A magyarok Szent Ilona szigete
A magyarok Szent Ilona szigete
Vajon mostanában is kitesz annyi esztendőt (csaknem ezer évet) összevéve a tihanyi kolostor lakóinak az életkora, mint ahány esztendeje a kolostor tornyai az égbe nézegetnek? A hagyomány szerint tizenkét szerzetes lakott állandóan a kolostorban, akiknek az évszámai együttvéve mindenkor kiteszik vala a magyarság honalapításának öregségét. Ennélfogva a kolostorban nagyon ügyeltek a legöregebb papok életére, mert honnan vesznek majd újat, aki a feltételeknek megfelel?
A Balaton tavára tornyai árnyékát veti a kolostor, és az árnyékon át manapság is borongós gondolattal halad át a sajkás. A magyar királyok történetében megint csak tennivalójuk akadt a tihanyi papoknak, mint már annyiszor – habár e csöndes, bölcs, az élet hullámzásain túlért remeték sohasem akartak voltaképpen a történelem hullámaiba avatkozni, megelégedtek ők a szirtjük alatt háborgó Balatonnal is.
Ám IV. Károly király mégiscsak hozzájuk került annyi viszontagság után, és hogy manapság nem II. Endre, a jeruzsálemi királyé mellett áll a sírköve a tihanyi kolostorban: az csak a sors kiszámíthatatlanságán múlott, amely sorsnak az volt a teendője, hogy megaláztatása után a király szenvedései ne Tihanyban érjenek véget, hanem egy messzi szigeten, ahová fáradtan, mint az őszi vándormadarak: jöttek el a magyar gondolatok.
Ki írja azokat a verseket, amelyeket a tihanyi parton, ahol a komp az öreg hajósokkal bibliai nyugodalommal mindennap kétszer is kiköt – a túlsó part egy betyárvilágbeli, fehér meszelése alatt sárga régi ruháját is mutogató fogadó elől indulva –, amely verseket a komp utasainak tiszteletére kántálnak a tihanyi gyermekek? A Betlehem-járás83 ideje még messzire van, és tudtommal Magyarországnak egyetlen vidékén sem próbálják versek felmondásával a gyermekek az idegent ajándékozásra bírni. Énekelnek a kecskeköröm-legendáról, énekelnek András királyról a partnak azon a helyén, ahol kis csárda áll, mint partifecske fészke, ahol a motorossal vagy vitorlással érkezett idegen nagyot gondolkozhatik a magyarok legendákkal, mesékkel teli történetén. Hiszen igaz, más nemzeteknek is vannak mindenféle kísértő hagyományai, amelyek végigkísérgetik születésüktől sírjukig az egymás után következő nemzedékeket, de talán a tihanyi tanító (az én időmben egy ádámcsutkás, hagyományokból való, száraz vén férfiú volt) buzgóságán kívül más oka is van annak, hogy Tihanyban a gyermekek – régente békebeli krajcárokért, most pedig ezerkoronásokért – kántálnak. Ez a hely meg van jegyezve a történelemtől, mint egy régi temető, amelyben az ember bizonyosan találkozik ismerősök sírkeresztjeivel. Itt királyléptek helyére teheti lábát az utazó, a szirten, az úton, a hegynek kanyargó gyalogösvényen, amelyen olyan sötétkékre nemesített orgona virágzik, mintha a kertészek még e ritka orgonával is áhítatot akarnának fakasztani az utazó szívében, aki a kolostor felé tán gondolattanul közeledik… Ezen az ösvényen ment fel a magyar Szent Ilona-fokra IV. Károly, hogy egy világtenger helyett csak egy boldognak látszó, enyhe partokkal szegélyezett magyar tengert nézegessen, amely kis tenger néki átjárhatatlannak bizonyult. Napóleon történetéből az egész világ népessége tudomást vett a jelentéktelen Szent Ilona szigetéről. Egykor talán, miután a nemzedékek felváltják egymást, a tegnap tegnapelőtté öregedik, a könny kiapad, a sóhajtás a semmiségbe vész, a gyűlölet helyén hamurakás marad tűztojás nélkül: a mi Tihanyunkról is szép legenda kerekedik.
Hát itt az elvirágzott őszi tájon mendegélt felfelé a király és a királyné, hogy sorsát a tihanyi kolostorban bevárja.
A Balaton melletti őszöknek vannak olyan rajongói, mint akár a finom költeményeknek – az október ebben az esztendőben is könnyesen mosolygott a tó hegyvidéke felett, mint egy régivilágbeli jóember, aki emlékeiről mindent megbocsátólag beszél. Még javában játszadozott a szél tündére a szőlősdombok illataival, mintha a legszegényebb vándorlónak és száműzött királynak egyformán akarna belőle adni. Október volt, amikor a Balaton mentén nincs ára a szőlő illatának, ingyenben megy a barátság, természetes kútforrásból merül fel a mosoly az emberi arculatokra, az esztendő vége felé haladván,84 kezd valóban megkedvesedni, bármennyi szomorúság is történt odáig – és ez életörömtől pirosló tájra bízták volt a vándorúton lévő IV. Károly királyt. A napsugár itt már komolyan búcsúzik, mint aki többé nem tér vissza a következő esztendőben; a könyvtárban végleg bezárulnak a történelmi könyvek, mint amelyek többé feljegyzést felvenni nem szándékoznak; a legöregebb szerzetesek megnézegetik nyugvóhelyüket a sírboltban, ahová holnap vagy holnapután beköltöznek, mert már úgysem érdemes tovább élni Magyarországon…
A király a tihanyi kolostornak az ablakánál áll, és szegény fogoly módjára nem veszi le tekintetét a magyar tenger ősziesen hervatag síkjáról.
Világosbarna szeme, amelyben a könny oly gyakori látogató volt, mint II. Lajos királyunk óta egyetlen királyunk szemében sem (könnyezni láttuk Ferenc József temetésekor, valamint a koronázáskor is), szeme reménykedve követ minden halászcsónakot, nyikorgó evezéssel haladó, terhes kompot, a nyár utolsó balatoni vendégeinek felületesen lengedező vitorláit. Híreket vár Budáról, Pestről, Svájcból, a nagyvilágból, mert hiszen pontos tudomása van arról, hogy a tihanyi Szirtet és az egész földgömböt bejáró telegráfdrótokon csak az ő nevét, az ő dolgait kopogtatják e napokban a világvárosok zongorázó távírógépei, a tengerek felett szálló szikratáviratok, de a méla magyar kisvárosokban és halk falvakban a postáskisasszonyok is.
A király abban a csukaszürke, tábornoki ruhában, amelynek egyszerű viseletére kora ifjúságától kezdve éppen úgy elítéltetett, mint a szerzetesek a maguk öltönyének a viseletére: naphosszat az ablaknál áll, és látja a kikötőbeli tiltó jelzéseket, amellyel elparancsolnak a Balatonról minden vízi járművet, amely a tihanyi fok felé közeledjék. Pedig talán éppen megmentésére jönnének… Látja a sík víz érthetetlen borongásait, amely arculatán a derűt és a borút éppen úgy mozgatja, mint a magyar nemzet története: az imént még aranypirosságú mennybéli színekben tündöklő Mátyás-templomban hallgatta IV. Károly élete legnagyobb miséjét, a koronázási misét, most pedig a reggel első hangjaira a múlandóságra emlékeztető, őszi falevelekként, halk széllel járkáló öreg szerzetesek templomaiban hallgatta a misét, mintha már kővé dermedt volna az időben, mint akár ama jeruzsálemi király.85
…Borul az októberi nap, a regényes Balaton síkján – amely tavat akkor látta először és utoljára IV. Károly –, mintha a mitológiai csónakos vinné hajóján az alvilág felé az elment lelkeket. Gyász a vízen. Gyász a tájképen, árnyék lógatja le emberfölötti lábait a partokról, a messzi hegyeken könnyű köd mutatkozik, mint bús hírnöke ama balsorsos ködöknek, amelyek már közelednek szélkocsijaikon, hogy majd mindent eltakarjanak Magyarországból a bánatos szemű király elől. Ekkor ősz lett, őszi gyermekek születtek szerte Magyarországon, és az őszi gyermekeknek az a tulajdonságuk, hogy emlékeztetnek a múlt időre. A király gondolatai végigfutamodnak egész gyermekkorán, egész ifjúságán, eddigi férfiévein, amikor nemcsak áhítatos, meghajlított fejű szerzeteseket látott maga körül, hanem harsogó uralmat is; halkan elmondott parancsszavak ötlenek fel emlékezetében, amelyeket úgy használt valaha, mint nagybátyjától, Ferenc Józseftől hallotta, amely parancsszavakra az életek körülményei is megváltozhattak. Milyen pótolhatatlan most az Öregúr szelleme, amikor IV. Károly éppen olyan elszántsággal elindult volt Magyarországra, mint egykor II. Lajos királyunk Mohácsra!… II. Lajos immár húszéves korában is fehér fejjel, aggastyáni hajzattal vett búcsút az élettől – ámde a királyné Tihanyban egy reggelen mindössze annyit vett észre, hogy királyi férje halántéka megezüstöződött. Mintha a magyar korona, ez az óaranyból való, ezüstössé öregedett ereklye hagyta volna nyomát IV. Károly halántékán. Amikor IV. Károly őszülni kezdett Magyarországon, a tihanyi kolostorban töltött várakozása alatt: nagyon szép őszünk volt. A borsóföldek verebektől és értelmetlenül kiáltozó seregélyektől voltak hangosak. A présházakban még találtak egy-két rozsdás mordályt, amelyet a háború nem vitt el; ezeket tehát eldurrantották a szüret tiszteletére. A pesti újságok nem jelentek meg a maguk idegtikkasztó híradásaikkal, meg kellett elégedni azokkal a hírekkel, amelyeket a legfiatalabb tihanyi páter (hatvannyolc esztendős) hozott délután Balatonfüredről, ahová pedig ugyancsak nem érkeznek vala gyorsabban a pesti hírek, mint akár Kun Béla idejében; álmos tehervonatok, ódon postakocsik, csengősen sírdogáló furmányos szekerek vitték a híreket a füredi vonalon.
Mi lesz a vége a tihanyi napnak? Senki sem tudhatta. A nap véglegesen búcsút mondott a Balaton mezőjének, alkonyodott, a86 király sétára kívánkozott a hegyoldalba ragasztott nádfödeles házikók közé, amelyek még mindig oly rongyosaknak látszanak, mintha a tatárok az imént mentek volna el innen… Sétálni ment magányosan, mint valaha ama Szent Ilona-i fogoly, akinek történetét eléggé ismerte. Az idegen katonatiszt láttára a falusi gyermekek kántálni kezdték a tanító úr verseit a kecskekörmökről és a jeruzsálemi királyról. IV. Károly megállott a falusi utcán, hallgatózott, mert hiszen ezekben a napokban a gyermekek éneke is érdekelte, amikor titokteljes homályban vezetett az életútja.
A tihanyi gyermekhad hozzá volt szoktatva ahhoz, hogy a kántálás végén, mielőtt az utolsó versszakot elmondaná: fekete tenyerét, madárijesztő szalmakalapját vagy pedig zsíros sapkáját nyújtja ki az idegen felé. (A béke boldog éveiben volt olyan énekesfiú is, aki az édesanyját tartotta a keresetéből.) A tenyerek és kalapok tehát sürgetőleg nyúlnak a szürke köpenyeges idegen felé, aki azonban mindhiába kotorász ruhája zsebjeiben. Végül is megzavarodottan tovább megy a bukfencező gyermekek elől. Magyarország királyának nem volt egyetlen fillér sem a zsebében. Nagyobb dolgok történtek akkor a világon, mint hogy a pénz is eszébe jutott volna IV. Károlynak, a tihanyi fiúk ez egyszer tehát hiába énekeltek.
192687
