A kőbányai plebános biliárdjátszmái
A kőbányai plebános biliárdjátszmái
Csak emlékezzünk nyugodtan, eperfa lombja alatt, csillagsugár mellett az elmúlott időkre, amint már ama Carlyle is, aki a francia forradalom történetét megírta, a mindenkori történetíróknak a lázak ellen, szívdobogások és visszafojtott lélegzések ellen ajánlotta a hűvös borogatásokat, holott ő maga költő létére, akár a határszéli francia postamester lovaglásából a világirodalom egyik legizgalmasabb fejezetét írja vala… Csak idézzük vissza hajnali ébredésünkkor, kertünk verébcsiripeléseiből a régi írói kávéházak és társaskörök hangulatait, cikória-szagait, félig elrágott szivaroknak a füstjeit, dominójátékait, kártyacsapkodásait, elefántcsont golyóknak a kocogásait, a vendégek lármáit, szívből jött vagy erőszakolt szellemeskedéseit, sőt a régi pincérek kopott frakkjait is, hogy egészen érthetővé váljon előttünk Hock János, az egykori kőbányai és józsefvárosi plebános, a későbbi Nemzeti Tanács elnökének alakja… Csak vegyük elő öreges flegmatikummal a szarvasbőrt az okuláré megtisztogatásához, hogy még a burnótszagát is érezzük e rendkívüli pap reverendájának; valamint evezzünk vele Verőce és Visegrád között könnyű csolnakon a Dunán – azon a partin, ahol nemcsak a környékbeli svábok mondják kéknek a Dunát, hanem valóban olyan is e tájon a folyam; azonkívül vegyük át a biliárdjátszmánál a táblácskát, amelyre krétával ama sikerült lökések számait följegyezzük, amelyeket Konti Józseffel, a népszínházi karmesterrel vívott harcaiban produkált a belvárosi templomok hírneves böjti prédikátora, akinek diadalmas szónoklatai olyan hatékonyak voltak vala a Váci utca hölgyeire, hogy azok még a divatos cukrásznál sem tudnak magukhoz térni megindultságukból, könnyes szemmel hallgatják meg a gavallér ezerszer hallott, de soha meg nem unt ostobaságait, és ugyancsak könnyező tekintettel válogatnak a habostorták és egyéb haszontalanságok között, amikor a belvárosi templomokból Hock János böjti prédikációiról jönnek… de bezzeg,195 nem tudja vala magába szállottságra kényszeríteni a zsidó származású karmestert, aki kukorékolva mondja vicceit, hogy a biliárdjátékban meglehetősen gyakorolt Hock János a reverenda-rengető kacagás miatt az úgynevezett legbiztosabb lökéseket is kihagyogatja… Csak emlékezzünk hűvös borongással a régi prófétára, aki a háborúnak egyik őszi estéjén a Sándor téren, (ahol a tér jelentéktelensége miatt tán még sohasem adtak egymásnak találkozót az erre való emberek), hátulról a vállamra csapott, és a maga vontatott, betanított, szónoki és józsefvárosi plebánosi hangján így kiáltott:
– Tudja-e, amice, hogy Dániel próféta megjósolta a bibliában a háborúnak a végét? Da-Niel, amint valaha a zsidók írják nevét az oroszlánszelídítőnek.
Ezen bevezetés után valóban nem tehettem mást, minthogy otthagyjam az amúgy is céltalan Sándor teret, és kíséretül beálljak a szenzációs jövendőmondó mellé a lucskos tavaszi estén.
Valahol meg is írtam akkoriban, hogy a józsefvárosi plebános milyen alapon keveri bele a háromezer esztendős damptőrt javában virágzó világháborúnk ügyébe. Az ember emlékezete véges, de a főtisztelendő egyházatyák, valamint a héber hittudósok körében bizonyára számosan vannak, akik ugyanúgy el tudnák mondani a bibliai állatkereskedő jóslatának tartalmát világháborúnkról, mint ahogyan Hock János elmondá nekem ama búskomoly tavaszi estén, amikor nyilván azért sietett minden úrhölgy és úriember a Rökk Szilárd utcába és beljebb, a józsefvárosi utcákba, hogy lámpafény mellé, orosz regényekbe menekedjék a szomorú időjárás elől. Vagy talán a fekete pap elől menekültek, aki sötét reverendájában, széles karimájú, puha kalapjában ringatózó járásával, hajótülök bugásához hasonlatos szavával, gyakran előkotorászott burnótos szelencéjével, séta közben való megálldogálásaival, magyarázkodásaival olyan forma volt egy-egy szempillantásra, mint egy reneszánsz kori szerzetes, aki utcai járáskelésében sem mulasztja el az alkalmat, hogy kabátgombjánál fogva megállítson egy szalamankai egyetemi hallgatót, akinek rejtett tudományairól beszélhessen… Fauszt volt, aki a város környékén sétálgat elmerengéseiben… Önfeledkezett tudós volt abból a korszakból, amikor a tudósokat még tudor uraknak hívták. Egy-egy pillanatra úgy tűnik föl előttem kerek bagolyszemeivel,196 kandúr-hajzatával, svábosan megelégedett, borotvált arcával, mintha nem is Verőcéről jött volna az imént, ahol karizmait gyakorolja az evezéssel, hanem valahonnan a rejtelmes középkorból… A plébániaépületben már ég a vacsorára hívogató lámpás, de az a lámpás voltaképpen egy középkori zárdából sugárzik, ahová a főtisztelendő atyák hatalmas várgrófokat várnak estelihez, bárányhússal és kupa borokkal, hogy a vámok, adók és kereskedők dolgait megbeszéljék velük; míg a kolostor kertjében a főnök úr vacsora előtti sétáját végzi, és az útjába kerülő növendékeknek, esetleg egy kertészlegénynek elmagyarázza gondolatait Da-Nielről, aki azon üzlete mellett, hogy oroszlánokat is fuvarozott a bibliai királyoknak, jövendőmondással is foglalkozott.
Csak hallgattam és gondolkoztam, hogy mely célból óhajt engem Dániel próféta hívévé avatni ez az okos pap, aki feleleteimből észrevette, hogy magam is bibliaolvasó vagyok, bár azt csak öreges okulárén át, magyarázkodás nélkül olvasok, mert eszemben van, hogy a bibliamagyarázók néha milyen pórul jártak oktondiságuk miatt. Tehát, mire odáig érkeztünk volna megbeszélésünkben, hogy Da-Niel pontosan megjövendölte az évet, a hónapot, sőt a napot is, amikor a világháborúnak véget kell érnie, a kolostor – illetőleg a józsefvárosi plebánia tornyában megszólalt az esti harangszó, amely bizonyára figyelmeztetésül szolgál vala patrónusomnak, hogy a vámokra, pénzverdékre és a hitcikkelyekre egyforma gondoskodással felügyelő lovagok megérkeztek a zárdába… Pedig, mint később megtudtam: pesti szerkesztők és egyéb Mózes-vallású tollforgatók is valának meghíva az estvére a józsefvárosi plebániára vidám vacsorához. Én már előre meghallgattam a házigazda mondókáját a háború várva várt befejezéséről, elmaradtam tehát a vacsoráról, mert abban az időben még inkább kedveltem azokat a terített asztalokat, amelyeknél háziasszony elnököl, és kiválasztja a paprikás csirkéből részemre azokat a falatokat, amelyeket férfiember magától sohasem tudna megtalálni. Ki ülhet egy papi házban az asztalfőn? Senki más, mint egy plébános, aki ugyan lehet járatos a szent könyvekben, de nem ismerheti a főtt tyúkoknak kedvelt vendég részére tartogatott porcikáit.
De hát csak maradjunk egy darabig Da-Nielnél, aki percnyi pontossággal megjóslá vala három- vagy négyezer esztendő előtt a magyarok197 háborújának a végét, de arra nézve nem volt semmi közölnivalója, hogy a háború befejeztével milyen nagy, a legnagyobb adószedővé válik a józsefvárosi plebános, aki az emberek legdrágább kincsét, magyarnak többet érő mindenségét, esküjét szedegeti össze Magyarországon. Dániel oroszlánszelídítő erről mit sem tudhatott, aminthogy erről még sejtelme nem lehetett az egykori „Otthon” írók és hírlapírók körének ama tagjának sem, aki mindentudásában klubtársai veséjét is látja. A pap – vagy mint az „Otthon”-kör nyelvén nevezik: a galach – tovább folytatta biliárdjátszmáit (nem változtatott ezen akkor sem, amikor a hírlapírók pártfogása és barátsága révén kőbányai plébános, majd józsefvárosi plébános lett; talán ha prímássá avanzsírozik, mint a hírlapírók ugyancsak meleg barátja, ama Csernoch, akkor is az „Otthon”-körbe jár vala ebéd utáni feketekávéját meginni…). De nem lett prímás, csak a Nemzeti Tanács elnöke. Ilyenformán nem is tartottam szükségesnek, hogy külön esküt tegyek le kezébe, miután a megbízhatóságomról, véleményem szerint, már akkor is meggyőződhetett, amikor a biliárdjátszmánál a poénokat jegyezgettem ama lengyel zsidó muzsikussal vívott mérkőzéseinél. Ellenben volt szerencsém vele találkozhatni ott az Országház elnöki szobájában, amikor hívő ember létemre a Károlyi-forradalomkor fölkerestem, hogy újabb jóslatot mondjon Dániel próféta könyvéből, miután az első jóslata oly sikeresen beválott. Karon fogott, végigvezetett a huszonöt lépésnyi termen, amelynek a közepén zöldposztós asztalok állották el a szabad közlekedés útját, és a terem végére érve elővette tubákos szelencéjét a reverendán át nadrágja zsebéből, és így szólott:
– Kedves K., vegye tudomásul, hogy mi két hét múlva innen úgy elmegyünk, hogy még a porunk se marad itt.
– Mi az oka például főtisztelendő úr távozásának?
– Kun Béla – ha nem tudná.
(A Károlyi-köztársaság januári napjait éltük, ünneplő kedvvel jártak az emberek az utcákon, amerre a sarokszoba ablakaiból látni lehetett. A téli Dunán barna vadkacsák úsztak le idáig a Margit-hídtól, és a jégtáblák fölött sirályok lejtették azokat a táncokat, amelyeket a legjobb táncosnők sem tudtak. Andrássy Gyula gróf lovasszobra, amely magyar főúri nyugalommal példázza az országnak azt a boldog állapotát, amikor nem kellett tartani sem forradalmaktól, sem egyéb zenebonáktól a tekintélyesebb úriembereknek, legfeljebb198 epekövektől vagy más altesti bántalmaktól: most sem változtatott előkelő, egykedvű magatartásán, mikor az Ország Papja megállott az ablaknál, és a lóháton ülő külügyminiszter felé mutatott:
– Könnyű dolga volt neki. Még élt Ferenc József, amikor ő zavartalanul elvégezhette a maga tennivalóit. Mondja, kedves K.: Ferenc József hiányában kiben bizakodjunk mi, szerencsétlenek?
– A néplélekben!
A pap valamelyes olyan különös mozdulatot tett, amelyet, ha misemondásai idején merészelne megtenni a háta mögött térdeplő, áhítatoskodó hívőknek: egyházi átkot kaphatna a nyakába… Szilajon felkiáltott:
– Ön néplélekről beszél egy hosszú háború elmúltával?
Nem beszéltem többet azóta néplélekről sem főtisztelendő urakkal, sem rendőrkáplárokkal.
A „főúr” – mint az Otthon-körben különösen azok a hírlapírók nevezték, akik nem merészeltek volna meggyónni az ő plébániáján – nemzeti tanácsi elnöksége korában felhagyott a biliárdozással, sakkozással, sőt a csónakázással is, amely szórakozások többnyire azoknak a szelíd kedélyű férfiaknak a tulajdonságai, akik későbbi korszakban születtek, amikor a jezsuita atyák egyúttal vívómesterek is voltak, és az Esmond Henrikeket olyan cseles kardvágásokra tanították, amelyeknek életük végéig hasznukat vehették. A „főúr” szorongani kezdett, ami azelőtt nem volt szokásában az életvidám, egészséges, kürtölő hangú egyházatyának, amely több nőt ríkatott vala meg szentbeszéddel Budapesten, mint akár a legjobb írók. Melankolikus lett, amikor több hűségesküt kiszedett vala a magyar urakból, mint bármely történeti királyunk. Bizonytalan lett, mint a hirtelen meggazdagodott ember, aki csak addig merészelt babonásan visszatekinteni a bal válla fölött feltünedező félholdra, amíg erszénye üres volt… A spiritiszta szellemek semmi jóval nem kecsegtették ama szeánszokon, amelyeknek hűséges látogatója maradt Elnök korában is.
Spiritiszta vagy teozófus volt? Nem tudnám megmondani pontosan, mert ezeknek a rejtett tudományoknak még csak templomszolgája se lehetnék, nem pedig nagymestere, amilyen az Ország Papja volt. Tudott bizonyos túlvilágias, rejtelmes dolgokról, amelyeket nekem többnyire hajókázás közben magyarázott el olyan heves,199 hittérítő meggyőződéssel, hogy én mindig boldognak mondhattam magamat, amikor mindenféle nagyobb baj nélkül kikötöttünk Verőcén, hogy az akkori kövér kocsmárosné felügyelete alá helyezzem magamat a Hock János idézte kínai és mandzsúriai szellemek elől, amelyek, érzésem szerint, a hajamnál fogva húzogattak lefelé a Dunába. Hiszen bevallom – vajon mernék-e mást tenni itt egyedül, az íróasztalom mellett? –, hogy vannak földfeletti erők, amelyeknek hatalmát, végzetszerűségét mindnyájan érezni szoktuk, akik gondolkozunk a lét ünnepélyes és hétköznapi problémái fölött. De én mégis csak amondó vagyok, hogy az a boldog ember, akinek nem adatott meg a kulcs ahhoz, hogy ezeket a földöntúli szellemeket megidézhesse. Legjobb főfájás nélküli, mondjuk, buta embernek lenni, akinek legföljebb annyi az álma, hogy itt vagy amott bemászott egy béka a hasába, amely most ott kuruttyol, de nincsen civódása a tibeti sivatagból megidézett buddhista papok szellemeivel. Mondják rám, hogy műveletlen fráter vagyok, de félelmemet nem küzdhetem le, amikor egy mongolkoponyás, lámaöltözetű idegen kopogtatna az ajtómon, és így szólna hozzám: Hívtál, eljöttem! Nem, én legyek csak inkább teherhordó helóta vagy szamárhajcsár, mintsem kezembe kerüljön az a varázslámpa, amelynek megdörzsölésére olyan lelkek vegyenek körül, amelyek kézzelfoghatólag meggyőznének mostani életem céltalanságáról. H. J. hajókázás közben beszélt nekem valamely indiai nagytiszteletű úrról, aki már jóval a forradalom kitörése előtt felvilágosítást mondott neki választékos sorsáról és a világban való bolyongásairól, amikor is majdnem annyiszor kell neki körülutaznia a földet, mint az ezeregyéjszakai utazónak… Sehogy sincs bátorságom Hock János szellemeit nyugtalanítani még azzal sem, hogy tollamra veszem őket. Gyermekkorom óta nem bújtam el az ágy alatt.
Volt-e valami közük a transzcendentális erőknek a H. J. pályafutásához? Igazgatták-e azok előtte a golyókat, amikor órák hosszáig tekézett? Megjelengettek-e mögötte azok a régi sakkmesterek játszmái közben, akik évezredek óta ülnek hűvös, napkeleti udvarok kövezetén, és a sakkfigurák járás-kelésében a maguk életét példázzák? Hallotta-e az álmatlan, költöző vadlibáknak vélt dunai látogatók hangjaiban azokat a túlvilági hangokat, amelyeknek oltalma alatt200 órákig evezgetett a folyamon és tenyerével sokáig dörzsölgette a feje búbját ama másvilági hallomások fölött, amelyeknek a megértéséhez én mindig gyöngének tartottam a lelkemet? Megidézte valaha a Fauszt barátját abban a kongó nagy elnöki szobában, amelynek faláról meggypirosan, ebédutáni hangulattal nézegetnek alá a régi képviselőházi elnökök, akik életükben legalább is annyi ítélkezést mondanak ki, mint Fotheringay várában a bírák? Mit szóltak vajon e régebbi urak a gyötrelmes pap gondolataihoz, vendégeihez, amint fatalisztikusan jár fel és alá az új Elnök, és még csak büféről sem gondoskodik, hogy az elárvult, kiürült folyosókat újra benépesítse, pedig a régi képviselőházi büfék mindig számon tartották az elnökök és alelnökök kedvenc eledeleit… Nem, sehogy sem tudom megmondani, hogy ki volt rajtam kívül az a láthatatlan vendég a képviselőház elnöki termében, akihez H. J. szavait intézte, vagy akinek inspirálására jövendőmondó szemekkel nézett a messziségbe.
…Majdnem olyan pontosan elmondta az eseményeket, mint azok bekövetkeztek. Beszélt a Visegrádi utcai fiatalemberekről, akiket az idő tájt (januárban) igazán nem vettek mások komolyan, mint azok a hadirokkantak, akik kezükkel és lábukkal együtt mindenüket elvesztették a háborúban, akik minden délben összegyülekeztek a Berlini téren, hogy meghallgassanak valamely lobogós hajzatú, ifjú népszónokot, aki bizonyára maga sem hitte, hogy valaha még népbiztos is lehet belőle, aminthogy eszük ágában sem volt erre gondolni például a polgároknak, akik szinte kettőzött erővel kezdtek enni, amint a háború véget ért, és a hadseregliferánsok portékáikkal, raktáraik tartalmával elözönlötték a piacokat. Volt bőven minden, pénz is, jókedv is, a háborús lidércnyomástól fölszabadult gyomor is… Vajon mit akar ez a pap azokkal a szeleburdi ifjakkal, akikre csak azért hallgatnak a Berlini téren, mert a hallgatóknak lábatlanságuk miatt nehéz továbbmenni? – kérdeztem ismét magamban, mint akárcsak akkor, midőn Dániel próféta igazmondásáról akart meggyőzni.
– Olyan erők sodornak bennünket, amelyekkel száz Károlyi Mihálynak sem lehetne megütközni, megküzdeni. Örvényben vagyunk, nincs menekvés – monda Hock főtisztelendő úr, amikor az Országház környékén voltaképpen csak egyetlen sóhajtást ismernek a járókelők: hálistennek, túl vagyunk a háborún, most majd mindenki rendbe szedheti magát, senkinek sem kell attól tartania, hogy a frontra küldik. Ki gondol itt arra, hogy egy jól sikerült forradalomból egy201 újabb, bizonytalan forradalom elé menjen? Kinek van itt kedve még egyszer októbert rendezni, amikor már azt hisszük, hogy túlestünk a bajok nagyobbik részén? – gondolom megint csak magamban, amikor a szellemek barátja, Károlyi Mihály legfőbb megbízottja, az ország lelkiismerete mind lemondóbban, mind egykedvűbben, mind meggyőződésesebben beszél arról a reménytelenségről, amelybe Magyarország keveredett. Vajon megijedt volna ez az elszánt ember azoktól az esküktől, amelyeket a kezében, az emlékezetében tartott, amelyek, mert csak gyönge, eleven emberek esküi voltak: nehezebben súlyosodnak lelkére, mint a Gaurizankár összes dzsinnjei? Éppen ő hirdetné a meglévő előrehaladások eredménytelenségét, aki birtokában volt annyi bizalomnak, hitnek, fogadalomnak, amelyet kezéhez önként letettek? Hallgattam, mert ifjúkorom óta megtanultam, hogy pórul jár, aki az Elnökökkel vitatkozik.
– Én már hatvanesztendős vagyok (alig látszott negyven-egynéhánynak), nem akarok már a Nemzeti Tanács elnöke sem lenni, csak addig, amíg valamely megfelelő ember akad a helyembe. Egyébként nincs is már szükség a Nemzeti Tanácsra, mi elvégeztük a magunk dolgát. Fenntartottuk a rendet, hogy senki el ne veszítse a fejét. Itt vannak a miniszter urak, folytassák ők a dolgot. Berinkey, Lovászy, Búza, Vass János, okos emberek. Én félreállok – mondá minden keserűség nélkül, mintha már nem is egy földi ember érzékenysége, fájdalmassága, panasza beszélne belőle, hanem valamely megfoghatatlan, megérinthetetlen, földi bajt nem ismerő szellemé.
Mikor elmentem: szentül meg voltam győződve magamban, hogy azért folyt le ez a kihallgatás minden magyaroknál oly szokásos érzelgősség nélkül, mert valahol a szobában helyet foglalt valamely kecskebőr süvegű szerzetes is, akinek szelleme valahonnan a Himalája lejtőiről zarándokolt idáig, ahol az emberiség, így a keleti voltukra hiú magyarok bölcsőjét is ringatták.
Mely mondanivalóm legyen még a Nemzeti Tanács elnökéről, aki valaha a leghatalmasabb ember volt a méhkasként rajzó Nagy-Magyarországon?
Egy vagy két hét leforgása múltán, miután ez a beszélgetés megtörtént: az „Otthon”-körben látom őt viszont, ahol meglehetős gyakori vendégek voltak a miniszterek, főispánok, ezredesek is, hálából, mint202 mondtuk, mert a hírlapírók nélkül nem lehetett volna megcsinálni az októberi forradalmat.
A „főúr” ismét megjelent a régi klubban, amelyet annyiszor mondanak kártékony jelleműnek a filiszterek, pipabüdösnek az asszonyok, veszedelmesnek a sanda politikások (akik életükben ugyancsak gyakran keresik itt a kócos hírlapíró kegyét) – hajh, de régi biliárdasztalát már nem találja a helyén, újságokkal van az megrakva az olvasószobában; nem siet dákót krétázni a népszínházi karnagy sem, mert időközben a másvilágra ment kórust és táncot tanítani, vele együtt elköltözött operettjeihez; Weisz Dániel, az ortodox zsidók lapjának a szerkesztője nem kiáltozza felé zavarba hozó vicceit oly bizalmaskodással, mintha ő is az egyházi hierarchiához tartoznék vallásos lapja révén; csak Rákosi Jenő szivarozik olyan egykedvűséggel a régi gárdából, mintha most is az volna a legfőbb gondja, hogy ebéd után jó virzsíniaszivarhoz jusson. A pincérek hiába tisztítják meg az asztalt a fölösleges újságoktól: a Nemzeti Tanács elnökének nem akad partnere még csak egy „harmincas” kijátszásához sem; hiába kínál fogadást egy jó szivarban, amelyet prépostos pántlikájával így is, úgy is mindig Konti József szívott el, miután a „főúr” maga nem szivarozott; hiába nézdel szerteszéjjel a termekbe, hogy foghasson valakit, akire ráverhessen egy biliárdjátszmát – senkit sem talál a nagyhatalmú úr, aki erre vállalkoznék. Mindenki disputál, politizál a hírlapírók klubjában… H. J. reménytelenül távozik.
– Azt hittem – mondja útközben –, hogy ez az egy hely, ahol nem foglalkoznak politikával, és íme, innen is elzavarják az embert. Bezzeg, kőbányai plebános koromban tízen is akadtak volna egy biliárdpartihoz.
Így szólott a Nemzeti Tanács elnöke, miközben olyan feltűnés nélkül távozott, mint jött. Azt hiszem, egy nagyszájú fiatal hírlapíró tette le akkor a garast, őt hallgatták a klub vendégei. Kun Béla megveretéséről beszélt.
1925203
