Az oroszlán Ábrányi
Az oroszlán Ábrányi
…Az öreg Ferenc József idejében nem sokat teketóriáztak azokkal, akik szóval vagy írásban megsértették őfelségét. Őfelsége törvényszékei hamarosan elintézték a királysértő dolgát. Néha látható volt a józsefvárosi kiskorcsmákban egy bozontos kis fekete ember, aki életének egy jelentékeny részét éppen ezért töltötte börtönökben, mert minduntalan megsértette Ferenc Józsefet. Egyébként apostoli szelídségű és angyali naivságú poéta volt, aki a Megváltó címmel hosszú tankölteményben írta meg Jézus Krisztus életrajzát, talán még hangulatosabban, mint az elmúlt években ama talián Papini, de az idők nem kedveztek akkoriban az ilyen olvasmánynak. Pongrátz Béla nevét csak abból a szempontból ismerte a magyar közönség, hogy ő volt a vádlottja a legtöbb sajtó útján elkövetett királysértő pörnek.
Nézzünk most a másik oldalra… Mi történik vala ama magyar tollforgatókkal, akik Ferenc Józsefet érdeme szerint dicsérik, holott őfelsége az uralkodói gondokban, egy nagy monarchia vezetésének aggodalmaiban nemigen ért rá arra, hogy a róla szóló dicséreteket elolvassa. Reggelenkint, mint a legenda mondja: az újságolvasásból megelégedett a Bécsben megjelenő Extrablatt átolvasásával. Ez egy képes újság volt, mint a Pesten megjelenő Budapest, és mint mondják: többnyire a kofák és a standjukon unatkozva várakozó fiákeresek olvasták. Őfelsége „leibzsurnáljában” sohase volt szó Ferenc Józsefről. Ízlésesebb ember volt a szerkesztő azzal a nagy olvasóval szemben.
De hát hol dicsérték Ferenc Józsefet?
Pesten, a Markó utcai börtönben, ahol büntetésének idején A király címmel vastag könyvet írt Ferenc Józsefről egy szegény fogoly: név szerint ifjabb Ábrányi Kornél – aki abból a Szabolcs megyei famíliából származott, amelyet korábban Eördöghnek hívtak. Ez a Markó utcai fogoly volt az, aki látszólagosan leginkább volt megelégedve Ferenc József uralkodásával.245
Nézzük meg közelebbről ezt az egykori Eördöghöt, elég érdekes figurája a maga korának.
Ifjabb Ábrányi Kornél, a Pesti Napló szerkesztője, aki a maga korában az ünnepelt hírlapírók közé tartozott: jelentette elmúlását Pesten annak a koldusszegény bohémvilágnak, amelyet a párizsi Murger útmutatásai nyomán: szerettek utánozni Pesten is. Ifjabb Ábrányi Kornél, a nevezetes publicista már javában azzal tüntetett, hogy esze ágában sincs ama könnyelmű hírlapírók közé tartozni, akik életük nagy részét kávéházakban és kocsmákban hempergik el, fantasztikus szegénységgel és még fantasztikusabb betegségekkel küzdenek (habár, nézetem szerint, a betegségek között nincs sok különbség, mert mindegyik a halál előreküldött postája), lármáznak kirojtosodott nadrágokban, és télen-nyáron cilinderkalapot hordanak tekintély okából… Ah, ifjabb Ábrányi Kornél is hord vala cilinderkalapot, de az mindig a legutóbbi londoni divatot hirdeti jól fésült fején, mert a kalaposok sem estek a fejük lágyára, hogy mindig egyforma legyen a világon a cilinderdivat. Egyszer igen széles (mint a londoni postakocsisoké), máskor igen keskeny (mint az eszkamotőröké a könnyebb kezelhetőség végett) karimájú formája volt a civilizált világ eme nagyképűsködő kalapdivatjának. Ifjabb Ábrányi Kornél déli sétáiban, amelyeket a Barátok teréről a Gizella térig voltaképpen minden valamirevaló úriembernek naponta el kellett végezni a Koronaherceg utca meg a Váci utcán át: Kornélunk déli sétáiban mindig bemutatta a legutolsó londoni divatot a fejfedőjén keresztül, holott talán éppen aznap délben adta vissza a Pesti Napló kiadója, Emich Gusztáv, honorálás nélkül újabb előlegkérő nyugtatványát, és a nagy hatalmú főszerkesztő azon gondolkozott magában, hogy vajon hol is fogja ebédje számláját felíratni: a „Kispipá”-ban vagy a „Csalányi”-ban?
Mert ifjabb Ábrányi Kornél, a későbbi sajtófőnök és miniszteri tanácsos a maga fiatalságában éppen olyan papírmasé kulisszája volt korának, mint mindenki, aki I. Ferenc József idejében egyéniséget mímelt Magyarországon. Az egyéniségek kora elmúlt Kossuth szabadságharcával, Ferenc József felejthetetlen akaraterővel nyomott el minden egyéni szándékot az országban. (Talán éppen azért ugrottunk oly boldogan fejest a világháborúba, mert azt hittük, hogy az egyéni érvényesülések kora következett be?) Ábrányi Kornél, a Váci utcai246 dandy, a Barátok terén félő tisztelettel emlegetett főszerkesztő, sok magyar olvasónak gondolattolmácsolója, az életművész, aki úgy akart élni, mint lord Byron (ennek a kornak egyik ideálja) vagy mint Alfréd Musset (a másik ideál), akik egész életükben a szerelem miatt küzdöttek, és ugyanezért nők rabszolgaságába hajtották a fejüket (de a nők aztán gondoskodnak is az életük folyásáról a maguk módja szerint), Ábrányi Kornél, aki az utolsó ötforintosát szívesen adta borravalónak a Nemzeti Kaszinó nyilvános éttermében (ahová, természetesen, a kapu alatti bejáraton lépett be, mint akár a kaszinói tagok), Á. K., akinek a legnagyobb virágszámlája volt az előkelő fertály virágkereskedéseiben, mert gavallér módjára virágcsokrot küldött minden úrhölgynek, akivel „szerencséje volt” megismerkedhetni (amely szokás akkoriban annyira fellendítette a virágkereskedelmet Pesten, hogy minden divatjamúlt színésznő ezen a téren kereste a további boldogulást), Á. K., mint vezércikkeit jelezte: éppen olyan derékhajtogató alattvalója volt I. Ferenc Józsefnek, ennek az abszolút hatalomnak, mint az a célirányos katonatiszt, aki nem akart öreg kapitányként megvénülni valamely vidéki garnizonban, hanem éppen olyan széles, a kopaszságot a fej hátulsó részén is elfödő katonatiszti sapkát viselt, mint I. F. J… Ifjabb Ábrányi, a pesti főszerkesztő kinyomozta, hogy az előbb említett úriember – első Ferenc József –, amikor először és utoljára életében öltözködött civilruhába, hogy a francia Riviérán bánkódó Erzsébet királynét a bécsi Burgba való visszatérésre bírja: milyen kalapot viselt az inkognitóban tett utazás alatt? Cilinderkalapot viselt, zsakettel és pepitanadrággal. (Ferenczy Ida, Erzsébet királyné bizalmasa ír erről a látogatásról az emlékirataiban.) Ifjabb Ábrányi Kornél, az ellenzéki lap főszerkesztője, az úgynevezett középpárti publicista, aki megvető arcot mutatott a mindennel megalkuvó szabadelvű párt felé, de csendes mellőzéssel vette tudomásul, hogy az országban még erős függetlenségi áramlat is van, amely nagyarányú követségeket szállít az alsóházba: Ábrányi Kornél életében lehetőleg mindig úgy öltözködött, mint I. Ferenc József, amikor életében először és utoljára civil ruhában mutatkozott, igaz, hogy a polgári Franciaország területén, ahol Faure Félix, az elnök is ugyanazon ruhában várta az állomáson az osztrák–magyar birodalom legfőbb hadurát.247
Ifjabb Ábrányi Kornél, akire manapság már csak a félig-meddig árnyékká válott régi zsurnalisztika emlékezik: jelentette a magyar hírlapirodalom történetében azt a korszakot, amikor a főszerkesztők nem csupán a vaksi szemüvegen át vezénylik lapjukat a fehér harisnyás gázlámpa mellett, hanem társadalmi úton is hírt, nevet, tekintélyt óhajtanak biztosítani hírlapjaiknak. Csak Jókai Mórnak volt olyan kivételes állása a kormány hivatalos lapjánál, hogy személyes közreműködésére általában nem volt szükség a mindennap megjelenő Nemzet előállításánál. Hősünk, ifjabb Ábrányi Kornél, aki a Ferenciek terén lévő régi újságházban ugyanazon az emeleten vezényelte a maga újságját, politikát adott az országnak (így Apponyi Albert nemzeti pártját is), nagy írókat nevelt fel, kitűnő zsurnalisztákat foglalkoztatott, akik egy ország közvéleményét tapintatosan, de nyomatékosan jelentették a Podmaniczky Frigyes elnöklete alatt komótosan éldegélő szabadelvű párttal, valamint a régi függetlenségi tigrisek pártja ellen; ifjabb Ábrányi Kornél, bár nehéz helyzetben volt a középpárton (az akkori szólásmondás szerint: az óriáskígyó és a tigris között), mindennap ráért arra, hogy oldalszakállát kifodoríttassa, mert a szerkesztőnek ebben a korban még erre is kellett ügyelni. Nem, a világért sem viselt úgynevezett Ferenc József-szakállt, mint azok a korabeli hírlapírók, akik már külsejüknél fogva sem akartak a királysértő Pongrátz Bélák sorsára jutni. Ám Kossuth-szakállt sem viselt, mert az ilyen szakállú emberek nyomban gyanúba keveredtek, akár a pesti társadalomban, akár a vidéki területeken. (Valamiképpen halk és egyéni megállapítással azt lehetne mondani, hogy e szakálloknak ebben a korszakában körülbelől mindenki a politikai meggyőződését is kifejezi vala az arcán növekedő szőrzettel. Jelvényük volt a civileknek, amikor Ferenc József mindenféle uniformisokba kezdi öltöztetni a Monarchiát. A király vonata, amikor Bécsből Budapestre haladt: leginkább azoknak a császárszakállas öreg állomásfőnököknek a tisztelgését vette szívesen, akik a katonaszabályok betartásával, a sapka „simléderéhez” emelt három ujjal szalutáltak a zöldre festett, „szalonkocsiknak”.) A Garibaldi-szakáll is már csak a kisebb belvárosi korcsmákban székelő hadastyán-egyesületeknél számított némi tekintélyre, az olasz csizmán rendbejöttek a dolgok.
Milyen szakállt viselt tehát ifjabb Ábrányi Kornél, korának egyik legtekintélyesebb hírlapírója, hogy egyéniségét, politikai meggyőződését,248 világnézetét minden délben dokumentálja a belvárosi korzókon ténfergő közönség előtt? Oldalszakállt viselt, amely az oroszlánéhoz volt hasonlatos. Megtermett, körülbelül egymázsányi férfiú volt, aki hatalmas léptekkel vette útját a Ferenciek teréről a város szíve felé, még akkor is, ha emőkei Emich, a könyvkiadó üvegkalitkájából meg nem értő mozdulattal nyújtotta vissza a legdivatosabb főszerkesztő előlegnyugtáját.
Ifjabb Ábrányi Kornél, mint ez oroszlán-korszaknak elképzelhetetlenül szükséges tartozéka: egy hősi gesztussal fejezte be hírlapírói pályáját.
Egy napon pesti rendőrök jelentek meg a Barátok terén levő ódon szerkesztőségben, akik valamely kéziratot kerestek a szerkesztőn, amely kéziratnak a tartalma miatt a királyi ügyészség vádat emelt, midőn a kéziratot az újságban is kinyomtatták. A legenda szerint ifjabb Ábrányi Kornél, mint romantikus lovaghoz illik, pisztollyal védekezett a sajtószabadságot megsértő rendőrlegénység ellen. Majd oda változott a legenda, hogy a szerkesztő csupán papírvágó késével fenyegette meg a kéziratot kereső rendőrkapitányt.
Bármint volt ez a dolog: ifjabb Ábrányi Kornélt az akkoriban legmagasabb büntetésre, kétévi államfogházra ítélte el a törvényszék. Mártír lett a Váci utcai oroszlánból, akire borongva gondolt sok szép női szem a városban. A régi hírlapírói ötletesség azonban ebben a fogságban sem hagyta cserben ifjabb Ábrányit, ahol a nihilista Pongrátz Bélákkal volt kénytelen enni egy kosztot. A fogház gondnokától engedélyt, tintát és papirost szerzett, és megírta nagy könyvét A király-ról, mint akár ama Cervantes a madridi föld alatti börtönben Don Quijote-ról, a spanyol lovagról. Cervantes a szatíra éles tükrében könnyített magán a spanyol népfelfogás kigúnyolásával, amikor börtöne szörnyűségeit enyhíteni akarta irodalmi alkotásával. Kornélunk, a gyönyörű, ifjú Pest ünnepelt lionja, viszont megbánást tanúsított munkájában. Ritkán dicsértek meg királyt úgy Magyarországon, mint ifjabb Ábrányi Kornél a börtönben írt könyvével.
Cervantes és Ábrányi egyforma jutalomban részesültek. Kegyelmet kaptak attól, akihez művüket adresszálták: a királyok tudnak megbocsátani is. Csak annyi volt a különbség a két kegyelem között,249 hogy Cervantest Madridban egy reggelen hátba rúgták a porkolábok, hogy menjen tovább folytatni eddigi kóbor életét, míg Kornélunkat bérkocsi várta (egy szép szőke művésznő társaságában), amely bérkocsi ifjabb Ábrányi Kornélt Budára szállította a miniszterelnökségi palotába, ahol átvette a sajtóügyek vezetését. Kiismerhetetlenek a könyvek hatásai.
1926250
