdést intézni méltóztassék, hogy kész-e atyja ellen vallani. A fiú kijelentette, hogy igenis kész. S ezért ragaszkodom ahhoz, hogy jogom legyen oly kérdéseket is intézni hozzá, amelyek apjára vonatkoznak.
„Ezért meghalsz!” – mondta most Ónody Géza, akinek tegnap óta az az érzése volt, hogy a védelem és a királyi ügyészség bizonyos dolgokban összefognak az elnök ellen, íme, most nyilvánvaló, hogy az elnököt egyformán szorongatott helyzetbe akarják hozni. Ónody Géza lángoló 426szemmel állott a terem közepén… Az elnök szánakozva nézett a lábai elé bújt fiúra, s így szólt:
– Ma azt jelentette ki, hogy nem akar atyja ellen nyilatkozni… De miután tegnap azt már kinyilatkoztatta, hogy szólni kíván és fog, vallomása minden körülményre nézve ki fog vétetni.
– Móric! Édesatyád jól bánt veled?
– Nem mondom, hogy jól, de azt se mondhatom, hogy nagyon rosszul bánt volna velem – felelte a fiú.
– Miben nyilvánult, hogy nem jól bánt volna veled?
– Abban, hogy mostohaanyám volt. Az nem szokott a mostohagyermekre nagyon felügyelni.
– Te azt állítottad, hogy édesapád mondta neked, hogy hívd be azt a leányt, aki Ófaluból sietve jön.
– Igen.
Az elnök most az oldalt álló Scharf Józsefhez fordul:
– Scharf József, igaz-e ez?
Az eszlári egyházfi nem felel az elnök kérdésére, hanem tempósan, szinte meggondolkozva, mint egy öreg parasztember, előrelépdel. Megáll szemben a fiával:
– Engedelmet kérek, hogy néhány kérdést tehessek a fiamhoz, ha ugyan még ismeri az apját.
Az elnök:
– Arra a kérdésemre feleljen, hogy maga mondta-e a fiának, hogy hívja be a leányt?
– Nem igaz. Hazudik. Rátanították. Minek kérdeznek olyant, amire nem is lehet felelni – kiált fel most a templomszolga, és veszedelmes pirosság önti el arcát.
Most Eötvös Károly mozdul meg az ügyvédek 427asztalánál, és a maga végtelen nyugalmával néhány csillapító szót mond az elnök és az egyházfi felé fordulva:
– Az eset példátlan rendkívülisége miatt, amely prakszisomban még nem fordult elő…
Az elnök:
– Én megengedem, Scharf József, hogy maga felindulásban van, de figyelmeztetem, hogy semmi áron a tisztességről meg ne feledkezzék.
– Semmi sértés nem lesz – felelte Scharf József, megnyugtatólag intve először Eötvös Károlynak, aztán az elnöknek –, csak kérdezni akarok tőle. Ki vagyok én?
– Az én apám! – felelte Scharf Móric, és lesütötte a szemét.
– Tudod-e a Tízparancsolatot?
– Tudom.
– Hát az ötödik parancsolat mit tartalmaz?
– Hogy ne hazudj.
– Az nem igaz. Akkor te nem tudod a Tízparancsolatot.
Az elnök:
– Ez nem tartozik ide. Ilyen faggatást nem engedhetek. Mire az öregebb Scharf az elnökre veti tüzes szemét:
– Akkor inkább méltóztassék engem lekísértetni.
A templomszolga őrei felé fordul, mintha menni akarna vissza a börtönbe. Az elnök bosszankodva int Móricnak:
– Atyád feltette a kérdést, tudod-e a Tízparancsolatot?
Az öreg Scharf visszafordul, és fiához közeledik, aki hátrál előle:
– Állj ide elém, és ne nézz rám úgy, mintha én olyan maskara volnék, amilyennek állítottál. Azt kérdeztem tőled, hogy micsoda az ötödik 428parancsolat?
– Hogy ne esküdj Isten nevére hiába.
– Nem az! – kiáltja Scharf József. – Hogy tudod hát te a Tízparancsolatot?
– Majd ha bibliát fogok tanulni, akkor majd tudom.
Az öreg Scharf felkiált, mintha az egész világ előtt igazolná magát:
– Negyven forintot költöttem a tanításodra, magam vittem utánad az ételt az iskolába, tehát tudhatnád, hogy az ötödik parancsban az van, hogy tiszteljed apádat és anyádat.
– De az sem az ötödik parancsolat! – mondja most az elnök, és leinti az öregebbik Scharfot.
Friedmann Bernát a védőasztalnál az öreg Scharf segítségére siet:
– Itt, Nyíregyházán egy évig volt. Kérdés, hogy nem tanították azalatt Tízparancsolatra? Mivel töltötte azt az esztendőt?
– Mire tanítottak? – kiált fel erre Scharf József, és csaknem megragadja a fiát.
Ámde a Móric gyerek se marad tétlen. Még jobban az elnök lábához bújt.
– Most a nagyságos elnök úr kérdez.
– Én kérdezlek! – kiáltotta az apa.
Az elnök:
– Kérdezheti, de ne tartson soká, essünk át hamar.
– Az nem lesz hamar! – ordít a templomszolga, szembefordulva az elnökkel. – Az két óra hosszat fog tartani.
Az elnök:
– Hogyne! Majd én engedem a fiút zaklatásnak és lelki kínzásnak kitenni!
De Scharf Móric így szól az 429atyjának:
– Hát tessék beszélni. Én nem jöhetek el egész napra, nekem dolgom van. Én nem fogok járni koldulni, nekem tanulni kell, amit feladnak a tanárok. Tessék megmondani, hogy mire feleljek, arra majd felelek.
– Hogy mersz atyádnak ilyent felelni?! – kiáltja az öreg Scharf.
– Én tanultam a törvényt, mióta itt vagyok a megyeházánál. Igenis.
– Még azt sem tudtad, amikor otthon voltál, hogy mi az a szó, hogy „igenis”. Most már betanultad. Beszéld el most már nekem az egész dolgot – mond az apa, és olyan izgult, hogy nem is hallja Friedmann, majd Eötvös Károly szavait, amelyekkel arra figyelmeztetik a fiát, hogy apja szemébe nézve beszéljen.
– Ezernyolcszáznyolcvankettőben…
– Nem úgy mondtad te azt akkor! Azt kérdezem, hogy mit feleltél a vizsgálóbírónak, amikor először hallgatott ki nálunk, Eszláron?
– Azt én már nem tudom. Akkor betanítottak, hogy ne valljak semmit.
Az öreg Scharf üvölt kínjában:
– Ki tanított be?
– Az anyám.
– Az anyád?
– A mostohaanyám. Tegyenek velem, amit akarnak, én nem tudok mást mondani, mint ami igaz.
– Tessék behívatni az anyját! – üvölt tovább a templomszolga.
– Tessék elhívatni a vizsgálóbíró segédjét, Péczely urat! – kapkod Móric atyja 430szavába.
Most Eötvös Károly indítványa hangzik az elnök felé:
– Felkérem nagyságos elnök urat, hogy méltóztassék neki megmondani, hogy mondja ezt apjának a szemébe.
– Nem is akar felém fordulni – motyogja az apa, pedig Móric már valami másvilági erővel függeszti zavaros, kékes, hóbortos tekintetét az öreg Scharfra, de az kínjában nem látszik észrevenni fia szemét.
– Ezernyolcszáznyolcvankettőben, midőn a zsidóknak húsvét előtti szombatjuk volt, az egész tiszaeszlári izraeliták megjelentek a templomban, és megjelentek idegenek is…
– Úgy beszélsz, mintha előtted volna az írás, fiam – mondja elborulva az öreg Scharf, amikor a fia szokásos vallomását befejezi.
– Hogyne tudnám, mikor láttam, hogy lenyomták a földre, és Schwarcz Salamon megvágta a nyakát, és egy vagy két cserépedénybe öntötte a vért! – mormogta a fiú, miután vallomásának ennél a részleténél tapasztalta mindég a legnagyobb érdeklődést.
*
Az öreg Scharf nehezen türtőztette magát.
„A törvényszék előtt példátlan jelenet volt ez – írja Tóth Béla, aki a legjobban forgatta a tollat ezekben a vérvádas napokban. – Amint a vádlott apa szemben állt a vádoló fiával, és tompa, remegő szóval kezdte őt kikérdezni, inteni, dorgálni, majd fenyegetni, átkozni.
A gyerek eleintén nem mert atyja szemébe nézni, de az apa nyersen követelte, hogy tekintsen a szemébe. Maga összeráncolt szemöldökkel, sötét, szúró tekintettel nézett a 431fia szemébe, és tekintete kereszttűzbe vette a fiút, aki vérvörös lett, és lesütötte a szemét.
Később hetyke lett, dacolt atyjával, és megvetőleg szólt hozzá.”
– Én hol voltam akkor? – kérdé Scharf József a gyilkosság meséjének elmondása után, kis hallgatás után fiát.
– Ott volt a szobában.
– Mért nem szóltál, hogy nézzem meg az egész komédiát?
– Nem hívtam, mert nem jutott eszembe.
Az öreg Scharf határozott céllal vizsgáztatta Móricot:
– Magyarázd meg nekem, hogy mi az a hulla?
– Akkor nem tudtam jól beszélni, de most már tanultam egy kicsit, tanultam nyelvtant, tudom, hogy kell beszélni tisztességes emberekkel.
– Akkor, mikor még otthon voltál, nem tudtad, hogy mi az a hulla – ismétli az öreg Scharf makacsul.
– Akkor úgy mondtam, hogy holttest.
– Úgy kell elmondanod, ahogy akkor elmondtad. Hát szabad-e szombaton metszőnek kést venni a kezébe, és vágni valamit szombaton?
– Én azt nem tudom, mert nem tanultam azt a sok nagy bibliákat.
– Hát nem szégyelled, hogy ezek a sok szegény emberek szemedbe köpnek neked mind? – folytatta az öreg a kérdéseket.
– Ki fog kapni az is, aki a szemembe köpött! – kiáltott fel Móric.
– Te is ki fogsz ám kapni!
– Én nem fogok kikapni. Én 432tudom.
– Hát száz ember csak több, mint egy rongyos, cudar gyerek! – szólt most az apa, és egy lépést tett fia felé.
Az elnök:
– Ne bántsa!
– Dehogynem bántom az én gyerekemet! – ordított megint Scharf.
– Most a miénk! Most nem fogja bántani! Most a mi oltalmunk alatt áll. A törvény oltalma alatt. Én semmiféle sértést nem tűrök – kiáltott Korniss Ferenc, és olyan tekintetet vetett az öreg Scharfra, hogy az megállott.
– Alássan kérem elnök urat, hogy mert ő engem az én ellenpártom kezébe adni?
Megint csak Eötvös Károlynak kellett emberfeletti bölcsességével közbelépni, hogy az öreg Scharf melegében össze ne „rúgjon” az elnökkel is.
A templomszolga nyugodtabb lett, és folytatta kérdéseit:
– Mered mondani, hogy nem én zártam be a templomajtót?
– Én zártam be.
– Akkor hát én hazudok?
– Hát hazudik, azt is megmondom.
Az apa csaknem kőbálvánnyá meredt a fiú szavára. Sápadt arcából szinte kiugrott a szeme. Az elnök közbelépett:
– Ez a következése, ha forszírozza és provokálja a fiút.
Scharf József levegő után kapkodott:
– Hogy mered ezt szemembe mondani?
– Én nem hazudok – felelte Móric olyan dacos konoksággal, hogy az apa darabideig szóhoz sem jutott. Csak állt, mint akit mennykő ért.
„Scharf Móricnak gyűlölet szólt minden szavából 433minden ellen, amihez őt eddig valami kötötte – írja Tóth Béla, aki ott ült az apa és fiú közötti jelenet közelében. – Hideg dacot mutatott könyörtelenül, és mosolygott, mikor apja összekapta kezeit feje fölött, és átkokat mormogva rogyott vissza a vádlottak padjára.”
*
A királyi főügyész, aki már huzamosabb idő óta nyugtalanul, várakozólag ült helyén, és mindig kelletlenül mosolygott, amikor az elnök Móric gyereket atyáskodva oltalmazta édesapja ellen, most hirtelen megszólalt:
– Tegnap én akartam e kihallgatást, de nem fejeztem be. Vártam tehát, hogy a nagyságos elnök úr át fogja nekem adni a kihallgatást.
Az elnök:
– Megvallom, már eddig is túlságosabb szabadságot engedek a védelemnek, amit voltaképpen engedhetnék, de nem akartam akadályozni. Tessék tehát feltenni a kérdéseket!
A közvádló elvörösödött, miután az elnök a védők közé sorozta őt is a nyilvános tárgyaláson, csak Kornisstól telhetik ilyesmi, aki bizonyára maga is tisztában van, hogy amúgy se lesz belőle kúriai bíró.
A közvádló egymásután adja fel a kérdéseket, és Scharf Móric mindegyikre válaszol. Ha megakad a feleletben, ott van hatalmas pártfogója, a törvényszék elnöke, akinek lába mellől most már egy tapodtat se mozdul a zsidófiú.
Mind a két kezével belekapaszkodik a rácsba, mert most már rá kellett jönnie, hogy mindenfelől ellenségekkel van körülvéve. Ellenségei a vádlottak a háta mögött. Ellenségei baloldalán a védőügyvédek, és ellensége volt a jobbról 434ülő királyi főügyész is. Legnagyobb haragosa lett édesapja, aki szinte megsemmisülve rogyott le a vádlottak közé a fiával való beszélgetés után. Nincs itt már senki, akihez ragaszkodni kell, mint a legnagyobb hatalmú elnök, aki most a zsidófiú védelmére siet, amikor a főügyész a gyertyatartók felől vallatja.
– Ki tette el a gyertyatartókat az asztalról?
– Solymosi Eszter.
– Mért nem tette el Bátoriné, aki máskor szokta, aki a tehenet is megfejni szokta szombaton a mostohája helyett?
– Mert nem jött oda Bátoriné.
– Mért nem ment be maga őt hívni?
– Tudtam, hogy sok dolguk van, nem érnek rá.
– Hogy lehetett azt tudni?
– Azért, mert láttam reggel.
– Ebből nem következik. Mikor ott lakik a házuk mellett: az lett volna természetes, hogy behívja.
Móric nem felel erre. De segít az elnök:
– De talán nemigen tartozott Móricra, hogy a gyertyatartók elrakásáról gondoskodjék!
Így vetett véget az elnök a gyertyatartókról keletkezett vitának a királyi főügyész-helyettes és a tisztaeszlári zsidófiú között.
Meg is lett a következménye nyomban, amint a főügyész arról vallatná Móricot, hogy miért ment a templomajtó kulcslyukán benézni?
– Hallottam a kiáltást.
– És mikor odament a kulcslyukhoz, mit látott?
– Azt már elbeszéltem tegnap. Én nem fogom százszor 435megmásolni.
– De én követelem magától. Én királyi főügyész-helyettes vagyok. Nekem jogom van követelni magától, hogy minden kérdésre, amit teszek: maga feleljen nekem.
– Majd, ha a nagyságos elnök úr megmondja, akkor felelek – válaszolta Móric, és gúnyosan nézett az ügyészre.
Az elnök:
– Móric, mondd el a dolgokat! Bár megjegyzem, hogy amit már egyszer elmondott, azt nem kellene annyiszor ismételnie.
Az ügyész nyelt egyet.
– Hol feküdt a lány?
– A földön.
– Merre volt a feje?
– Úgy hosszúságában feküdt – felelt Móric odavetőleg, de az ügyész nem enged:
– Hogy feküdt a lány? Úgy, hogy a maga szemébe nézett?
– Igen.
– És csendesen feküdt ott?
– Nem, hanem tartották.
– Hol tartották?
– Arra nem emlékszem. Ennek már egy éve… Én nem mindig azzal foglalkozom.
A királyi főügyész megint szeretné, ha az elnök utasítaná Móricot a tisztességes válaszadásra, de az elnök most már egyetlen szót sem szól: boldoguljon a főügyész a fiúval, ahogy tud. Az elnök maga is unottan hallgatja a sokszor hallott kérdéseket, amelyekre Móric, az elnök példáját utánozva, ugyancsak unottan, kimérten, minden izgalom nélkül válaszolgat. Csak akkor pirul el, amikor a főügyész a vérvevő fazék nagyságáról tudakozódva, azt mondja a 436fiúnak:
– Maga nem is tudja, hogy milyen a liter. Mutassa meg, mennyi lehetett?
Móricot bántja, hogy a főügyész nem hisz az ő tanultságában.
– A liter ilyen. – A két kezével mutat. – Másfél arasznyi magasságú edény.
S ezután, mikor legjavában kérdezgetné az ügyész a fiút, és az mind odavetőbben válaszolgatna a felizguló közvádlónak, szép csendesen, de érthetően megszólal valaki a közönség körében:
„Seyffert is saktervédő. Nem szabad a gyermeket kiadni a zsidóknak.”
A főügyész az elnökre nézett, de az elnök nem hallotta a mind mozgalmasabbá váló „megyegyűlésben” a kiejtett megjegyzést.
„Úgyszólván az egész terem tárgyalt – írja a hidegvérű hírlapíró e percekben. – A hölgyek is. Akik a bíróság mögött, a nyitott ajtóban, legyezők mögött mosolyogva kísérik az érdekes látványt. Az elnök csak akkor szólt közbe vagy nyúlt a csengettyűhöz, mikor az állapot már szinte tűrhetetlen volt.”
A főügyész tehát nemsokára abba is hagyta a zsidófiú vallatását, miután már jóformán senki se hallgatott rá.
*
De felugrott most a vádlottak közül a legizgékonyabb tarcali metsző, ama bizonyos Buxbaum, aki tegnap dühében a szemébe köpött Scharf Móricnak. Most is olyan izgatott, hogy a szavát is alig lehet 437érteni.
– Alássan kérem, méltóztassék nekem még egy szót engedni ezzel a fiúval. Sage mir nur…
– Nem tudok németül. Én már egy ízben kijelentettem, hogy már egy éve nem beszélek sem zsidóul, sem németül. Én csak magyarul beszélek! – szól Móric, és a teremben megint felugrálnak az emberek, mintha most mondta volna ki azt, amit az eszlári zsidófiútól itt mindenki várt.
A forgatagban alig hallatszik Buxbaum kérdése:
– Ich frage dich, das eine sollst du mir sagen: wer hat sie hereingerufen?
(Egyet kérdezek tőled. Mondd meg nekem, ki hívta be a lányt?)
– A kolduszsidó! – felelt Móric.
Buxbaum erőlködik:
– Was hat man ihr gesagt? (Mit mondtak neki?)
– Azt mondták neki, hogy valami tárgyat kell vinni Újfaluba.
– Und was für ein Messer war das, womit man sie geschlachtet hat?
(Milyen kés volt, amilyennel a leányt megölték?)
– Olyan kés, amilyennel az aprómarhát szokták vágni – mond a fiú magyarul a német szavakra.
A közönséggel alig lehetett bírni Móric válaszai után. „Erre is betanították?” – hangzott itt-ott a kiáltás, mert nem mindenki tudott volna a német kérdésekre magyarul felelni, mégpedig abból az egyszerű okból, hogy az akkori Nyíregyházán a zsidókon kívül kevesen értettek németül, sőt még maguk a zsidók se valamennyien.
„Buxbaumot, aki felszökött, és melléje állt a fiúnak, 438egy szuronyos őr le akarta tuszkolni – írja Tóth Béla –, de a kis zsidó szembeszállt az őrrel, és nem hagyta jogait.
Rendkívül izgalmas jelenet volt az, amilyent még nem látott törvényterem!
A torzult, lángvörös arcú, villogó szemű fiú ott állt a bírói asztal előtt, és hol az apja, hol a zsidók ugrottak melléje, faggatni, hogy ismételje szörnyű vádját, arcaikon gyűlölettel és kétségbeeséssel.
A fiú hajlíthatatlan maradt.”
*
Buxbaum tovább ostromolja a fiút:
– Hast du das mit eigenen Augen gesehen?
(A saját szemeddel láttad ezt?)
– Igen. A saját szememmel.
– Tudod, hogy szombaton csirkét sem szabad levágni?! – kiált Buxbaum.
– Azt nem tudom…
Erre az öreg Scharf, a templomszolga tör utat a fiúhoz:
– Hogy nem szabad?! – ordítja. – Szakadjon rád az ég, te barom!
És felemeli mind a két öklét.
– Mióta itt vagy a megyénél, óhajtottad-e, hogy engem láss? – kiáltja ökleit rázogatva.
A fiú szembeszáll:
– Micsoda hasznom lett volna, ha láttam volna? Tudtam, hogy itt látni fogom eleget.
– Hogy tudtad te ezt?! – üvölt az apa. – Én jelentettem tízszer is, hogy szerettelek volna látni. Bebizonyítom a nagyságos elnök úrral, a vizsgálóbíróval, királyi ügyésszel, a 439méltóságos főispánnal és a többi urakkal, és nagyon kértem, hogy húsvéti ételt adjanak neked.
– Énnekem nem kell pászka. Énnekem volt jobb ennivalóm.
– Olyan rossz voltam én hozzád, hogy nem is akartál látni? – kérdi az apa.
– Mi haszna van? Jobb, ha nem ismerem.
– Rám szorulsz még valaha!
– Nem szorulok rá.
– Nem? Hát mid, kid van neked?
– Ami van, az van.
– Ki adja neked?
– Akárki adja, ahhoz semmi köze.
– De én akarom tudni, hogy ki adja?
– Azt adja a magyar királyi belügyminiszter!
– Ki az a belügyminiszter? Magyarázd meg nekem.
De most az elnök int:
– Megfelelt kérdésére. Ne kívánjon magyarázatot tovább.
Mire Eötvös Károly is felemelkedik, és inti az öreg templomszolgát.
– Én magam szeretném magam védeni! – kiáltja oda Scharf az ügyvédjének.
Scharf József: Te éntőlem már nem is félsz? Mi lesz belőled?
Scharf Móric: Az alispán úr azt mondta, hogy itt leszek a megyeházánál, míg a végtárgyalás el nem múlik, azután mesterember leszek.
Scharf József: Azt mondták nekem, hogy már be is jártad az egész várost, de nem találtál helyet, és hogy jobb neked a kolbász, mint a kóser étel. Ugye 440jobb?
Scharf Móric: Jobb.
Scharf József: Megtanítottak, mondd meg, ki tanított?
Scharf Móric: Engem nem tanított senki sem.
Scharf József: Mikor a fogházban kérdeztelek a hulláról, az elveszett leányról, mit mondtál nekem?
Scharf Móric: Akkor elbeszéltem, én nem vagyok bolond, hogy itt beszéljek.
Scharf József: Az, aki tanított, nagyobb szamár, mint te.
Az elnök: Az lehet a maga meggyőződése, de nem tartozik ide.
Scharf József: Én taníttattam, én igen sokat fizettem érte.
Scharf Móric: Taníttatott, de mikor benne voltam a tanulásban, egyszerre kivett az iskolából.
Scharf József: Tudtál már írni-olvasni, hanem mióta itt vagy, igen nagy nótárius lettél. Mondd meg, mikor voltál Recsky előtt?
Scharf Móric: Szombaton vagy vasárnap este.
Scharf József: Akkor még nem tudtad, hogy mi az a hulla?
Scharf Móric: Hát akkor nem mondtam, hogy hulla, hanem azt mondtam, hogy holttest.
Scharf József: Érdemlem én tőled, hogy úgy beszélsz rólam? Hát nem fogod sajnálni, ha engem felakasztanak? Nem sajnálod azon ősz embereket, akik itt vannak? Weiszsteint, Jungert? Azt nem sajnálod, hogy tizenhárom hónap óta nem láttad testvéreidet?
Scharf Móric: Én nem tehetek róla.
Scharf József: Temiattad nem bocsátanak el.
Scharf Móric: Majd elbocsátják.
Scharf József: Ugye, te tudod, hogy apádat nem 441fogják bántani? Téged megtanítottak rá? Azt mondták neked, hogy engem nem bántanak, csak a többieket?
Scharf Móric: Azt mondták.
Scharf József: Hát, ha te nem ugattál volna olyan hazugságokat, akkor el lehetett volna már végezni, akkor nem volnánk itt.
Scharf Móric: Más miatt nem lehetett azt elvégezni.
Scharf József: Hát miért nem lehetett elvégezni?
Scharf Móric: Azt én nem tudom, azt nem lehet tudni másnak. (Nagy mozgás a közönség közt.)
Az elnök: Nem kell neki felelni, ha nem akar.
Eötvös védő: Nagyságos elnök úr! Én kérdem a tanútól, miért nem lehetett a vizsgálatot befejezni, és miért tartott tizenhárom hónapig?
Scharf Móric: Azért, mert az Eszláron maradt zsidók felöltöztettek egy hullát Solymosi Eszter ruhájába. Ezt én olvastam az újságban, az pedig nem Solymosi Eszter volt.
Eötvös védő: Hátha Bátori Gáborné azt fogja mondani, hogy szombaton ő vette le a gyertyatartókat?
Scharf Móric: Azt nem fogja mondani.
Eötvös védő: Mikor beszéltél Bátori Gábornéval?
Scharf Móric: Ma.
Eötvös: Ma? Hol beszéltél vele?
Scharf Móric: Az udvaron bejött, és kérdezett valamit.
Az elnök: Akar még Scharf valamit beszélni?
Scharf József: Nem lehet vele beszélni. (A fiú elöl, ahol állott, helyére megy, s aztán ismét elébe áll.) Hát mondd meg, imádkozol te mindennap?
Scharf Móric: Imádkozom.
Scharf József: Hadd lássam, van-e rajtad 442ciciz?
Az elnök: Ezt hagyja el, ez nem tartozik a dologra.
Eötvös védő: Elmondanád-e, fiam, édesapádnak, amit a kulcslyukon láttál?
Scharf Móric: Igen, elmondtam.
Scharf József: Hát a tányérokat hová tették?
Scharf Móric: Azt már ők tudják!
Scharf József: Hát nem együtt mentünk mi a házba?
Scharf Móric: De a többiek ottmaradtak.
Eötvös védő: Azt kérdeztem az előbb, hogy aznap, mikor állításod szerint láttad, hogy a leányt megölték, elmondtad-e azt apád előtt a szobában? Mondd a szemébe, hogy elmondtad-e vagy nem?
Scharf Móric: (Apjával szemben.) Elmondtam.
Scharf József: Mikor mondtad el?
Scharf Móric: Mikor bementem a templomajtótól.
Scharf József: Hát te nem mentél be velem? Hiszen be volt zárva a templom; a kis Rózsika vitte be a kulcsot.
Scharf Móric: Nem vitte be.
Scharf József: Hazudol. Hátha anyád is úgy fogja mondani, mint én?
Scharf Móric: Hiszen mikor én megmondtam neki, ő mondta nekem, hogy hallgassak.
Eötvös védő: Arra feleljen, Scharf, azt mondja Móric, hogy rögtön aznap elmondta, hogy mit látott a pitvarban: mit szól erre?
Scharf József: Hazudik még az is, aki tanította. Hazudik! Lázadást akartak tenni az országban.
Ámde Braun Ábrahám, az a bizonyos sánta eszlári tanító ugrik most Móric gyerek elé.
– Egy szavam van a fiúhoz, ő láthatta Solymosi 443Esztert. Hát tudna-e nekem egy jelt adni, amit kérdezek tőle. Ha te láttad, és megnézted jól, mondd, milyen szeme volt?
– Majdnem olyan, mint Zsófinak, a nénjének.
A tanító kérdi:
– Hát annak milyen szeme van?
– Mondd, olyan, mint Eszternek van! – kiált közbe végtelen megvetéssel az öreg Scharf.
Most jön Lusztig Ábrahám, a kupec, aki csak annyit kérdez még felháborodásában Mórictól:
– Igaz, hogy azt mondtad, nem akarsz többé zsidó lenni!
– Mondtam.
Az öreg Scharf ordít:
– Miért?!
– Azért, mert nem akarok zsidó lenni. Nekem szabad igazat mondani.
Az elnök:
– Igazad van. Ami igaz, azt mondd meg, ne hagyd magad megzavarni. Amit tudsz, arra felelj lelkiismeretesen; amit nem tudsz, arról hallgass.
*
„Rettentő volt a három és fél óra, ameddig az apa és fiú között folyt a jelenet – írja Tóth Béla másnap a lapjában. – Az öreg Scharf minduntalan felugrott padjáról, és odaállott a fiú mellé, rámeredve sötét tekintetével. Olykor sírt, máskor verejtékét törölgette, aztán összeszorított öklökkel szitkozódott. A fiút nem hatotta meg semmi. Vádját következetesen fenntartotta.
A védőkkel és a közvádlóval szemben a fiú szinte kihívó volt. Olyan mondásai, mint az, hogy a megyei irattárban 444bukkant a magyar királyi belügyminiszter iratára: nagy tetszést keltettek a közönségben. Az is elismerésre talált, amikor apját »magának« címezte, és az atyja feljajdulására, hogy így kell azt mondani egy atyának? – azt felelte: »Hát méltóságos úrnak címezzem?«
Scharf Móric a legnagyobb lélektani rejtély.”
