A „bolond Mednyánszky”, a csavargók patrónusa

Teljes szövegű keresés

A „bolond Mednyánszky”, a csavargók patrónusa
Mednyánszky László báró, a festőművész, Magyarországnak abból a korszakából jött, amikor bárónak, grófnak unalmában még bolondnak kellett lenni, mert ilyen volt a divat.
Már Széchenyi István kezdte… Alapíthatott Akadémiát, építhetett Lánchidat, írhatta röpíveit: Magyarországon mégis csak a döblingi bolond volt a neve, és nem sokkal többet tartottak róla, mint ama Kempelen Farkas báróról, aki a sakkgépet feltalálta. (A hagyomány szerint a sakkozó gépbe egy kis termetű török volt elbújtatva – ez a kép megjelent valaha a régi Vasárnapi Újság-ban is.)
A divat nemigen kérdezi, hogy van-e valamely praktikum a dolgok háta mögött; a bolondság éppen úgy divatba jött, mint akár I. Ferentz király alatt a sok feleség és a sok gyerek. I. Ferentz maga járt elöl jó példával. Négy feleséget fogyasztott el, de a négy asszony közül csak a második számú, Mária Terézia Karolina, a nápolyi király leánya tett eleget hitvesi kötelességének: tizenhárom gyermeket szült tizenhárom esztendő alatt. (Vajon mi lett volna, ha a másik három feleség is követné a nápolyi nő példáját? I. Ferentznek van a legtöbb gyermeke Európában.) A sokgyerekességben még a legmódosabb magyar urak sem tudták követni I. Ferentz példáját, legfeljebb a feleségeiket kísérgették a temetőbe, hogy helyette újat vegyenek; így, József, magyarországi nádorispán, elmúlt házigazdám is három feleségben gyönyörködött, abban a margitszigeti kastélyban, amelyet éppen az asszonyok kedvéért épített.
I. Ferentz császár és király után még sok minden divatba jött Magyarországon az özvegység elleni medicinán kívül… Divatban voltak a kövér emberek, akiknek külön kocsikat csináltak a kocsigyártók, mint például az Esterházyról elnevezett kocsit; nem volt olyan nagy ritkaság a száz kilón felüli ember, mint ezt napjainkban232 hinnénk, sőt egy Sz. nevű huszárkapitány alakjában még mostanában is közöttünk jár egy úriember, aki, ha jókedve volt: megfelelő lóra ült, és százhetven kilós testsúlyával a falka után lovagolt… Divatban volt a félkezű ember, amikor Zichy Géza gróf zongorázgatott itt a Redoutban. Divatban volt a bogarász, a lepkész, a csikász – amikor még Herman Ottót képviselőnek is megválasztották azért, mert olyan torzonborz hajzata és szakálla volt, és emellett tudós híre… Divat volt erős embernek lenni, amikor az atlétikai klubok alakulnak, és mikor a cirkuszban a Duna parti rakodómunkások próbálják földhöz teremteni a külföldi birkózókat, valamint a városban Bothmer báró táncoltatja huszonöt kilós huszártiszti kardját a feje búbján… Divat volt a leány- és asszonyszöktetés; divatban volt a golyós puskával eltalálni a vadgalambot, amikor pazonyi Elek Guszti ezredes a levegőbe dobált ezüstforintosokat pisztolygolyóval behorpasztotta, amely ezüstforintosból szokás volt mustradarabot hordani a mellényzsebben; divat volt a kincsásók elmúlásával ősmagyarok csontjai után ásni, amikor minden valamirevaló magyar városban múzeumokat alapítanak, és nemegyszer elhullott lovak csontjainak alakjában mutatkoznak meg honfoglaló őseink. Divat volt emlékiratokat, naplókat, jegyzeteket írni még úriembereknek is, ama bizonyos sztregovai Madách, az aszódi Podmaniczky és a többi kitűnő férfiak óta – hogy hirtelenében ne is beszéljünk a gyűjtőkről, akik a női harisnyakötőktől kezdve a sétapálcákig mindenfélét összegyűjtenek. (Boldogult nagyatyám kalapokat gyűjtött; volt is neki annyi kalapja, hogy boltot nyithatott volna.) Divat volt Sobri Jóskának vagy legalábbis Sobri Jóska bandájához tartozónak kiadni magát az egyébként kifogástalan úriembernek, mint ezt ama bizonyos Vay gróf tette, és ugyancsak nem volt ritkaság, hogy úrinők megunták a szoknyaviseletet, és férfiruhában szivarozva járnak, amint ugyancsak ama másik Vay, a koronaőr kisasszonykája teendi. Divat volt a szemen a monokli és az ablakon a zsalugáter. Az emberek komolyan hitték, hogy a háromszínű kandúrra különösebb díjat tűzött ki egy bolond angol, és ugyancsak divat volt bohó végrendelkezéseket csinálni, mielőtt az ember unalmában agyonpuffantaná magát, mikor az anglománia elérkezett Magyarországra. Munkácsy Mihály, az egykori asztalosinas divatba hozta a festészetet, melyből meggazdagodni is lehet – nemcsak időlegesen, mint Monte-Carlóban ama Gály Lajos, akinek példájára a magyar urak látogatni kezdik a francia játékbankokat…233
Persze, mindezeket a divatokat mindenekelőtt a különcködők kapják fel, akiknek az utcán utánuk mutogatnak, mint akár a libapásztor leánynak, akiből a legenda szerint grófnő vagy népszínházi primadonna lett Pesten.
Azt lehetne mondani, hogy a tizenkilencedik magyar század a különcök, bogarasok, excentrikusok százada. Lehet, hogy Jókai Mór is azért írt mindenféle különcökről annyi furcsaságot, mert az ilyenfajta ember érdekelte az olvasót.
A régi kastélyok szerte Magyarországon nemcsak hagyományos kísértetekkel vannak benépesülve, hanem eleven emberekkel is, akik úgy élnek, mintha arra készülődnének, hogy előbb-utóbb legenda vagy kísértet válhassék belőlük. Amint valaha a váruraság járt bizonyos kötelezettségekkel: olyanformán a múlt századbeli kastély lakó szinte eljegyezte magát furcsaságokkal, nem mindennapi szokásokkal, okos vagy hóbortos jelvényekkel.
Amíg sokat utazgattam a régi Magyarországon: az útinaplómban alig fordulhat elő olyan oldal, amelyen valami különös, meglepő emberről említést ne találnék – mintha itt mindenki legalábbis azért élt volna, hogy az élclapszerkesztő vagy a regényíró előbb-utóbb tollára vegye. Közeledtem ódon kastélyokhoz, amelyeknek már a kéményük állásáról látszott, hogy közhiedelem szerint itt szokott megpihenni háztetőn való sétálgatásában a kísértet vagy a holdkóros. Pókhálós arculatú férfiú unatkozva tekint ki az ablakon, miután évtizedekig hiába vár bizonyos levelet, üzenetet, hírt – talán már maga sem tudná megmondani, hogy kitől. Azt hinnéd, hogy egy elvadult, szavakat felejtett, megsavanyodott különc ember portájára kerültél, amikor észreveszed, hogy a bolthajtásos folyosó minden tenyérnyi helye figurákkal, tájképekkel van bepingálva. (Az útinaplóm Merénynek nevezi e rongyos kis falut odafent a Szepességben.) Nem nagyon kell érteni a piktúrához, hogy az ember észrevegye, hogy nem mindennapi festőtehetség hevenyészte ezeket a folyosói falfestményeket (nyilván olyankor, amidőn a pesti posta még nem érkezett meg a rendelt vászonnal). Igen, itt, a nyitott folyosón, ahová a kárpáti tél beszórja havát, az erdő fáiba kapaszkodó felhő beveri esővizét: ahol csak egy harisnyás, lovaglónadrágos öregember jár egymagában, elátkozottan – láttam egy galériára való Mednyánszky-festményt.234 (Nem lehet őket elvinni, mert le kellene bontani a házat.) Ezt a kastélyt Mednyánszky-kastélynak nevezték akkoriban; és a festmények valóban Mednyánszky ecsetjéről beszélnek… A buddhista szerzetes módjára élt festőművész valamikor itt meglátogatta rokonait, és minden üres falat telepingált jókedvében. Itt vannak azoknak a nagy fáknak másai, amely fák az ódon házat körülállongják. Szinte a vadgalamb bugása is hallatszik a festett májusi fáról, és hallani a fák sóhajtásait, amikor szél zörgeti meg az eresztékükön himbálózó ablakokat. És a májusi fáktól csak egy hevenyében odavetett lénia választja el azokat a felejthetetlen őszi tájképeket, amelyeknek láttára ború és emlék, elgondolkozás és csalódottság lepi meg az ember szívét. Igen, itt vannak azok az erdei részletek, amelyeken áthaladva aranylépéseket tehet az az ember is, akinek egy poltúra se kong a zsebében. Itt vannak azok az alkonyati tájképek, amelyek elmulasztják a mosolyt, és arra ösztökélik a legközömbösebb lelket is, hogy valahol, valamerre lámpavilágot keressen. Az ősz költője, az alkonyat dalnoka, a köd zenésze itt festette le mindazokat a látnivalókat, amelyek a téglával kirakott folyosóról megmutatkoznak a kastély környékén. A nagy fák, ezek a leghívebb hozzánk tartozók beköltöznek az udvarról a házba, és itt maradnak gyönyörködtetésünkre akkor is, amidőn már füst alakjában elszálltak a földről. És ebben a rejtélyes, világtól eldugott, mogorva kastélyban csakhamar azt is észrevehetjük, hogy a házigazda nem is él olyan magányosan, mint azt eleinte képzeltük. Figurák is megmutatkoznak a falakon, amelyekkel éppen útközben találkoztunk a határcsárdánál vagy a kovácsműhelynél; vándorlegények, koldusok, csavargók és más hasonló gyanús egzisztenciák, akiket a régi templomfestők dehogyis mertek volna valamely képükre felvenni, módos polgárokból választották ők a modelljeiket oltárképeikhez, a legszegényebb apostolnak is kellett valamijének lenni, hogy megörökíttessék. Míg a Mednyánszky-kastély figurái között hiába keresnénk ama ősapák, dédapák arculatait is, amelyek majdnem minden kastélyban feltalálhatók. A paripás fejtartású főispánokat, a cinóberképű követeket és mindazokat a bölcs, szigorú embereket, akiket szívesen vallunk őseinknek: itt, a borongó kastélyfalakon vén vagabundok, országút terhei, fogadói állások bujdosói helyettesítik. Csodálatos, hogy ennek az arcképfestőnek sohasem jutott eszébe még csak egy módos borkereskedőt sem lerajzolni az országúti modellek közül. De hiányoznak a környékbeli urakról való megörökítések235 is, pedig nem messzire van ide például Toporc, ahol a Görgey-família udvarháza van, azt hiszem, még napjainkban is. Ellenben feltalálhatjuk mindazokat a kétes legényeket, akik versenyt fütyörésztek a széllel az országúton, akiknek a közeledésére kórusban kezdenek ugatni a kutyák a faluban, akiket nem szabad megnézni a várandós menyecskének: torzonborzok, akik már olyanformán járnak itt a földön is, mintha a pokol országútjait mérnék – mert juthat-e más helyre ily fütykösös csavargó? –, mintha a tenger mélyéről jönnének fel azok a sohasem látott szörnyek, amelyekről hazudós halászok beszélnek… A kastély akkori urának előadása szerint van egy bizonyos legenda, amely nincs tisztázva Mednyánszky életíróinak munkáiban. A legenda szerint Mednyánszky Lászlót kisgyermek korában, az ötvenes és hatvanas évek táján, vándorlók elrabolták a kastély kertjéből. Darab ideig magukkal hurcolták ezek a félkézkalmárok, komédiások vagy koldulók a gyermeket, aztán bizonyos idő múlva visszahozták. A legenda szerint Mednyánszky László egész életében a gyermekkori társaságát kereste a vándorlásaiban, országutakon és a nagyvárosok mélyeiben… Mi igaz, mi nem igaz a legendákból? Állapítsák meg ezt nálamnál szigorúbb emberek, akik nem ülnek fel olyan könnyedén a regényes mesemondásoknak, mint e sorok írója.
Az ódon Mednyánszky-kastély fehér lábú nyárfáit aztán már csak képkiállításokon láttam viszont, de annál többet volt alkalmam megfigyelhetni Mednyánszky Lászlót a Vasvári Pál utcában Pesten, ahol neki műterme volt, amely műterem majdnem mindig zárva volt, mert gazdája kiismerhetetlen vándorútjain járt. A zárt műterem ajtaján sohase kopogtatott valamely bundás vagy cilinderes úriember, aki vastag erszényt rejteget kabátjában, és képet akar elvinni – ellenben a szomszédos Basch Árpádék rémületére annál gyakrabban mentek fel a nyikorgó falépcsőkön olyan emberek, akik talpalatlan cipőjük révén, a névkártyájuk helyett a meztelen lábuk nyomát hagyták a grádicson, különösen esős időben. (Vajon megismerhette-e a mindenlátó Mednyánszky a meztelen lábak nyomából, hogy melyik ismerőse akarta tiszteletét tenni némi kiruházkodás céljából?) Basch Árpádéknak nem volt okuk az aggodalomra, ezek a rejtelmes vendégek nem csináltak semmiféle kísérletet a lakatok és zárak felnyitása körül abban a házban, ahol Mednyánszky lakott; illedelmesen eltávoztak, amikor236 patrónusukat nem találták odahaza, legfeljebb a házzal szemközt álló „Bableves” csárda függönyei mögül lesték, mikor tűnik fel az utcán Mednyánszky groteszk figurája…
A festőmesterek ruházkodásukban, külső megjelenésükben is szeretnek néha színeket és pózokat kölcsönözni a palettájukról… Nos, Mednyánszky Lászlót megjelenése után senki nem mondja még csak szobapiktornak se. Ha nem sértő e szó: öreg csavargónak lehetne őt az első pillanatban mondani. (Nem öreg bohémnek vagy „vén lumpnak”, amely fogalmak bizonyos úrias elzüllöttséget is feltételezhetnek, hanem olyanfajta embernek, aki a kabátját cukorspárgával is összekötözi, ha arról leszakadt a gomb. Azt hiszem, ebben a városban neki volt olyan cipője, amelyért a Teleki tér árusai nem tartották érdemesnek az alkudozást. Ha jobb cipő került a lábára, azt nyomban elkérték tőle ismerősei. A nadrágja nem sokban különbözött azokétól az amerikai bohócokétól, akik már rongyosságukkal is megnevettetni akarják a publikumot. Lehetne őt madárijesztőnek is mondani – de nem, a magyar borsóföldeken nem lelhetne kondíciót az ilyen széllelbélelt figura.)
Valóban, külsőleg nem sokban különbözött „ismerőseitől”, akik ott a „Bableves” ablakánál várták hazaérkezését. Hiszen igaz, hogy festőnek, írónak néha ott kell hagynia a makart-csokros polgári szalonokat, hogy új modellekkel is megismerkedjen, de ezek a mákvirágok, akik ásítozva, vakarózva, spriccerfogyasztással, kártyázgatva töltötték idejüket a Mester megérkezéséig, valóban azon az úton járnak közönségesen, amely út a toloncház vagy a börtön felé vezet. Voltak itt fiatal csavargók, akik fiatal korukban is olyan gyönyörködve tudtak unatkozni, mint az árokparton heverésző öreg cigányok. És csak néha vették a fáradságot maguknak, hogy a szomszédjuktól egy cigarettát kérjenek. Voltak itt olyan öreg csavargók, akiket már Pest valamennyi pálinkaméréséből kivetettek, hogy a kocsmákról ne is beszéljünk. Akik csak azért nem akarnak kórházba vagy szegényházba menni, mert ott unatkoznának; mulatságosabb dolognak tartják talpon bevárni azt az időpontot, amikor valahol, valamerre majd agyoncsapják őket. Elnyújtóztatták lábaikat a „Bableves” csárdában olyanok, akik a messzi külvárosokból, kecskés városhatárokból, föld alatti búvóhelyeikről mérföldes utakat tettek meg, amíg a Vasvári237 Pálról elnevezett sötét kis utcába jutottak. Arcok tanyáztak itt, amelyekkel állítólag nem kellemetes éjszaka találkozni, és keserves káromkodástól támadtak az első ráncok a száj körül. A hajakban néha szalma is akadt a külteleki fuvarosok istállóiból, és kétségbeejtő dolgokat találtak ki, hogy egymást megnevettessék a félhomályos csárdában… Nem, sehogyan sem lehet elhinni, hogy ezek a pesti csavargók rokonságban volnának azokkal a romantikus betyárlegényekkel, akik valamikor a magyar országutakat járták!
(Hej, hogy csodálkoztak volna azoknak a finom szalonoknak az úrinői, amely szalonokban már nagy rangot jelentett egy-egy Mednyánszky-festmény felakasztása: ha látják vala, hogy milyen különös „barátai” vannak a művésznek. A „Bableves” csárda asztalai szutykosak, penészesek, zsírosak lettek a könyöklésüktől, amíg jött a boltosok hangjától csiripelő utcáról a Mester, és kiváltotta a kocsmárostól zálogban lévő ismerőseit.)
És ha felnyílott a szemközt lévő házban a Mednyánszky-műterem ajtaja, ugyancsak megjelengettek ismét ezek a lehetetlen „barátok”. Egyik a mester szalmakalapját vitte el, cserébe hagyva érte a magáét, amely már arra sem volt jó, hogy nyáridőben a tehervonó lovak fejére kössék. A másik feltétlenül a mester jobbik kabátját öltötte magára, ha ugyan volt valaha Mednyánszkynak egyszerre két kabátja. A harmadik M. L. pénzét vitte magával, ha ugyan akadt pénz valaha a műteremben. Habozás nélkül, halogatás, gondolkozás nélkül adta oda mindenét a különös festőművész, amit szegény emberek kértek tőle. Indiában vannak ilyen zarándokok, akiket a nép szentekként tisztel, akik egy fillér nélkül is megélnek. Ilyenforma Mednyánszky László, pedig a festményei ekkor aranyat értek. Szerencsére, azoknak a szegény léhűtőknek, akik M. L.-t felkeresni szokták, nem jutott eszükbe, hogy szalmakalap helyett egy festményt is a hónuk alá csaphatnának. A Mednyánszky-képeknek volt rendes műárusuk, és így történt, hogy M. L. akkor sem halt éhen a városban, amikor sajátságos ismerősei még a mellényét is elcsalogatták tőle. A műárus megint csak újból felruházta a festőt, megint csak került kalap a fejére és valami pénzmag is, hogy az erdők és a fák lelkének legnagyobb megértője, az őszi ködben is napsugárként látó költő és alkonyatban vándormadárként utat találó bolyongó darab időre elhagyhassa különös238 modelljeit, a Vasvári Pál utca vendégeit. Elment nézni nyárfákat, megfesteni erdei vágásokat, őszi világokat: ki tudná, hová, merre, hisz arról sohasem beszélt senkivel, hogy merre járt. Csak megérkezett egy napon valamely képével, amelyen megint elragadónak, újnak, meglepőnek, megejtőnek látszanak erdőszéli fák és erdőmélyi borongások.
A legények addig várakoztak a „Bableves”-ben. A mester teljes bizonyossággal kiváltotta őket darab idő elteltével. Amíg képét eladta.
1925239

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages