A háborúk tudósa
A háborúk tudósa
A háborúnak éppen úgy vannak specialistái, amatőrjei, mint az elhasznált bélyegeknek vagy a régi sétabotoknak.
A leghíresebb háborúszakértő az én vidékemen Udvarhelyi úr volt. Talán orvos, talán mérnök is volt egy keveset, és fiskális-diploma függött a szobájában. Olyan, mint azok a régi zsenik, akik két-három oklevelet szereztek az egyetemen, és úgy érezték, hogy még mindig nem tanultak eleget.
Engedjék meg, hogy egy percre elkalandozzam mai témámtól: azt írom le, hogy az igazán tanult, nagy műveltségű és csodálatos bőtudományú férfiak manapság szinte kiveszőben vannak. A régi élet falukon és elhagyott udvarházakban vagy a tökéletes semmittevésre, a tunya üldögélésre – amelyben piros betűs nap volt egy keresztelő vagy a névnap – szoktatta a régi magyar urakat, vagy pedig a tudományok mindent kárpótoló berkeibe vezérelte a dologtalan és gondok nélkül élő falusi uraságokat. A nagybátyám az agarászatról és agárról írt egy olyan alapos munkálatot, hogy angolra is lefordították, egy ismerősöm a kártyajátékok könyvét írta meg egy lelkes tudós szorgalmával; franciául, olaszul, sőt perzsául tanultak apáink minden különösebb cél nélkül. Muraközy szomszédunk nyolcvanéves korában kezdett angolul tanulni egy Amerikát járt gépésztől, mellékesen a gépészetből is vett leckéket. Hárman-négyen falusi rokonaim közül a csillagászattal foglalkoztak, és egymással kicserélték tapasztalataikat a cigánypostás útján. Dorhubay – egy magányos, zordon felvidéki kastély egyedülvalóságában a 3000. oldalt írta egy készülő nagy munkájából, amely a nők egyenjogúsítása mellett volt hivatva lándzsát törni – húsz év előtt.
Udvarhelyi úr a háborúknak élt. Sánta és félvállú emberke volt, hegyesszögű pálcát hordott a kezében és a sétatéren, ahol könnyű homok födte az utat, a nagy nyárfák alatt emlékezetből lerajzolt278 négy-öt háborút, amely életében megesett. A hagyományok szerint egy vértes hadnagy egykor elszerette a menyasszonyát…
– Itt álltak a poroszok! – mondta, és szeges botjával lyukat ütött a homokba.
Az ezüstlevelű fák alatt, ha alkalmas hallgatóság akadt, késő délutánig magyarázta a hadállásokat. Olykor térképekért sietett haza. „Mindjárt visszajövök!” – mondta, és nemsokára nagy bádoghengerekkel jelent meg, amelyekben az országok térképei voltak. A térképeket kiterítette, és ilyenkor mindenki a fűre kuporodott. A porosz hadjáratot, az orosz–török háborút, a boszniai okkupációt mindenki könyv nélkül tudta városkánkban.
Midőn egymagában üldögélt Udvarhelyi úr a sétatér nyírfái alatt, akkor is felvonuló, fejlődő ezredeket rajzolt a botjával a homokba. Persze, mint minden hibás testalkatú ember, katona szeretett volna lenni, dandárt vezényelni és megrohanni az ellenséget.
Midőn olykor híre jött, hogy északi szomszédunk, a nagy Oroszország mozgolódik, Udvarhelyi úr magányos, csöndes házában éjfélkor is világosságot láttak a későnjárók.
Udvarhelyi úr a hosszú mérnöki asztalon haditerveket dolgozott ki, másnap álmatlan arccal jelent meg a sörházban, és gyönyörű haditerveit magyarázta.
– Ezt a veszélyes pontot a kassai hadtestnek szántam – mondta egy piros tintával bekerített helyre mutatva –, mert ebben a hadtestben vannak a legjobb dalosok.
A polgármester ingerkedve szólt a törzsasztal fejéről:
– Szurony kell oda, nem nóta.
Udvarhelyi megvetőleg csavarta össze térképét.
– Aki ennyit sem tud a hadászathoz!…
Legyintett és elment. De egy negyedóra múlva megjelent az ajtóban.
– A dal a legfontosabb a háborúban. Garibaldi azért nyert, mert az összes jó talián tenoristák az ő seregében voltak. A dal lelkesít, bátorít.
Sok-sok esztendő múlott el a nyárfás sétatér fölött, a faderekakba vésett betűk és szívek – amely tudományt viszont a helybeli fiatalság értette – már benőttek, és az ifjú tán ugyanarra a helyre véste újra kedvese és saját nevét, hol nemrégen apja vagy anyja nevei ölelkeztek egymás mellett –, a homokot gyöngéd leánylábak tapossák, mintha279 láthatatlan szitakötők emelgetnék a drága sarkokat és bokákat, és a szél ugyanúgy libegted a piros babos szoknyákat és barna hajakat a lányok fején. A nyírfa oldalába vésett Mária-kép előtt most is szokás örök hűséget, sírig tartó szerelmet esküdni – a kis fejek gyöngéden érintik a férfiasodó szíveket, mint álomra röppenő kis madár gyönge tollazata a fészket.
Udvarhelyi úr mogorván, magányosan, nagyon megöregedve üldögél a padon. Egymagának rajzolja haditerveit. Háború régen nem volt, hallgatói elhagyogatták.
De most… Amikor lángba borult a földrész, most lehet Udvarhelyi úrnak jó dolga a városkában. Bizonyára az összes térképek körülötte hevernek a füvön, és szinte újraéledve szúrja hegyes pálcáját a sétatér homokjába:
– Itt állnak az oroszok, és itt állunk mi.
Az egykori menyasszony, az idős hölgy – ha ugyan él még valahol – bizonyára fájó szívvel gondol Innsbruckban vagy Linzben egykori vőlegényére.
1914280
