Az öreg kártyás különvonata
Az öreg kártyás különvonata
Szomszédom: Gály Lajos, a kontinens legnagyobb játékosa.
– Már fűtve számomra a különvonat, amellyel most másodszor utazom. Először 1884. június 4-én, amikor a Monte Carló-i bankot sikerült sprengolni, hogy aznapra, amíg friss pénzt hoztak Párizsból, megállott a játék minden asztalnál. Akkor menekültem el különvonaton a Riviéráról, ahol idáig Ausztria-Magyarország lakosai közül csak egyetlen úr utazott különvonaton, az pedig Ferenc József volt, aki haragvó felesége látogatására jött oda, és bár takarékos ember volt, sohase sajnálta az útiköltségeket. Hiszen jóformán mindig különvonaton utazott. Másodszor most ülök különvonatra, 1912 tavaszán.
Kezdte Gály Lajos, amikor felhívására a „Meteor” Szálloda egyik negyedik emeleti szobájában összegyűltünk, ahol úgy feküdt párnái között, mint egy számkivetett fejedelem, valami exkirály, aki itthagyandó országairól akar végrendelkezni.
Mert ezen a tavaszi éjszakán végrendelkezés céljából hívta össze szállodai ismerőseit Gály Lajos (amint a mendemonda szerint máskor is megcselekedte ezt életében azokban a hotelekben, ahol hosszabb ideig lakott, és elkövetkezett az idő, amikor számláit nem tudta pontosan kiegyenlíteni, ugyanezért úgy végrendelkezett, hogy a számlákra bizonyos fedezetet nyújtson. A végrendeleteket eltették a hotel safe-jébe, és Louis de Gály megint meghosszabbításhoz jutott.)
Amikor a budapesti „Meteor” Szállóban végrendelkezett, amely az Erzsébet körúton állott – körülbelül hetvenesztendős volt. Magas termetű úriember, aki bizonyosan kiemelkedett a mindenkori játékasztalokat körülnyüzsgő publikumból, olyan hosszú karjai voltak, mint egy krupiénak, amely karok hozzásegítették, hogy a játékasztalokra festett rulett-táblának az esélyeit megjátszhassa, de zsonglőr498 módjára is tudta dobni az aranyat, hogy az a táblázat kellő helyén álljon meg.
Hosszú bajusza volt („mint egy öreg franciának”, mondta saját magáról), nyírott szürke szakálla („hogy németnek is nézhettek”), alig kopaszodó feje, olyan papírszínű arca, amely papírra már nem voltak színes kártyafigurák festve, mert negyvenévi külföldi bolyongás után hazakerülvén, Pesten rosszul ment a sora. A szálloda, ahol tanyát ütött, nem volt mondható a legelőkelőbbnek; többnyire „átmeneti”, azaz bizonytalan kis életkorszakukban vettek itt kvártélyt a lakók, amikor valaminek a jobbra vagy balra való eldőlését várták.
Berobogtak, mint az állomás előtt a késésért gyorsító személyvonatok, aztán a túlhajtott mozdonyból itt apránként kipöfögték az életüket hajtó gőzt. Így a rangvesztésre ítélt huszárfőhadnagy is, Pest egyik „népszerű” alakja, hajdanán nagyon csendes ember lett a „Meteor”-ban, a szolgálati revolvert tette a párnája alá, és olyan figyelemmel olvasgatta az újság apróhirdetéseit, mintha már csak ebben volna minden bizalma. Ugyanígy a szép elvált asszony (ugyancsak a szálloda lakója), akinek szépségtapaszkái a mindennapi látnivalóságtól oly ismerősek lettek, mint a toalettszappanok reklámképei, de mondanivalói is, amely „odakonkludáltak” (G. L. megállapítása), hogy a bíróság tévesen ítélkezett válópörében, amikor azt nem férje hibájából bontotta fel. Hasonlóan kieresztette magából a gőzt Gály Lajos, aki azzal köszöntött be Pestre, hogy külföldön szerzett tapasztalatait értékesíti, itt nemzetközi játékbankot létesít, szállodát épít, ahová üzletvezetőnek Hubertet szerződteti, a „Meteor” Szálloda pincérét. Míg végül kibic lett az öregúr a „Secessio” kávéházban.
Természetesen Hubertet is felcsengette a végrendelkezési aktushoz, míg a szomszédait a falra mért ökölcsapásokkal költötte fel ezen a tavaszi éjfelén.
– Tanúkra van szükségem – szólt a szarvasbőr lovaglónadrágját még mindig nem levető főhadnagyhoz, a fekete estélyi ruhában pompázó szépasszonyhoz, aki mindig valamely sorsdöntő látogatást várt (a mindenttudók szerint a régi férjét, akinek szorgalmasan írt leveleket), a legszerencsétlenebb szállodai bérszolgához, akinek nyelni kellett az ittlakó boldogtalan lakók elkeseredettségeit, elkapni a fejéhez499 repített cipőket, mert a fennkölt léleknek is ki kell „adni” valamiképpen a benne rejtőző mérget.
– Szépfalvi nincs itt? – kérdezte a párnák között ülve, a közelgő haláltól méltóságteljessé, szinte püspökké avanzsírozott Gály Lajos, és megcsikorgatta hamis fogsorait, ami mindig elégedetlenségét jelentette.
– Nevelőapám, Szépfalvi úr felhatalmazott, hogy nevét csak nyugodtan írjam oda, mint a postakönyvbe is szoktam – felelt a kistermetű Hubert, aki valaha Angliában volt pincér, és egy vidéki rókavadászat vendégei között kiszolgálta Gály Lajost is.
– A végrendelet más, mint a postakönyv, a végrendeletet királyi közjegyző őrzi – mond bizonyos felfuvalkodással a halálra készülő, aki ünnepélyes színezetet akart adni az éji jelenetnek, mert magában valószínűleg érezte ennek szükségességét. – Feltétlenül szükségem lett volna a portásra, mert az félig-meddig hatósági személy.
Megadván a távollévőnek a kellő respektust – a szálloda viszonyaihoz mérten tekintélyes összegre gyarapodtak a portás követelései G. L. úron – így folytatta:
– Pedig éppen Szépfalvinak akartam végrendeletileg hagyományozni, illetőleg részére, mint egyik törvényes örökösömre cedálni ama követelésemet, amely az egyiptomi kedivétől most is részletekben érkezik számomra… de az oroszlánrész még messze van.
– Az irgalmát! Hát mért nem ülnek le? – kiáltotta később, amolyan bihari kiejtéssel (mert Biharban volt valaha néhány ezer holdacskája), mintha haldoklásában eszébe ötlött volna valamely gyermekkori emlék. (Amint a tudósok a haldoklókról mondogatják.) – Az irgalmát ennek a világnak!
– A katolikus Belgiumból kiutasították volna ezért a káromkodásért – mond az exfőhadnagy, aki a szolgálati pisztoly mellett imakönyvet is tartogatott a párnája alatt, mert egyszerre akarta igénybe venni mindkettőt. („Nem lehetett rossz katona, aki imádkozni is tudott” – jegyezte meg a szépasszony, aki ugyanazokat a frufrukat viselte hajából, amely frufrukkal valaha valakinek megtetszett. Pedig már nem volt divat a frufru.)
– De Monte Carlóból is csaknem kiutasítottak, mikor egész játékidő alatt nem jött ki a huszonegyes, amelyet soviniszta magyar létemre,500 állandóan játszottam. Ha már apámnak, nagyapámnak nem volt soha huszonegye a kártyában, talán kijön a maradékának a rulettasztalon. Nem jött ki se a löncs előtt, se a diné után, fel akartam borítani a kártyaasztalt, és valami nagyon pogányul káromkodhattam. Ki akartak utasítani, de volt egy játékfelügyelő ismerősöm, aki a Monte Carlo és nizzai úton lévő csodatévő kápolnát ajánlotta, ide eljártam gyalog mindennap, és vallásosságomért az igazgatóság megbocsátott – mond az ágyban ülő öregember, akinek sok emléke közül, amelyet végrendeletileg az utókornak akart hagyományozni, éppen ez a jelentéktelenség ötlött eszébe, mint ahogy a haldoklókról mondják, hogy a legfontosabb dolgokat elfelejtik.
– A kápolnát egy frankért, ami akkor nagyon sok pénz volt, őr nyitotta ki, különböző fogadalmi jelvényekkel és emléktárgyakkal volt díszítve. Voltak itt ezüstkezek, némelyik csuklón felül, amely valamely emlékezetes krupié kezének másolata volt. Aranygolyócskák függtek láncon a mellékoltáron és aranylemezből való kártyalap hirdette, hogy a trente et quarante játékon is lehet nyerni a szerencse gyermekének. Még egy ezüstrevolver is függött egy szentkép alatt… Ezeket a csodatévő emléktárgyakat meg lehetett érinteni a frank belépődíjért.
Ki tudja, meddig időzött volna e jelentéktelenségnél, a kápolna játékosok által ajándékozott emléktárgyainál a haldokló, ha időközben meg nem érkezik vala Szépfalvi, a szállodai portás, az örökség hírére. A portások általánosan viselt hosszú kabátjában és a kezében tartott aranyzsinóros sapkával lépett be, éppen olyan alázatossággal, mint a földkerekség bármely portása, de Szépfalvi megérkeztével valamiképpen ceremóniásabb, komolyabb, mondhatnánk: nem hétköznapibb, hanem ünnepnapibb lett Gály Lajos haldoklásának órája. Talán éppen azért, mert a jelenlévő összes végrendeleti tanúk (nem kivétel maga a mindinkább ősz öregemberré, a szél kénye-kedvére bízott bárányfelhővé váló végrendelkező sem), többé-kevésbé lekötelezettjei voltak Szépfalvinak, akivel idáig csak a portásfülkében találkoztak, ha el kellett simítani valamit, számlát vagy lesben álló hitelezőt, „ismeretlen helyre költözött” felirattal ellátott leveleket visszaadatni a postásnak, sokat hazudni a vendég jóvoltáért, ha nagyon felindult állapotban lévő urak és hölgyek akartak feltörni a negyedik emeletre. „De itthon van” – ordították a főhadnagy különös ismerősei. Szépfalvi egyszer, régen egy nőt és egy vitriolos üveget tartóztatott501 fel. A hagyomány szerint G. L. ígért valakinek házasságot, mert a házban egyébként csupa olyan nőtlen úriember lakott, aki boldogan megtartotta volna ígéretét.
– Szépfalvi úr, jöjjön közelebb – intett Gály Lajos, az öreg kártyás komoran, mintha még egy utolsó pakli kártyát akarna felbontani.
De nem… Komolyan olyan mozdulatot tett, mint a haldoklók, összeszorított öklébe behajtotta hüvelykujját (a halottkémek szerint a beállott halál egyik jele), messzire elnyújtotta hosszú csontlábait, mintha többé nem volna szüksége egyikre sem, a száját kitátotta, mikor levegő után kapkodott, pedig ez ellenkezik minden európai modorral.
– Vegye jegyzékbe, hogy megbékélve távoztam el a világból a református vallás szertartásai szerint, ugyanezért ne csodálkozzanak a jelenlévő katolikus urak, hogy nem hozattam papot, aki a szomszéd szobában könnyen felöltözhetett volna misemondó ruhájába, és misét mondana az asztalra helyezett Aranygyapjú-rendjel előtt, mint tette ezt az utolsó Bourbonnál, aki Bécs mellett halt meg egy nyaralóban az napon, mikor Ferenc Józsefnek első unokája született. Ő volt az utolsó jogosult trónkövetelő, temetésére megérkezett az orléans-i herceg és más francia legitimisták, s nagy csodálkozással hallották, hogy az utolsó Bourbon éhen halt. Két hónapig egyetlen falat sem ment le a torkán, a halálnak be kellett következni. A temetésén mégse az orléans-i herceg ment a gyászkocsi mögött, mert a francia urak a rang-differenciákon egymás között összevesztek, és Magyarországba mentek vadászni a temetés idejére. A gyászkocsi mögött Ferenc József fővadászmestere ment, bizonyos herceg Liechtenstein.
– Bourbon herceg a halálos ágyán elismerte nekem járó adósságát. Az özvegye életben van, a többi a maga dolga, Szépfalvi úr.
– Mennyi az adósság? – kérdé Szépfalvi.
– Tizenkétezer frank, de angol Viktória-aranyban, mert így játszottunk a bécsi Jockey Clubban, amíg a trónkövetelőnek készpénze volt.
A haldokló nagyot sóhajtott, és körülnézett üvegesedő szemével a jelenlévőkön, vajon ki érti meg közülük, hogy az utolsó Bourbon nem játszhatott sem a köztársaság kakasos aranyával, se Napóleon aranyaival.502
– Érthető – mond szarvasbőr alsónadrágjában a főhadnagy –, inkább egy nagyhatalom pénzében, amely nagyhatalom nincs barátságos viszonyban a republikánus franciákkal. Napóleont Waterloonál pláne megverte.
Ezzel a magyarázattal (legalábbis a főhadnagy részéről) a tizenkétezer frank ügye el volt intézve.
Most a haldoklásnak az a fázisa következett szegény barátunk G. L. éjszakáján, mikor a szenvedő öregúr az ágyból akart kiugorni.
– Így halt meg szívbajos apám is. Az ágyból a szoba közepére ugrott hosszú ingében, pedig erős béresasszonyok fogták, egy lépést tett előre, egyet kiáltott és összeesett. Nem volt élet benne – mond megint egy gyermekkori visszaemlékezést Gály Lajos, amely gyermekkori látományok csak bizonyos időben látogatják meg az embert. – Kis sarkantyús csizmában jártam akkor, amely a temetésen is a lábamon volt.
Egy percnyi pihenés után – amikor a „Meteor” Szálloda összegyűlt lakói az öreg kártyás betegágya körül ugyancsak megnyugvóan bólogattak, mert nemigen voltak berendezkedve a szállodában történhető halálesetekre – G. L. megint visszatért a világba, és az ágyához legközelebb ülő Szépfalvi felé fordította szemét, aki sapkáját mindig kezében tartotta.
– Az egyiptomi kedive őfensége csak akkor törleszt valamit adósságából, ha már a végeket járom. Igaz, hogy mindig a legjobb időben jönnek küldeményei, természetesen angol fontokban, amit külön jellel látnak el a világpiacon, amely fontokat itt bárhol tizenkét forint és néhány hatosért be lehet váltani. Ne hagyja magát megcsalni, Szépfalvi, mert a kurzusokban csak néhány krajcárnyi differencia szokott lenni. Én a Rothschildék bankjánál, az Eszkompt-bankban szoktam beváltani fontjaimat. Ajánlom magának is ezt a helyet.
G. L. megint lehunyta a szemét, mert most pesti járandóságai után kutatott emlékezetében. A főhadnagy felhasználta a szünetet, és a 402-ben összegyűlt végrendeleti tanúknak halk szóval megmagyarázta, hogy a kedive valószínűleg azért fizet angol értékben, mert Egyiptom Anglia protektorátusa alatt áll.
– Ezek a pesti járandóságok pedig nem sokat számítanak – mond most mintegy utolsó erőfeszítéssel az öreg kártyás. – Kávéházi dolgok, egyetlen cercle-beni sincs köztük, amelyet legitim úton érvényesíthetni lehetne. Talán Diamant écarté-differenciája?… vagy Wasser vogel-Deutsch503 játékbeli tartozása?… Csak rossz vért szülne, és ezek a pestiek ferde dolgokat beszélnének rólam. A balekjük voltam, üsse kő.
Miután G. L. végérvényesen elhallgatni látszott, a jelenlévők, a főhadnagy, a „szépasszony”, a 403-beli úr, a bérszolga és Hubert, a szobapincér biztosították Szépfalvit, hogy mindvégig tanúi voltak a szóbeli végrendelkezésnek, amelynek éppen olyan törvényes hatálya van, mint az írott végrendelkezésnek.
A távozásban a sort a „legszerencsétlenebb bérszolga” nyitotta meg, dolga van a reggeli vonatokkal távozó utasokkal; estélyi öltözetében, fekete strucclegyezőjével elsuhogott a „szépasszony”, hogy most már saját szobájában üljön tovább a ruhásszekrény tükre előtt; – a főhadnagy azt dörmögte, hogy milyen könnyen jön másnál a halál; míg Hubert és Szépfalvi megkérdezték a fal felé fordult G. L.-t, nincs-e valami kívánsága még?
– Mama, édes mama! – felelt az öregember, mert nyilván már álmodott.
A portás és a főpincér lecsavarták tehát a villanyt, bezárták a szobát, és a „Meteor” szállodára csend borult.
Ki-ki végezte a maga dolgát másnapig, a főhadnagy felváltva nézegette pisztolyát és imakönyvét, a 403-as úr fel és alá járt az ajtótól ablakig érő szőnyegen és a bérszolga a vidéki cipőket, lábtyűket mustrálta.
Csak Gály Lajos aludt nyugodtan. Becsületbeli kötelességének eleget tett, másnap felkelt, és még néhány évig élt.
1932
