A Bach-huszár
A Bach-huszár
Abban az időben, amikor boldogtalan szerelem vagy hasonló betegségek miatt a háziorvosok még javában ajánlgatták a levegőváltozást, az utazást, a fürdőzést: hajókázott a „Kisfaludy” nevű régi gőzhajón egy úriember, aki a legenda szerint a gőzhajótársaság szolgálatában állott, és abból a célból volt a „Kisfaludy”-ra szerződtetve, hogy a búskomor, magukban merengő, életunalommal tépelődő utasokat felvidámítsa.
A vidámítás pedig úgy történt, hogy az úriember jól megtermett alakjára felhúzott egy sárga nankingnadrágot, amelyet abban az időben a valamirevaló gavallérok viseltek. Nankingnadrág: ez volt a neve a nadrágnak, amint későbben Pejácsevicsről, a tábornokról, a walesi hercegről, a „kis negyvennyolcról”, napjainkban pedig Oxfordról neveznek el nadrágokat. A gőzhajói úriember felhúzta a meglehetősen dagadt termetére a sárga nadrágot. Lefeküdt a gőzhajó kabinjában arra a piros bársonydíványra, amely emberemlékezet óta díszíti a gőzhajók szalonjait. A falnak fordult, és rettenetesen horkolt Füred és Tihany között, néha még tovább is, ha bírta szusszal. És nadrággal. Mert a „Kisfaludy”-n az volt a szokás, hogy minden első osztályú utas, akinek jogában volt a gőzhajó szalonját is felkeresni, végigvágott ernyőjével vagy bottal a horkoló nankingnadrágoson. Azon a helyen (célozva), ahol legdagadtabb volt a nadrág. Az utasok a hajófedélzetre nyíló ablaknál leselkedtek, mikor egy-egy vállalkozó kedvű úriember sétapálcáját forgatva ujjai között, hamiskás szemhunyorítások közepette, lehetőleg lábujjhegyen elindult a hajószalon felé, ahol mindig egyforma, lebírhatatlan erővel visszhangzott az álmos utas horkolása. A vállalkozó úriember elindult, a publikum az ablakhoz gyülekezett, néha még a gőzhajó kapitánya is, ha jó ismerősei voltak az utasok között. A jókedvű úr felemelte a nádpálcáját (néha aranygomb is akadt az ilyen nádpálcákon), aztán nagyot sújtott336 vele a dagadt nankingnadrágra. Aztán igyekezett kifelé ő is az ajtón, hogy odaállhasson az ablakbeli nevetők közé, akik hahotázva nézték, hogyan ugrik fel fektéből a nádpálcával megtisztelt uraság, hogyan kapkod nankingnadrágja fájós részéhez, hogyan forgatja szemét, miközben támadóját kereste még a dívány alatt is. De csak vidám nevetőket látott a szalonablakban, akik olyanformán lökdösték egymást könyökükkel, mint a falusi cirkuszban szokás. A sárganadrágos szégyenletében megint csak visszafeküdt a kanapéra, és igyekezett ismét elaludni. A gőzhajó alig ment néhány fonálnyit a bűbájos tavon, mikor a szalonból megint felhangzott ama csodálatos horkolás. Persze, előbb-utóbb akadt új vállalkozó a horkolás elnémítására. Néha még hölgyek is, akik az eső ellen a nagymamák esernyőit is magukkal hozták. És itt a gőzhajón hasznát vették.
Tehát végeredményében mégiscsak az öreg háziorvosoknak volt igazuk, akik a levegőváltozást vagy az utazást ajánlották búskomor betegeknek, akik azt hitték magukról, hogy már többé nevetni nem mernek életükben, mert ugyanakkor valami eltörik bennük.
Valóban fizetést kapott azért a sárga nadrágos úriember, hogy napszámban horkolt a „Kisfaludy”-n? Nem lehetne mondani. Sehogy se lehetne ezt mondani: habár a kanapé mindig „fel volt tartva” részére a gőzhajón Tihany és Füred között. De egyéb fizetése nemigen lehetett, mint akár azoknak a híres nagyétvágyú embereknek se volt különb kedvezményük, akik bizonyos vendéglőket látogattak, és fogadásból, jókedvükből, egészségükből végigették az étlapot elölről lefelé és hátulról visszafelé. Igaz, hogy a vendéglősnek hírneve gyarapodott az ilyen vendég látogatása idején, mindig akadtak nézői az effajta produkciónak. Az utolsó ilyen jeles férfiú, aki azzal kezdte ebédjét, hogy dupla húsleves adagot rendelt a vendéglőben, két tojással és kenyérdarabkákkal: Szücs „Pátri” volt, akit egyébként abban az időben, mikor a nemzetnek és országnak mindig volt valamely humorisztikus figurája is (l. a nemzet bárója, a nemzet kortese, az ország funerátora, az ország dalárdistája, például Henter bácsi, a nyíregyházi várnagy, az ország zongoristája, a félkezű Zichy gróf stb.), abban az időben a nemzet pátrijának (földijének) neveztek. De étvágyáról is lehetett volna nevezetes Szücs bácsi, egykor egyetemi ifjúsági vezér, később képviselőházi terembiztos.
De most maradjunk a mi nankingnadrágos úriemberünknél, aki látszólag csak azért volt a világon, hogy legyen kivel incselkedni az337 unatkozó gőzhajós-pasaséroknak. Aki Magyarországnak ebben a romantikus korszakában (a múlt század vége felé) messzi vidékről a Balatonra csalogatta az életunt uraságokat, akik már jóformán elfelejtettek mindent a világi jó érzések közül. Az evést, az ivást, a politizálást, a szerelmet, a gondtalan nevetést. Mikor híre ment, hogy a „Kisfaludy”-ról nevezett gőzhajón Tihany és Füred között állandóan horkol egy sárga nadrágos úriember, akin jól végig lehet vágni a sétapálcával. Akinek a meglepett ébredezésén, a gyanakvó körültekintésén, vakaródzásán és ámulatán nevetni szokott mindenki, aki a „Kisfaludy”-ra megváltotta a jegyét. Szállt, szálldogált a híre annak a sonkafejű embernek, aki voltaképpen sohasem tett egyebet, mint horkolt a gőzhajón.
Magyarország – ó, régi Magyarország – csakhamar tudomásul vette, hogy mely mulatság mikor szokott történni a „Kisfaludy”-n. Amilyen még a legjobb kalendáriumokban sem szokott előfordulni. Nem írták volna az újságok, mert az akkori lapszerkesztők komoly emberek voltak. De hiszen éppen azok a legérdekesebb hírek, amelyeket nem olvashat az ember újságokban. Amelyeket anekdotákban, mesemondásban, szájról szájra járó történetekben olvasunk. X. Y. alszik a gőzhajón, és mindenki végigvághat rajta az esernyőjével.
Mondhatom, hogy a magyar fürdőkrónikákban az Anna-báli királynőkön kívül alig volt nevezetesebb lény a horkoló utasnál. Még a Tiszántúlról is útrakeltek komoly, komótos, léhasággal alig vádolható magyar urak, hogy a maguk két szemével lássák: mi történik a Kisfaludyn, amikor az javában úszik a Balaton közepén. Egyik atyámfia, aki Szabolcs vármegyéből kelt útra, hogy végigverhessen maga is a sárga nadrágú kövér emberen („olyanforma volt, mint valami angol” – mondá rokonom), késő ősszel került vissza a barátságos mulatságból. „Jó pár ezer pengőmbe került, de megérte!” mondogatta élete végéig. Mert persze, kártyajáték is folyt közben a „Kisfaludy”-n.
Az egyik hagyomány-forrás szerint (egy Anna-báli királyné jegyzetei szerint) a sárga nadrágos úriember, aki ilyen országraszóló mulatságául szolgált a múlt századbeli magyaroknak (mert hiszen még öklöndözött is álmában), nem volt más, mint maga a „nemzet bárója”, bizonyos Bizay nevű régi félkézkalmár, akiről már R. Eötvös338 Károly és Tóth Béla is megemlékezett a magyar furcsaságokban. Már én úgy nézem innen a múlt idők kárpitjait, hogy nem lehetett Bizay ez a nankingnadrágos. Bizay kártyapártik rendezője volt. Uzsorások ismerőse. Magyar Falstaff. Gyanús ismeretségek összehordója. Ingyenélő és ál-hazafi. A makk-disznó kortese. A cigánymuzsikusok cinkosa, aki együtt vigyázott a bandával: vajon nem ereszti el a markában tartott eleven legyet a tányérozó kontrás. Az Anna-báli jegyző tévedett, amikor a nankingnadrág „dicsőségét” is Bizay lókötései közé akarja fűzni.
Valószínűbb és lélektanilag inkább érthetőbb az a másik hagyomány, amely szerint a sárga nadrágos ember, akinek megütögetéséhez talán még Peleskéről is elindultak (nem beszélve dunántúli szekerekről), nem volt senki más, mint egy Bach-huszár. Egy régi császári hivatalnok, aki az idők változásával kipottyant fészkéből, mint valami csúf szarkafiók. A sötét évek, a 67-i koronázással letörlődnek a történelem lapjairól, de a sötét évek emlékei darab ideig kísértenek. Itt maradnak azok az árnyékok, akik eleven korukban riadt gyűlöleteket keltettek a magyarokban: az „árulók”, a Bach-huszárok, akik felvették a hivatalnok-uniformist abban az időben, amikor nem illett hivatalnoknak lenni. Felvették pedig az uniformist falun, magyar emberek is. Keserves vezeklés volt a bérük ezeknek az eltévelyedéseknek, mikor az idők fordultak.
A nankingnadrágosról azt mondja a hagyomány, hogy nagyon jó családból származott dunántúli férfiú volt, akinek maradékai tán még manapság is élnek. Nemes ember volt, de megbotlott. Beállott Bach-huszárnak, amikor ezt egyetlen atyafia se merészelte tenni. Az atyafiak inkább búsultak, remetéskedtek, visszahúzódtak, keserűen legyintettek, „csendillák”-ban (lugasokban, présházakban) bujdokoltak, ahol mindenféle drótostótokat (Kossuth állítólagos küldönceit), ál-Petőfieket rejtegettek. De a nankingnadrágos gavallér nem volt hajlandó ugyanilyen életmódot választani, felcsapott kormányhivatalnoknak, mikor senki se akart ilyen lenni. Azt mondja a hagyomány, hogy megyefőnök volt, mely rang a megyefőispánságot akarta utánozni. És midőn az idő így fordult, hogy most már azoknak az embereknek kellett volna bujdosóba menni, akik itt a hatalmat biztosították: Taynak, a megyefőnöknek nem volt bátorsága remetéskedni, elbújni, kitérni az új és régi nemzedék elől, amely nem felejtette el múltját.339
Sárga nadrágba bújt, megveregette magát a „Kisfaludy”-gőzösön, de annyi lélekerő nem szorult belé, hogy elbujdosson egy szőlőhegyi présházba, ahol senkinek sincs útjában, ahol korommal felírná az esztendők számait – mint ezt az imént elbujdosottak cselekedtek. A „közéletben” akart maradni, nem akart kimenni a társadalomból, inkább tűrt gúnyt, megvetést, sőt amint láttuk: ütleget is, de megadni nem akarta magát.
Némelyek azt is mondták, hogy az egykori Bach-huszár így akart vezekelni bűneiért, amit a magyarok ellen vétett. Mártírja akart lenni korának. „Németségének”, „osztrákságának”, hazaárulással egyenlő hivatalnokoskodásának. Tay horkolt a „Kisfaludy”-n – de csak azért horkolt, hogy méltó büntetését elvehesse.
Vajon hány pasasérnek kellene napjainkban horkolni a gőzhajón, vonaton, várótermekben, hogy megvezekeljen mindazokért a bűnökért, amelyeket hazája ellen elkövetett. Hogy megkapja a maga ütlegeit, amelyeket saját belátása szerint is kiérdemelt?
1927340
