Az utolsó muskétás
Az utolsó muskétás
Nem jó dolog elkésett újságot olvasni. Mintha a posta-delizsánc elakadt volna valahol a hófúvásban, és oly későn kapjuk a balhírt, hogy cselekedni sem tudunk már. Régente könnyű dolga volt a rossz hírnek. Napok, hetek múltak el, amíg rendeltetési állomására jutott. Az emberek sóhajtottak és az elmúlt időt már beleszámították a gyászévbe. Manapság néha eltéved az újságunk valamelyik száma – így a Magyarország egyik karácsony előtti példánya –, a betűk friss nyomdaszíne, az események élénk, szinte lüktető hangja mintha elfáradt volna a kóborlásban. Mintha nagyon régen történt volna mindaz – a mai rohanvást rohanó napokban –, amelyről a Magyarország néhány nap előtt mint legfrissebb újdonságról referált. A hajdani újságok hetekig, hónapokig éltek. Az emberek elküldözgették egymásnak, miután kiolvasták. A Hölgyfutár a legenda szerint az egész vármegyét bejárta, mielőtt egy-egy száma végleg meghalt volna. Manapság egyetlen nap, vagy talán egyetlen óra alatt meghal a legfrissebb hírlap. Újat, mindig újat nyomtatnak helyébe. Vajon honnan veszik az emberek az időt a rengeteg újdonság elolvasásához?
A régi újság néhány sorban azt írta, hogy dr. Vargay István tanár és ügyvéd egy budapesti kórházban agyonlőtte magát. Nyomban meghalt, mint a mindentudó hírlapíró befejezi tudósítását.
Bár manapság ezrivel halnak meg a legjelesebb férfiak határainkon, akiket néhány sorban szoktunk elintézni a hősi halál rovatában, engedjék meg, hogy az ódon újsághírnél megálljak. Nem mindennapi férfiú volt az öngyilkos – egy immár letűnt kornak, a lovagias, a bajvívó pesti időknek egyik nevezetessége a púpos emberke, az utolsó félelem- és gáncsnélküli lovag Budapesten, és regényhősiessége ezzel a pontos fejlövéssel oly stílszerűen, művészi módon nyert befejezést, ahogy egy romantikus beszélyíró elgondolta volna Vargay István életét és halálát.281
Egy gyermek és egy oroszlán lelke lakott a furcsa emberkében, akit majdnem mindenki ismert Budapesten, ha a vívóteremben félig mezítelenre kellett vetkőzni, vagy a szomszédos községek erdős vidékein, egy tisztáson felemelt pisztollyal megállani kellett. Vargay félelmetes párbajsegéd volt, kódexet írt a párbajszabályokról, és egyúttal a párbaj ellen agitált. Leginkább egymaga szeretett volna minden párbajviaskodást elintézni a fővárosban, különösen, ha igazságos ügy érdekében köszörülték a vívóterem csatlósai a fegyvereket.
Igen komolyan vette az igazságot, a becsületet, a lovagiasságot. Mintha valahol egy régi, szent templomban lakott volna titokban, ahol a lovagiasság acélból és ólomból épített oltára áll, és középkori félistenek, Bayard-lovagok látogatják a templomot páncélos öltözetben. Holott egy régi földszintes ház kis szobácskájában lakott az utolsó lovag, egy kis kutya volt a háztartása, amelyet a magányos agglegények gyöngédségével kezelt, napközben fürtös fejű kisasszonyokat tanított a gyorsírásra, magyar regényírókat olvasgatott, a hegyeket szerette, az égboltozatot, a jó barátokat, a Poprádot, a Dunajecet, a tutajt.
Egy jó kis gyermek, ábrándos kisfiú volt dr. Vargay István hites ügyvéd és tanár mindaddig, amíg a becsületen valamely sérelem nem esett valahol a városban.
Az ajtaján egy öreg harang megkondult, mint valamely vészjel egy középkori város tornyában. Baj van! – mondta a harang. Vargay letette regényköteteit, a fiókba zárta költői ábrándjait, a kis kutyát a sarokba parancsolta, a fürtös fejű kisasszonyok leckeóráját befejezte. A megsértett becsületet kellett megorvosolni. A lovagias jogrendet helyreállítani. Igazságot szolgáltatni a sértettnek, a megbántottnak. Többnyire csak igazságos ügyeket vett pártfogásba. Néha két-három lovagias ügy került egyszerre szakértő kezébe, hisz Budapest egy időben – egy évtized előtt – a krakélerek városa volt. Színházban, vendéglőben, kávéházban, női társaságban csak az jelenhetett meg nyugodt lelkiismerettel, akinek elég kemény volt az ökle. Annak a régi terrorista társaságnak volt ez kései nevelése, amely a nyolcvanas években a belvárosi kávéházakban tanyázott, a Kék macskában verekedett, fogadásból arcul ütötte az első szembejövőt az utcán, virtusból, félelemgerjesztésből, bajvívással töltötte életét, amíg az öreg Keresztessy vívómester másokat is megtanított a kardforgatásra.
A púpos Vargay István egyike volt a legbátrabb és legbiztosabb282 kezű vívóknak. Meglehetős tiszteletnek örvendett férfias bátorsága a krakélerek körében, sohasem vették kedvező jelnek, ha Vargay egy lovagias ügynél segédkezést vállalt. Előfordult, hogy a kistermetű, lágyszívű, gyermekkedélyű férfiúban fellobbant az igazságszeretet, és váratlanul magáévá tette a megsértett fél ügyét. Kardot rántott, különösen olyankor, ha ártatlan embert ért a támadás.
Valóban félelem- és gáncsnélküli ember volt a púpos emberke. Egy hosszú kornak a története fűződik nevéhez, midőn a párbajok oly sűrűn fordultak elő Budapesten, mint Párizsban minden utcasarkon a Három testőr regényében. A harang mindennap megkondult az ajtón, és a kis Vargay több párbajjegyzőkönyvet írt életében, mint ügyvédi aktát. Mert az ügyvédsége is nevezetes állapot volt. Dr. Vargay hites ügyvéd olyan pert nem vállalt el, amelyben végrehajtásra, foglalásra vagy árverésre volt kilátás. A peres felek nem kedvelik az ideális fiskálist. Kliens vajmi ritkán keresi fel az ügyvédi irodát. Igaz, hogy az ügyvédi vizsgát már meglett férfi korában, meglehetősen későn, egy fogadásból kifolyóan tette le.
Az utolsó muskétás öngyilkos halála talán senkit sem lepett meg azok közül, akik jól ismerték a tépelődő, rajongó, betegesen nagylelkű púpos emberkét. Hogy félt attól, hogy nevetségessé válik! Hogy kereste a jóbaráti szíveket! Hogy rettegett a gondolattól, hogy egykor elerőtlenedik, és kardjával többé nem tudná megfenyíteni megbántóit! Egy drága, szemérmetes és gyöngéd szív járt-kelt itt Budapesten, olykor éjjeli kávéházban, komoly és megtorlásra kész tekintettel, dupla csövű pisztoly a zsebében és rózsafüzér a nyakában. Talán éppen azzal a keményen megtöltött pisztollyal vetett véget kórházi szenvedéseinek, amely pisztolytól soha meg nem vált. Éjjel-nappal vele volt évtizedeken keresztül, megbarátkozott vele, megszerette, mint az utolsó jó barátot előhívta, midőn éveken át tartó betegsége alatt mind ritkábban kopogtak ajtaján a régi hívek.
Regényes, különös volt az utolsó pesti muskétás élete. Egy bátor ember halt meg, egy gyengéd szívű gyermek tűnt el az Erzsébet körút lámpái alól, egy régen elmúlt kor, a lovagias, bajvívásos, tornázó időjárás szállott sírba. Mintha szegény jó Vargay István megérezte volna, hogy új idők következnek el. A világháború nagy időre lecsendesíti majd az emberek harci kedvét és vérszomját.
1914283
