Aki a magyar szent koronát elásta
Aki a magyar szent koronát elásta
Lakott egykor a Bodzafa utcában egy sánta, csókaszemű, denevérköpenyeges orvos, ahogyan a fantázia egykor az orvosdoktorokat megrajzolta magának, aki Moličre orvosát mintázta a Nemzeti Színházból, és mogorvaságával, elefántcsont botjával valóban olyan embernek látszott, aki tévedésből került a 19. századba. A mai Rökk Szilárd utcában utánamutattak az emberek:
– A kuruzsló nélkül sohase lehetett volna Ferenc József Magyarország királya!
A sánta ember a fal mellett sántikált, és öregségére az volt a legfőbb gondja, hogy a kavicsokat, papírhulladékokat, amelyeket libasorban raktak a házáig az utcakölykek: a sétapálcájával eltisztogassa maga elől, mert nem tűrte a rendetlenséget. Néha fertályórába tellett, amíg a doktor úr utca sarkától az utca közepén levő házáig elérkezett, annyi tisztogatnivalót bíztak rá a józsefvárosi ifjak, akik Rákosi Jenő és Zilahi Simon veres téglás új házát vélték a világ legszebb palotájának. A nyomdagépek zúgtak alant a pincékben, odafent az utcán a középkori varázsló imbolygó lépteivel egyensúlyozta magát hazafelé a Bodzafa utcai orvosdoktor, akinek még véletlenül sem akadt páciense. Egyetlenegyszer hívatta el magához közeli palotájába Sz. grófné, aki halálát érezvén közeledni, kidobta a kuruzslókat, akikkel egész életében körülvette magát. Kiszellőztette a szobákat, és ezzel a szóval fordult a Bodzafa utcai doktorhoz:
– Mondja, milyen orvosságot rendelt Kossuth Lajosnénak, mert, azt hiszem, hogy nekem is ugyanaz a bajom van, amiben Kossuthné meghalt?
– Pszt – felelte titokzatosan a doktor –, felejtsük azt a kort, jobb arról nem beszélni. Még mindig fülük van a falaknak.330
A Bodzafa utcai orvos is éppen úgy építgette maga körül a legendát, mint mindenki, akár a pókhálóját.
Annyi furcsa ember, aki karbonáriban szeretett volna járni végig az egész életen, aligha lesz egy csomóban Magyarországon, mint a 19. században volt. Talán nem is számított valamirevaló úriembernek az, akinek ne lett volna valamely titka, amely miatt bujdosni, rejtőzködni, hallgatni kellett. Bodnár Zsigmond a füvészkertben rajzolhatta a romantika és a realizmus görbéit a sétapálcájával hullámzó vonal alakjában – a tizenkilencedik század voltaképpen már a Martinovicsék összeesküvésével kezdett romantikussá lenni, Széchenyi döblingi öngyilkossága és tisztult eszméi csupán felhők közül kivillanó józan napsugarat jelentenek, Görgey inzsellér-realizmusát megsemmisíti Kossuth imádott romantikája, és végül még a haza bölcsét, a kerekded Deák Ferencet és a sodorintott hajzatú Andrássy Gyulát is szívesen gyanúsítgatják a romantikából sehogy se kiábrándulni akaró magyar szívek, hogy a realista országutak felé Erzsébet királyné könnyes két szeméért terelgették a nemzeti gondolatok nyájait.
Nem akarom, hogy mindenki hitelt adjon Don Quijoté-s gondolataimnak, de azt bizonyítom, hogy amit én láttam a 19. század végéből: az még telve volt megfejthetetlen ábrándokkal, manapság már szinte megfejthetetlen álmokkal, akár csodabogarakkal, akár szent ideálokkal, amelyek végig az életen elkísérték az embereket. Hiába tanították az iskolában a bátor szívű csizmadiát, hogy kísértetek nincsenek, mégis éjszakának idején, amikor a temetőn végigment, a földig érő, százgalléros köpenyegébe akaszkodó targallyaktól úgy megrémült, hogy halálos futamodással érkezett hazáig. Hiába írogatták a szavahihető királyi ügyészek, hogy Sobri Jóska a lápafői erdőszélen önkezével vetett véget nyomorult életének, amikor a pandúrok elől többé menekülni nem tudott: jólesett azt hinni, hogy a miskolci vásáron látták a fél szemére bekötött Vay grófot, aki fiatal korában nem volt más, mint maga Sobri. A híres bankóhamisítók, a Kislutri korrigálói (a Farkas Menyhértek) mindig tovább élnek, mint testi haláluk elkövetkezett. A debreceni vasúti állomáson még a nyolcvanas években is mutogatták azt a cifraszűrös alakot, akiről azt mondták, hogy senki más, mint Figyelmessy ezredes vagy Türr tábornok vagy pedig éppen maga a híres gerillavezér, Krúdy Kálmán, aki szabadcsapatával Kossuth elmenekülése után is tovább folytatta a szabadságharcot, pedig már akkor régen agyonlőtte a vadkerti csárda331 mellett Paczolay, a komisszárius. John Freemenné, Szemere Bertalan leánya hiába írta meg emlékirataiban, hogy a negyvennyolcadiki belügyminiszter öregségére „megbolondult”, senki se hitte el az emigrációból hazatért úriemberről, hogy ne tudná, hová rejtette Kossuth azokat a kincseket, amelyeket nem vihetett magával át az orsovai határon… Hősünk, a Bodzafa utcai orvos éppen arról volt nevezetes a maga idejében; hogy ő árulta volna el azt a helyet az orsovai füzesben, ahová egy kora őszi hajnalon a magyar szent koronát Kossuth, Szemere és a többiek elásták, mert hazafias érzésük ellen vétettek volna, hogyha a szent koronát őrző ládát kiviszik Szűz Mária országának földjéről.
Valamikor egész irodalma volt Szent István koronájának, talán minden magyar embert érdekelt sorsa ennek a klenódiumnak, a Bodzafa utcai orvos maga is kis könyvecskét írt a korona elásásáról, holott most már, bőségesebb olvasmányok után, néha azt hiszem, hogy a mesmerista doktor voltaképpen nem is vett részt a korona elrejtésénél, ágyban fekvő beteg volt akkor Aeszkuláp fia – csak úgy hallotta a dolgok történetét, amikor Kisázsiában játékbankot tartott a lakásán, ahol az emigránsok szorgalmasan megjelengettek az esti órákban, és az akkori kártyajátékok segítségével megforgatták kis pénzüket, amelyeket a török kormány szívességéből élveztek.
A doktor az ágyban feküdt, állítólag mozdulatra képtelenül, de szorgalmasan kezelte a perselyt, amelybe az „ördög adóját”, az úgynevezett játékpénzt gyűjtögette – három esztendeig, amíg jegyet válthatott magának egy angol gőzösre, amelynek fedélzetén aztán örökös búcsút mondott számkivetett társainak.
Nagy munka lesz, de megéri, ha majd jön egy szentjánosbogár-szemű tudós, aki az összes magyar legendákat revízió alá veszi, mintha azok között az adóívek között kotorászna, amelyek az adóhivatalok pincéit, padlásait évtizedek óta megtöltik. Sok legendával, szép kitalálással tartozunk a múlt időknek – igaz, hogy egyik-másik édesdeden, szívderítően ráncolt magyar fátyol megbolygatásáért még manapság is agyonverhetik a kegyetlen kezet. A magyar múlt sohasem válik csendesítő óborrá, forrongó újbor maradt az századévek múlva is.332
Ilyenformán csak inkább higgyünk a mesmerista orvosnak, aki delejezés útján gyógyítgatta beteg embertársait, bár a mesmerizmusnak nem volt igazi talaja Magyarországon, amíg annak feltalálója, Mesmer Jakab német orvos élt, de a halott próféta koporsójánál annál inkább kezdik észrevenni a hitetlenek, hogy mindnyájunkban rejtőzik valamely delejes fluidum, amelyet alkalomadtán felhasználhatunk embertársaink gyönge akaratának megtörésére. Az egykori német feltaláló még a bibliai csodákkal is magyarázgatta a maga feltevéseit, de a Bodzafa utcai orvos szerényebb volt: ő megelégedett annak a hirdetésével, hogy Kossuth Lajos oroszlánakaratát tartja hatalmában.
Az orvos emlékirata szerint hajón és teveháton, teherhordó vállán, vagy Kossuth gyaloghintajában tette meg az utat a messzi Kisázsiába az emigránsok varjúcsoportjával.
Persze eleget gyanúsították útközben lustasága miatt, de ő erre azzal felelt, hogy a kisázsiai rongyos faluban, amelyet a török szultán a magyar menekültek tartózkodási helyéül kijelölt, három esztendeig feküdt egyhuzamban ágyban.
– Magamat nem tudom megdelejezni – mondogatta, miközben szorgalmasan nyújtogatta a sekrestyéséhez hasonlatos zacskócskát az asztalnál kártyázó magyar urak felé, amikor azok valamely nevezetesebb „zsinórt” húztak maguk elé.
A jószívű emigránsok nem is felejtkeztek meg házigazdájukról, mindig megtelt a zsák, amikor a török csauszok megérkeztek a konstantinápolyi küldeményekkel.
A Bodzafa utcai orvos emlékiratai szerint a három esztendő alatt francia, angol és osztrák kémek gyakran megkörnyékezték látogatásaikkal, hogy tudománya révén árulná el az orsovai füzesben, a Duna-parton azt a helyet, ahol Kossuth és Szemere s még néhányan a föld alá süllyesztették Szent István koronáját, mielőtt átlépték volna a magyar határt. De az emlékiratok szerint az orvos csak annyit vallott be az angol aranyakat csörgető kémeknek, hogy az orsovai fogadóban, ahol elrejtése előtt a szállodai tükör előtt úgy Kossuth, mint Szemere Bertalan fejükön megpróbálták Szent István koronáját – a korona inkább pásszolt Szemere belügyminiszter fejére, mint Kossuth fejére.
– Nemhiába, honfoglaló családból ered Szemerénk! – sóhajtott fel az orvos, de többet nem mondott az aranyzsákokkal érkezett kémeknek, még akkor sem, amikor azok dupla aranyakat kezdtek olvasgatni az ágya szélén.333
Voltaképpen eddig tartana a legenda a mesmerista orvosról, aki az emigránsokat elkísérte száműzetésükbe. Bizonyára nem lehetett lapos a sekrestyés-zacskó, ha a mozdulatlanságra kárhoztatott beteg ember, a nyavalyáktól sínylődő, öregedő számkivetett három esztendőn át ellentmondott az aranyak csörgetésének. Sőt, annyira megtelt a zsákocska a bús honfiak garaskáival, hogy egy képzelt vagy valódi rablótámadás után, miután a mesmerista beváltogatta künnlévő váltóit, egy viharos éjszakán megszökött száműzetéséből. Lehetséges, hogy már akkor zsebében volt az angol útlevél, amely mindenfelé szabad utat biztosított neki a világon, lehet, hogy szökevényként hagyta el a nyomorult Kisázsiát és a jól jövedelmező kártyabarlangot – fél esztendő múlva Párizsban tűnik fel, mégpedig olyanformában, mint egy nábob. Persze, eszeágában se volt magyar emigránsvoltát bevallani, Párizsban nincs szaga a pénznek. És az egykori játékbérlő éppen annak a szenvedélynek lett rabja, amely szenvedély révén mások zsebéből vagyonát szerzé. A párizsi játékklubokat látogatta, és költekezésével, szerencséjével csakhamar feltűnést keltett azokon a helyeken, ahol a szerencse pördülését verejtékező sóhajtások között lesik. Mintha három esztendő mulasztásait akarná helyrehozni. Ugyanazt gondolta magában, mint minden ördög által megszállott játékos.
Ám még mindig volt valamije, amelynek birtokában talpra állhat. A magyar szent korona titka volt a tulajdona. Erre kellett vevőt találni.
Könnyű volt a vevőt megtalálni. Itt volt Ferenc József, a leggazdagabb európai urak egyike. A mesmerista orvos nem habozott sokáig a reá szakadt nyomorban. Volt egy francia táncosnő barátnője, bizonyos Mimi kisasszony, akit elindított Bécsbe a nagy titokkal. Mimi többé sohasem tért vissza Párizsba, de volt annyi jószívűsége, hogy a Magyarországba szóló útlevelet levélben elküldé egykori barátjának.
– Adjő, János. Mi többé ez életben nem találkozunk.
A Bodzafa utcai mesmerista orvos különös története, amelyet késő öregségében és szegénységében a régi Rókus-kórházban jegyzetekbe foglalt, még itt-ott a mesemondás határán is jár: éppen úgy hozzátartozik a 19. század varázsregéihez, mint ama legtöbb történet, amelynek334 megfejtését még mindig hiába keresgélik a józan történetírók a levéltárakban. Még az okmányok se mondanak mindig színigazságot – tapasztalhatja mindenki, aki csendes óráiban avult papirosok között lapozgat. Az úgynevezett történelmi igazságok pedig kacsalábon forgó hazugságok, amelyeket szélmalmoknak is lehet nézni, mint az egyszeri spanyol lovag vélte ellenségeinek a látóhatáron forgó szélvitorlákat. A mesmerista orvos, holott tán egyik legnevezetesebb árulását követte el századának: ismeretlenül, névtelenül, szegénységben halt meg. Pókháló-szürke arca bizonyára nem tanult meg mosolyogni a halál percében azokon a romantikus hazugságokon, amelyeket utódaira hagyományozott.
1927335
