Az igazi úriember
Az igazi úriember
Legjobb lesz, ha itthon várom be a dolgok lefolyását, mert a négy fal között, a kanapén vagy az ágyban még kevés ember törte el a lábát – mondta egy napon Tisza Tihamér, aki abban az időben, amikor még ismerkedni is szokott az emberekkel, újabb ismerősei előtt mindig megjegyezte, hogy nem a „valódi Tiszák” közül való, habár régi magyar nemességét bizonyítani tudná, ha akarná.
De nem akarta, és inkább otthon maradt. Nemrégen múlt el negyvenesztendős, és azt hitte, hogy elegendőt élt.
Új életprogramja megvalósításához körültekintéssel látott hozzá, mert egyszer azt gondolta ki magában, hogy negyvenesztendős koráig alaptalanul élt, sokkal többet bízta magát a véletlenekre, az esetlegességekre, az álmaira, az ábrándjaira, mint ezek a dolgok megérdemelnék. Ám még alaposabban így is kifejezte új életprogramját: „nem szeretnék oly hirtelen elaludni, mint egy kiégett villanykörte.” Megdicsérte magát ezért a hasonlatért, kétszer is elmondotta magában, mintha végre ráeszmélt volna, hogy életét lehorgonyozza, fixírozza, stabilizálja. S még egyéb kifejezések is eszébe jutottak új életprogramjáról, de azokat még magányában se merte hangosan kimondani.
Tisza Tihamér negyvenesztendős korában ismerkedett meg a házibútorokkal, amelyekre nem sok ügyet vetett mindaddig, amíg külvilági életmódot folytatott, és ágyneműjét, mosdóját, éjjeli szekrényét, miután használta őket: átengedte közömbös cselédi kezeknek.
Jelentős esemény volt Tisza Tihamér életében, amikor rájött, hogyan is kell voltaképpen állítani az ágyát, hogy ágyban fekve se mondjon le az élet minden öröméről. Lábával északnak, fejével pedig délnek, jobb oldalra keletnek és a szívoldalán nyugatnak kellett az ágyat elhelyezni; nyugat felé falnak kellett lenni, mégpedig virágos faliszőnyeggel bevontnak, amelyen különböző figurákat láthat a félig469 álomhoz csukódott szem. Négy párna szükséges ahhoz, hogy a fej kellően elhelyezkedjék, mert a bal oldali részt kell leginkább kipárnázni, amerre voltaképpen az igazi nyugodalom esik, amelyről az álmok jönnek, amely felé az önkéntelen sóhajtások szállnak az éjszaka félhomályában. Az a bizonyos kispárna, amelyet, mint valami csodatévő kis szerkezetet ide-oda szokott ráncigálni az ember, az az úgynevezett fejpárnácska, amelytől csodát, orvosságot várnak az álmatlanok vagy elkényeztettek, akik végeredményben nem mondhatók igazán boldogtalanoknak, mondom, a négyszögletes párnácska már nem sok szerepet játszott Tisza Tihamér életében. Ott volt, a feje alatt vagy a feje közelében volt, mintegy megszokott kis jószág (akárcsak a sündisznó valamely ócska házban, ahol a sündisznó kopogása nélkül nem tud elaludni a gazda), de igazában a nagy, komoly, terjedelmes párnáktól várta Tihamér mindazokat a kedvességeket, amelyeket az éjszaka nyújt. Ezek a nagypárnák tudják megcsinálni azt a bizonyos „kuckót” (Tihamér így nevezte), ahol néha oly ártatlanul, szinte jámboran lehet elhelyezkedni, mintha az ember mit sem próbált volna az életben, minden emlék rózsaszínű üdeségében, naivságában, illúziójában maradt meg: a szerelmek, barátságok, szeretetek tovább tartanak, még ha látszólag el is múltak. De feltámadnak, ha az ember félálomban kinyújtja felé a kezét. Ez a „kuckó” – a nyugati fal mellett, a nagyvirágú faliszőnyegek mellett, amelynek egyes virágai, például a zöldek: tapinthatóan meghidegedtek, amikor az északnyugati szél viharos éjjeleken átfúrta a falat, addig próbálgatta a dugóhúzóját az ócska kövek között, amíg sikerült neki valamely láthatatlan lyukacskán át dúdoló hangot hallatni. Ez a „kuckó”, amely párnáival bélelten, puhaságában, védettségében mégiscsak menedékhely volt az élet legnagyobb veszélyei, ridegségei, magányai elől, mert ide álomban, ábrándban mégiscsak meg lehetett idézni a segítséget, a védelmet, régi jó barátot vagy elvált szeretőt: ez a „kuckó” volt az erőssége Tisza Tihamér életének. T. T. monogramokat képzelt a „kuckó” fehér vásznaira, amely monogramok megelevenedtek, megrezzentek, arasznyira is felemelkedtek, ha Tisza Tihamért valamely nagy bajában, akár csak egy bús gondolata előtt is védelmezni kellett. Ezek a T. T. betűk sohase tettek néki szemrehányást, ha valamely olyan fájdalommal közeledett hozzájuk, amelyet Tisza Tihaméron kívül a világon senki se értett volna meg. A monogramok segítettek őt elbújtatni, jól elhelyezkedni, szinte a másvilágra segíteni a „kuckó”-ban,470 és csak arra kérték, hogy sokáig maradjon társaságukban. Elbújni, elbújni, mint az ősz bújik el az erdőn, semmivel se hívogatja magához az embereket… Ezek a nagypárnák sem hívogatnak senkit Tisza Tihaméron kívül, hogy amikor megalakultak, kunyhói, vagyis „kuckói” legyenek egy fáradt fejnek. Mindegyik párnának volt valamely titkos neve, amelyet igazándiban csak Tisza Tihamér őrizett meg az emlékezetében. A „kuckó” legnagyobb párnáját, amely tarka pulykatollal, kakastollal, de gyöngytyúk-tollal is volt megtöltve: Berzenceinek hívták. Valóban faluról származott Budapestre, fehér zsákban hozták, amelynek szája meg volt csavarva, mint a dugóhúzó. „Berzencei” darab ideig a maga falusias, finomtalan állapotában a szekrény sarkában gunnyasztott, a tarka toll tartalmára mindaddig nem volt szükség, amíg T. T.-t a másik két párna is elmulatgattatta, elaltatgatta, megvédelmezte. A két másik párna közül az egyiket: Vadlibának hívták, mert vadlúd ritka pelyhével volt megtöltve. Hölgyi kéz juttatta Tisza Tihamérhoz a párnát, mégpedig abból a szempontból, hogy határozottak, elszántak, jéghidegek lehessenek a gondolatai, mint egy öreg gúnáré, aki csak egyedül szokott kiáltani az őszi éjszakában, más hangot nem tűr maga körül. A másik párnát „Dr. Henrikné”-nek hívták, mert ugyancsak ajándék formájában került T. T. birtokába. Egy cigányos szemű, szenvedélyes arcú, a korcsolyázás könnyedségével lépkedő hölgy ajándékozta meg ezzel a párnával T. T.-t, amikor életcéljául tűzte, hogy a magányosságában esendő férfit végleg hatalmába keríti. Abban az időben, amikor hattyúpehelyből, német és francia szavakból, valamint cigányok babonás átkából, megszerkesztette párnáját „Dr. Henrikné”: a nők komolyan ellenőrzés alá vették annak a férfinak a gondolatait, akire „feltették életüket”. A kispárna persze csak annyit számított e komoly, életkomoly, néha gyászindulót is dúdolgató párnák között, mint amennyit, mondjuk, egy balett-táncosnő jelenthetne polgári, hosszú életre, hosszú szerelemre, hosszú örömökre s hosszú bánatokra berendezkedett asszonyságok között. A kispárna a maga felületességével, alkalmazkodó kedvességével, nyalánk hízelkedésével ellophat ugyan egy-két negyedórát az éjszakából, amint a táncosnők elcsipegetik a maguk részét a férfiak életéből: a kispárna elvonhatja a férfit abba a világba, ahol a nők mindig spitz-táncosnők módjára lebegnek, de csak darab ideig; a kispárna jelentheti a könnyelműséget, amely szerint nem érdemes hosszú ideig élni, mert csak a percnek van471 öröme, a negyedórának van varázslata, a szívnek gondolata múlékonyabb a délibábnál; a kispárna hozhatja a mámort, amelyből boldogtalanul szokás felébredni. Zúg a halánték, mélységbe esett a fej, tompa eszméletlenségnek látszik az egész élet: s éppen arra valók a komoly nagypárnák, hogy helyükre igazítsák az elcsatangolt érzelmeket, gondolatokat, főfájásokat. Ha már az agyszélhűdés, szívszélhűdés, hirtelen halál jönne éjjelen: ne egy táncosnő harisnyája, inge, tarlatán-szoknyája legyen a fejtámasztéka, hanem a komoly nőké, akikről feltehető, hogy a haláleset bekövetkezése után földig érő gyászfátyolt viselnek. T. Tihamér negyvenesztendős korában éppen ebből a körülményből kifolyólag ragaszkodott a nagypárnákból összerakott „kuckó”-hoz, mert titkon azt remélte, hogy ez a házias, családiasan fülledt, mások lélegzeteit is visszhangzó „kuckó” nem engedné őt át első szóra a bekopogtató halálnak, mint ahogy például a legritkább esetben hal meg az ember, ha tengerit morzsolgatnak körülötte, ha még hangzik a tollfosztókánál szokásos mesemondás, ha még morog egy fagyos, pálinkás, derekasan rekedt hang a sötét udvaron, amely oldalba rúgja a házőrző ebet, amely minden látható ok nélkül vonítani kezd… „Csiba te” – mondják a pulykatollal, kakastollal, gyöngytyúk-tollal, szóval a vad, nagy természetet ismerő tarka tollakkal megtömött párnák a halálos gondolatnak, mint ahogy valamerre, valahol, jégcsapos falusi házban mondja éjfélkor egy egészséges öregbéreshang a halált szimatoló kutyavonításra. Nem, sehogy se halhat meg addig az ember, amíg a nagypárnák között igazában egyetlen hang jut el hozzá az éjszakába: mégpedig annak a cselekvésnek a hangja, amint úton járó csizmájáról valahol az éjben a sarat vakarják, vastag, goromba kefével mennek a bőrnek, a sarokba állítják a csizmát, mert másnap hajnalban biztosan folytatódik az élet. A nagypárnák szívesen engedik át a csizmasúrolás hangját – miután T. Tihamér nem morzsoltathatott tengerit, nem fosztathatott tollat, nem dagasztathatott mindennap kenyeret, hogy az élet folytatásába más emberek tennivalója révén belekapcsolódjék, mintha egy megrakodott vidám utazótársaság szekerén kérne magának helyet. De a csizmáját: azt kapartathatta, suvikszoltathatta a ház ámbitusán. Legalább a csizma higgye el, hogy másnap új utakra indul gazdájával. A nagypárnák: a Berzencei, a Dr. Henrikné és a Vadliba nevűek amúgy is tiltakoztak minden utazás ellen, amikor T. T. lehajtotta közéjük a fejüket.
De ez az időpont még nincs itt, amikor Tisza Tihamér körülnéz472 ágyában. Persze, csak félig nyitott szemmel, mert az ágyat nem tekinti oly megbízható barátjának, mint például a párnákat. A párnákhoz akármikor vissza lehet szökni, ha még egy korty álmot találna az álompohár fenekén (s tudvalevőleg ezek az utolsó kortyok a legédesebbek, mert búcsúcsókok), de ha elhagyta egyszer az ágyat, akkor körülményes az oda való visszatérés. Cselédet kell szólítani, tárgyakat megmozgatni, amelyek a lefekvés szertartásosságához feltétlenül szükségesek; például a füttyentésre nem jelentkező csizmahúzóért néha négykézlábra kell ereszkedni, hogy az ágy alá, a sarokba rúgott és itt duzzogó csizmahúzót elővonjuk, mint egy makrancos gyereket… De a csizmahúzó nem volt helyén, és a jövőre, az újabb lefekvésre, elhelyezkedésre nézve ez a körülmény hirtelen aggodalommal tölti el T. T.-t, mert előrelátó ember volt. „Hová a fenébe tehettem a csizmahúzót, mikor tegnap este lefeküdtem” – kérdezte magában, egyszer, kétszer, háromszor, mindaddig, amíg a „kuckó”-ban kényelmetlenül kezdte magát érezni. S felkelt, hogy a csizmahúzót megkeresse, pedig jelenleg semmi szüksége se volt rá.
1929473
