Az utolsó szerencsés aranyásó Nagy-Magyarországon
Az utolsó szerencsés aranyásó Nagy-Magyarországon
A kilencszázas kezdetére eső valamelyik esztendőben nagybányai ismerősöm csomagjait segítettem cipelni a Keleti pályaudvaron az ország keleti részeibe induló személyvonathoz. (A pesti emberek még akkor is igen nyájasak voltak vidéki ismerőseikkel szemben, korántsem éreztek irántuk irigységet.) Nagybányai ismerősöm a vasúti kocsi ablakában állva, hirtelen felkiáltott:
– Hozza már Brachfeld Nagybányára az angolokat. Pokoliu, a néptanító, megtalálta az aranyfészket.
Valóban, a Dorottya utcából is ösmert pesti kereskedő sietett az indulásra kész vonat felé. Mellette loholt két nyurga, skót szövésű ruhába öltözött, beretvált arcú úriember féltett kis kézitáskáikkal, amely úriemberekről minden ciceronei tudomány nélkül meg lehetett állapítani, hogy a kontinensen utazgató angolok. Nagy lendülettel ugrottak fel a személyvonatra.
– Csakhogy le nem késtünk! – kiáltott fel Brachfeld, és nyomban vizsga tekintettel szemügyre vette a Budapest–Szatmárnémeti felírású táblával ellátott vasúti kocsi utasait: vajon nem utazik-e azon konkurrens aranykereskedő.
Nagybányai ismerősöm ezalatt a vasúti kocsi ablakából néhány szóval elmagyarázta, hogy a Brachfeld megjelenése Nagybányán mindig azt jelenti, hogy új aranyeret vagy aranyfészket találtak a hegyekben az aranyásók. Ezekkel az aranyásókkal rendszerint a pesti Brachfeld kötötte meg üzleteit, addig, amíg sürgönyére Londonból meg nem érkeznek vala angol üzletbarátai, akik kézitáskával hozták a pénzt a nagybányai aranyért. Legutóbb egy Pokoliu nevű néptanító és aranyásó csinált nagyobb szerencsét a magyar Kaliforniában; nyilván erre a hírre érkeztek meg az angolok…
Igen, hitetlen olvasó, valamikor olyan gazdagok voltunk, hogy a brit világbirodalomnak is tudtunk adni fölösleges aranyunkból.308
A személyvonathoz akkoriban még háromszor csengettek, a harmadik csengetés után trombitált a vonatvezető, és a mozdonyvezető nagyot füttyentett, és füstfelhőt fújt a Keleti pályaudvar üvegtetője alá. Az ittmaradottak hosszan elgondolkozva néztek a vonat ablakából lengetett női zsebkendőcskék után. Elhatároztam, hogy alkalmilag visszaadom nagybányai ismerősöm vizitjét.
Pesten akkoriban még úgy ásták az aranyat, hogy az ember reggeltől délig álldogált a vasláncokkal elkerített Wurm utcában vagy Mária Valéria utcában, tőzsdei kurzusokra figyelt, tekintélyesebb alkuszok vagy bankigazgatók után iramodott, nyitva tartotta mind a két szemét, amikor a galopének nyargalva rohantak ki a tőzsde üvegtetője alól, fülelt, hogy a jó vagy rossz emésztésükön kívül miről is beszélgetnek még azok az úriemberek, akiknek kézmozdulataira zuhant vagy emelkedett a kurzus, az Eötvös térre a Braunhoz járt ebédelni, és nemcsak a marhahús minőségére figyelt, hanem arra is, hogy milyen étvágya van a búzaring vezérének… Pedig tizenkét órányira Budapesttől már a valóságos aranyat ássák hozzáértő emberek.
Igaz, hogy ezek az aranyásók nem nyaralnak a Svábhegyen, Zugligetben vagy a Margitszigeten, ahol a pesti aranyásók, a német újság jelentései szerint, figyelték a madarak éneklését, a falombok legyezgetését, sőt a hölgyvilág csinosságát is – néha bizony egyik se volt gusztusos e jelenségekből, ha a német újságban a kutató szem fölfedezett egy olyan hírt, amely, véleménye szerint, kedvezőtlen lehet a kurzusokra. Ilyenkor aztán dolgozhatik az ártatlan kis fülemile a cserjésben, építheti aranyhidait az első napsugár a faleveleken át, és a hölgyek fölvehetik akár ama ruhájukat, amelynek egyszer Pesten jártában a perzsa sah utánanézett: a pesti aranyásón még ama gyomorjavító kúra sem használ, amelyet pedig alapos vizsgálat után rendelnek a doktor urak. Míg a messzi, erdélyi aranybányásznak legalább a kedve jó, mert hiszen gyakran jár ő a természetben is, amikor patakok futása nyomán aranyszemecskék után ballag, siet, lelkendezik. Nagybánya, ahol a vonatról le kellett szállni, ha ezekkel a valódi aranyásókkal megismerkedni akart az ember, vidám, derült városka volt… Ama városok közül való volt, ahol az idegen utazó sürgető dolgában is napokra elfelejtkezik, és a távolból is úgy gondol vissza a városkára, ahol öregségére élni szeretne.309
Hősünk, az aranyásó néptanító, akkoriban, mikor én megismerkedtem vele, már az asztalfőn ült a „déli sernél”, amely ünnepélyt ebben a kis városban éppen olyan pontosan megtartottak, mint az osztrák hivatalnokvárosokban szokás. Bányakapitány, bányamérnök, főkapitány, polgármester (ama bizonyos egykori pesti hírlapíró Eghy Mihály nevű, aki a jó kedélyéről a régi Alkotmány-nál ismeretes volt, papok, festőművészek és egyéb városi urak ünnepelték a friss csapolást, és tagadhatatlan érdeklődéssel szemlélgetnek esztendős ismeretség után is egy fekete hajú, cigányos tekintetű, titkolhatatlanul boldog arcmosolyú, úri ruházatú férfiút, aki az asztalfőn foglal helyet, és éppen akkor adakozik két szégyenlős úri hölgy gyűjtőívén valamely jótékony célra.
– Ez az a szerencsefi! – mondja a polgármester, amint terebélyes hasával helyet szorít nekem is a sörözők asztalánál.
Akkor már Pokolnak hívták az egykori néptanítót, mert megválott oláhosan hangzó régi nevétől: Pokoliutól, hiszen a békebeli urasághoz az is hozzátartozott, hogy az embernek magyaros neve legyen. (Igaz, hogy csak ötven krajcárba került ez a névváltoztatás, de valamiképpen, különösen fiatalembernél, a társadalmi életben a magyar név fontosabb volt még a jó modornál és a táncolni tudásnál is. „Kelemen, uram, Kelemen!” – mondták bizonyos büszkeséggel a tegnapi Kleinok, ha nyelvbotlással a régi nevükön szólították őket.) Valóban, akármint nézegetem őt darab ideig, semmi nevezetest nem vettem észre hirtelenében az egykori néptanítón, akit messze földről jött angolok is megbámultak, midőn a pesti Brachfeld aranyvásárlás céljából Nagybányára utazott velük. Íme, itt ül előttem a megelevenedett Arany ember, és még csak annyit sem tudok felőle kisütni, hogy mit gondol magában, pedig már akkoriban is írónak, lélekbúvárnak képzeltem magamat. Lehet, hogy Pokol semmit sem gondolt magában éppen akkor, csak örült a létnek, örült a csapolt sernek, amelynek színe ugyancsak aranyaira emlékeztette őt; örült az urak nyájas, irigységmentes, kíváncsian kedveskedő mosolyának, amely mosolynak a színe ugyancsak vetélkedett az aranyéval; örült a falon függő festményeknek, amely festményekkel a Hollósy-iskola növendékei ugyancsak elárasztottak minden szalont, vendéglőt, cukrászdát Nagybányán, amikor számtalanszor lefestik vala azt a koporsó alakú hegyet, amely a város fölött mutogatja a leggyönyörűbb őszi ruházkodását mindaddig, amíg megérkezik a köd, és a ködben láthatóvá310 válik az az óriás halott, aki a hegygerincen elnyújtózva fekszik; az arany koporsója ez a hegy, a hegyben rejtőző aranynak az őre a köd halott, és íme Pokol a koporsóból is ki tudta ásni az aranyat. Ennek örült bizonyára az egykori néptanító, amikor mosolyogva nézegetett maga elé, mert hiszen ő jó vásárt csinált.
…Én ebben a derűs, festők palettáinak színeire emlékeztető városban semmi hasonlóságot sem tudtam a Bret Harte novelláiból észrevenni: dehogyis a vad Kaliforniában járok Magyarország eme aranytermő vidékén: egy boldog kis városban, ahol minden ablakból zongoraszó hallatszik, ahol pedig nem zongoráznak, ott regénykönyvet forgatnak, és az asztal olyan közel esik az utcához, hogy a könyvet innét is el lehet olvasni. Vidor, nyájas, ízléses arculatok mindenfelé; az emberek azért látszanak élni, hogy kedveskedjenek egymásnak; társadalmi összejöveteleken törik a fejüket, a ligetekben dolgozó festőművészeket látogatják meg, mindenki érteni látszik a piktúrához, amikor Thorma János meg Réti István néhány esztendőt a városban töltenek… Ezt a szót, hogy „kultúra”, olyan tisztelettel ejtik ki, mintha akár Ferenc Józsefről volna szó, aki a királyi tanácsosságokat és bányagrófságokat osztogatja. Hát ebben a miliőben nem csináltak valami nagy dolgot még abból sem, hogy a borpataki román tanító egy akkora aranyfészket talált, amelynek árából kacsalábon forgó kastélyt épített egy völgyben…
Miután a mostani Magyarországon az aranyásók másféle szerszámokkal dolgoznak, mint a régi aranyásók: érdemes a nagybányai aranyásókról bővebben is megemlékezni… Nagybányán mindenki aranyat keresett, akinek erre való ideje volt. Némely városi hivatalnokok (a megye székhelye Szatmárnémetiben volt) a vasárnapi kirándulásukkal kötötték egybe az aranyásást. Más polgárok a bányagrófságtól aranyásásra kibérelt területükre olyanformán látogatnak el, mint más kisvárosokban a szőlőkre szokás. Még táncoltak is azon a földön, amelynek mélyében az aranyat sejtették.
Nem volt még akkora ára sem az aranykutatás bérletének, mint a kaliforniai árakról mondják. Az állam minimális vámot szedett polgáraitól, ha azok aranyásás céljára bizonyos földterületet kijelöltettek311 maguknak. Révai Károly bácsi, a nagybányai költő, aki országszerte ismert verseivel meglehetősen jó nevet vívott ki magának az akkori magyar irodalomban (mint szokás volt mondani ez idő tájt), letette a pennát, amellyel a Lendvay-színház prológusát írta, és szívesen rányomta a pecsétet minden aranyásásért beadott folyamodványra a bányagrófság ódon várában. Hetivásárkor a környékbeli gubás parasztok nyomakodnak be a költő irodájába a licencia végett, míg egyéb napokon kedélyes városi polgárok állítanak be azzal a szóval: „Károly bácsi, nehogy kinevessél. Nekem is kedvem volna aranyat ásni itt vagy amott.” Ha jól emlékszem, a városi polgármesternek és Révész Jánosnak, a nagybányaiak nevezetes evangélikus esperesének is volt engedélye aranykutatásra, de ők nemigen értek rá a hivataluk miatt ilyen „babramunkára”.
Hát nem nagyon csodálható, hogy a borpataki néptanító is beóvakodott egy napon Révai Károly bányagrófsági irodatiszt úrhoz, és bizonyos földterület ásásához kért engedelmet, amely területen előtte már mások is megpróbálkoztak. A szelíd Révai Károly föltette a szemüvegét:
– Hát annyi kidobni való pénze van, kedves Pokoliu?
– Nincs nekem egy fityinggel sem több, mint amennyi a „kutatmányi jog” ára.
(Igen, ilyen furcsa szóval nevezték azt a reskontót, amellyel a nagybányaiak a szerencséjüket keresték.)
A borpataki tanító elment az engedéllyel. Legközelebb csak akkor esett róla némi szóbeszéd a serházban, amikor a nagybányai boltos, megunván a hitelezést, már nem akart olajat adni a borpataki aranyásó bányászlámpájába. A néptanító térdre vetette magát a boltban, és olyan lamentációba kezdett, hogy a hetivásáros emberek összegyülekeztek a bolt előtt. Az aranyásó jajgatott, imádkozott, sírt, öngyilkossággal fenyegetőzött, ha nem hitelezik neki a lámpájába való olajat. A kereskedő végre megunván a dolgot, odaadta az olajat.
Ugyanezen a napon Révai bácsinál, az engedély meghosszabbítása végett ugyancsak hasonló jelenetet akart rögtönözni a néptanító – egynapi haladékért. A költő nem engedte letérdepelni a dászkált, adott kétnapi határidőt.
Másnap ezen dolgok után: híre futamodott Nagybányán, hogy a borpataki néptanító olyan nagyságú aranyfészekre bukkant, amilyenre a legöregebb aranyásók sem emlékeznek. Hogy történt, mint312 történt? Az ördögök segítették-e (akiktől ezen a környéken nagyon félnek), vagy pedig a jó tündérek (akikben még inkább bíznak az aranyásók) mutatták meg az utat az aranyfészekig a szegény néptanítónak? Ő maga nemigen beszélt a dologról, tanú pedig nem volt, aki árulkodhatott volna. A vad hegyek között, a föld alatt játszódott le az esemény, éppen úgy nyomhatta ásóját az aranykeresőnek az ördög is, mint akár az aranyhegy jó szelleme, akiről szép mesemondások vannak. A legenda szerint olyan nagy füstje támadt a nevezett aranyleletnek, hogy a pesti Brachfeld és angolja gyalogszerrel tolták Szatmárnémetiből a kis vicinálist, hogy legelsőnek érkezhessenek a szerencsés aranyásóhoz. És az angolok megérkezésével a kis Nagybányán egy-két napra hamisíthatatlan kaliforniai atmoszféra kerekedett. Adtak, vettek, csereberéltek „aranykutatmányi jogokat”, a hegyek közül megjöttek azok a sohasem látott aranykereskedők, akik patakok gyors vizében fogdossák össze az aranyport. A nyakukra kötött aranytartalmú zacskókkal mutatkoznak környékbeli parasztok, akiknek a háta az örökös gyötrelmes ásástól úgy meggörnyedt, hogy majd csak a koporsóban tudják kiegyenesíteni; akiknek a keze olyan fekete az aranytól, hogy azt semmiféle mosdóvíz sem tudja többé fehérre mosni; akik néha éveket, évtizedeket, egész életeket töltenek el hiábavaló munkával, káromkodásban és imádkozásban, csüggedve meg újra nekilendülve, és legfeljebb csak csalfa álmaikban találják meg azt az aranyat, amelyet késő vénségükig keresnek. Igen, Brachfeld és az angolok megérkezése mindig valamely titokzatos aranylázat hozott a kies Nagybányára; az arany gazdag ügynökeinek jöttére kezdett ábrándozni az egész város, holott máskor nem is nagyon vették észre még az eredményes aranyásókat sem… Brachfeld és az ő angoljai „csináltak nagy embert” Pokoliuból, a néptanítóból; ők hízelegték körül, ők ünnepelték, ők kapaszkodtak két oldalról is a karjába a nagybányai utcákon.
– Ejnye, nem is tudtuk, hogy ilyen nagy emberünk van! – dörzsölgették a szemüket a nagybányaiak.
A történet igazsága kedvéért meg kell jegyezni, hogy maga a nevezetes aranyásó sem bizakodott el az aranyalkuszok dicséretétől. Csak nem vett többé hitelben olajat, és a bányagrófságnál tucatszámra vette az újabb reskontókat az aranykutatáshoz. Tovább ásott.313
Mikor én Nagybányán a Hollósy-iskola növendékeinek napsugárszínű festményeiben gyönyörködtem, Pokol már kastélyát felépítette Borpatakon. Nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen kastélyt épít magának egy aranyásó? Ezt a kíváncsiságomat könnyen kielégíthettem, mert Pokol minden héten nagyobb társaságot hívott magához a bányai urak közül, és ilyenkor nem takarékoskodott a vendégszeretettel. Valamiképpen még mindig úgy tüntette föl a dolgot, kimondhatatlanul hálásnak, lekötelezettnek érzi magát, hogy a nagybányai urak véle, az egyszerű néptanítóval szóba állanak, úgy emlékszem, ő küldte be a hintókat is a fogadói serház elé, ahol a nagybányai urak találkozni szoktak egymással. A kanyargós hegyi úton könnyedén futamodtak a hintók, hogy az utasoknak legszebb napjaik, legjobb szívdobogásaik, legkiadósabb lélegzetvételeik jutottak eszükbe. És a völgyben csakhamar feltünedezett az aranyásó kastélya.
Valóban olyan volt ez a kastély, amilyent egy szerencsés aranyásó építhet magának.
A népmeséből jött tarka tornyával, amelyre ugyan semmiféle lobogó nem volt tűzve, de messzire virított az a hegyek közé, amerre a szegény, sorsüldözött aranyásók is irigykedve járnak. Felkiáltás volt ez a torony a balszerencse ellen, tüntetés az ördögök ellen, amelyek mindig rossz nyomra viszik az aranykeresőt; ragyogás ama sötét bánatok ellen, amelyek verejtékezve lepik e föld alatt az aranyásó homlokát. Cifra torony volt, amilyent egy aranyásó álmodhat magának, amikor végre álmában feltalálja az aranyfészket.
És az ablakok is felcsillogtak a hegyre, amerről közeledtünk, hogy azt hihettük, az ezeregyéjszakai palotához közeledünk, amelyet dzsinnek a tenger egyik partjáról a másik partra hordanak, ha parancsolójuk így rendeli. Az ajtókilincsek is bizonyára aranyból vannak, mert vajon mit csinálhatna egyebet azzal a rengeteg arannyal, amelyet Pokol úr életében talált? (Tudniillik a további ásásai is jól sikerültek.)
Közelebbről ugyan veszített valamit az aranyásó kastélya a messziről táplált illúziókból, de háromlépésnyiről is fölébresztette a szemlélőben a gyermekkori álmokat. Ilyen kastélyt szeretne építeni magának minden gyermek ama karácsonyi forgácsdobozokban rejlő játékszerekből, és ilyen kastélyt szeretne építeni magának minden felnőtt, akinek gyermekkorában nem volt játékszere. Cifra volt itt minden, mintha egy mézeskalácsos sátorból vette volna a motívumokat háza fölépítéséhez a cigányos képű házigazda. Vagy talán egy keleti szertartású314 templomot gondolt el magában az építkezésnél az aranyásó, ahol ő valamikor talán csak a sekrestyés után következett rangban, és papja volt a leghatalmasabb úr, akit életében látott. A fonókban, kukoricahántásoknál, tollfosztásoknál elmondott mesék kastélyát akarta megépíteni, amely csak tán azért nem forgott, mint a ringlispíl, mert a nagybányai építész nem tudja ennek a szerkezetét. És mégsem volt ízléstelennek mondható ez a kastély, itt, az aranyásás vidékén, ahol az emberek nem gondolnak egyébre, mint a pillanat alatt való meggazdagodásra. Az itteni fantáziákhoz éppen úgy idomult ez az épület, mint keleten a minaretek és mecsetek alakulnak az odavaló képzelethez. És a házigazda fekete selyem bársonyruhába öltözve várta a vendégeit, és még csak egyetlen aranyzsinór se volt a ruháján – csak barna kezén villogott egy mélytüzű briliánsgyűrű.
Akik szeretik a régi urasági kastélyok öblös ebédlőit, ahol kényelmes székekben mindaddig el lehet üldögélni, amíg nem következik be az álom ideje, Pokol úr ebédlőjében nem érezték volna jól magukat. Mindegyik szék, amely az ebédlőasztal mellé volt készítve, olyan faragványos, magas, kényelmetlen volt, mint egy-egy trónus. Mintha ezzel is ki akarná fejezni megbecsülését vendégei iránt: ő maga egy sokkal kisebb széken foglalt helyet, hogy anélkül is köpcös, alacsonyas, hízásra hajlamos alakja szinte eltűnni látszott a vendégek trónszékei között. Mosolygott, minden eledelnek külön örvendett, mintha csak akkor juthatna hozzájuk, ha vendégei fölkeresik. Pedig nem volt valamely különösebb ebéd, mert utazásaimból néha inkább szoktam emlékezni a nevezetesebb ebédekre, mint akár a nőkre és más dolgokra: nem emlékszem, hogy mivel kínálta meg az aranyásó vendégeit. Ám a bora, mint ez rendszerint azok között a hegyek között történni szokott, amely hegyek nem teremnek bort: kitűnő volt.
És a ház többi része is magán viselte gazdájának egyéniségét. A falakon a nagybányai piktorok képei között mérnöki rajzok. Bizonyára a bányagrófság egy fiatal mérnöke rajzolta meg Pokol úrnak mindazokat az utakat, amelyeket aranyásó korában bejárt, mint a nagy fölfedezőknek útjait szokták megrajzolni a messzi földrészeken. Föld alatt és föld fölött vezetnek el ezek a cinóberrel, kékkel, arannyal rajzolt vonalak. Itt-ott egy aranyfolt mutatja azt a helyet, ahol Pokol úr valamikor nagyobb leleményre tett szert. Íme, ezek a térképek mutatják az aranyásó életét, mindaddig, amíg vándorlásaiban eljutott315 volna a borpataki kastélyig. Nem kell titokban tartani többé ezeket az utakat, hiszen Pokol úr elvitte az utak mentéről mindazt az aranyat, amely a föld mélyében található.
Kérdést intéztem hozzá, hogy milyen volt az az úgynevezett aranyfészek, amelyet legelőször felfedezett:
– Milyen is volt? – mormogta elgondolkozva. – Akkora lehetett, mint egy juhászkalap.
Többre nemigen emlékszik a dologról, aminthogy nagyon szűkszavú, amikor a maga mesterségére terelődik a szó. Az aranyásó azt hiszi, hogy vendégei unatkoznának, amikor a maga dolgairól beszélne nekik.
A völgyben korán alkonyodott, és a kastély, amely eddig csak cifraságaiban, bús pompájában élt: megelevenedett. Vendégek léptek elő a vásári viaszgyertya ékességű oszlopok mellől; a kapu, amely valamely kisebb faluba elmehetett volna oltárnak: gyakran nyílott zajtalan sarkain; a nagy ebek folytonosan nyugtalankodva ugattak láncaikon, és a park kavicsos útjai megtelnek vala ama keserves, félénk csikordulásokkal, amelyeket a szegény emberek lépései szoktak előidézni gazdag házakban. A jövevények a házigazdát keresték, mire Pokol úr engedelmet kért a nagybányai uraktól, hogy néhány pillanatra magukra hagyja őket. A kertből behallatszott a hangja, de az most sokkal érdesebb volt, mint itt, az ebédlőben. Néha pattant is ez a hang, mint az ostor; máskor szünetelve, magyarázva, szavakat megismételgetve hangzott, mint amikor a gazda az ispánjával vagy a béresével közli a másnapi teendőket.
A nagybányai polgármester a nyitott ablakhoz vitt; és ott magyarázta meg a Pokol-kastély kertjében történő eseményeket:
– Ezek az emberek, akik itt vannak: a Pokol úr régi cimborái, azok az aranyásók, akik szegények maradtak.
Gubás, földfekete, koldus módjára állongó férfiak húzódnak meg a homályban. Némelyik a földön ült a halálos fáradtságtól, a másik félig elheveredett, mint egy agyonhajszolt állat, a harmadik térdepelt, és az arcát fürösztötte a kert nedves füvében, mint a búcsújárók nedvesítik magukat a kegyes helyek vizeivel, amelyektől betegségeik elmúlását remélik. Valóban búcsújárók voltak ezek a borpataki Pokol-kastélyban, az arany búcsújárói, akiket a hiú Pokol úr tán azért316 rendelt ide, hogy jótékony hatalmának híre terjedjen Nagybányán is. És voltak ott a háttérben asszonyok is, habár a babona szerint az asszonyoknak nem szabad aranyásással foglalkozni. Állítólag az arany elbújik az asszonykéz elől. Nos, ilyen rongyos öregasszonyokat még a pesti templomok körül se láttam életemben, pedig a pesti koldusok elég rafináltak a maguk dolgaiban.
Úgynevezett kihallgatási napot tartott Pokol úr, amikor a környékbeli hegyekből mind előjöttek azok az elátkozott aranyásók, akik hasztalan küzdenek az ördögök ellen, munkájukat nem kísérte szerencse. A tarisznyájukból mindenféle kődarabokat vettek elő, amelyeket mustrának hoztak arról a helyről, ahol a hegyet ássák. Pokol úr az alkonyi világosságnál megnézte a köveket, bosszúsan elhajította őket, vagy visszaadta az aranyásónak. És közben beszélt olyan nyelven, amelyet én nem értettem.
A polgármester a fülembe dörcögte:
– A környékbeli szegény aranyásók halálosan bíznak Pokol szerencséjében, jóságában, okosságában. Valóban, Pokol szerencsés fickó, mert többnyire ezeknek az elátkozott aranyásóknak az elbeszéléséből tudja meg, hogy hol rejtőzik arany a hegyekben, mely területekre kell „kutatmányi jogokat” szereznie a bányagrófságtól, merre mutatkozna eredménye a befektetésnek. Mert Pokol úr maga már nem ás az arany után, hanem ásat. Egy esztendőt töltött valamely kémiai intézetben, ahol az arany felismeréséről egyet-mást megtanult; laboratóriuma is van a kastélyban. Azokat az eldobált köveket ő majd még egyszer megvizsgálja.
Ódakünn a kertben pénz csörgése hallatszott. Pokol úr osztogatott pénzt a szegény aranyásók között, lámpásba való olajra, szerszámra, élelemre, „kutatmányi jogokra”… A földfekete emberek csókolgatták Pokol úr pénzadó kezét, hálás, szinte kutyavinnyogás-szerű hangokat hallattak, és áldást mondtak, amikor a diadalíves kaput behúzták maguk után.
Most az asszonyokra került a sor… Azokkal már nem is állott szóba Pokol úr, hanem a konyha felé mutatott, ahol bizonyára akadt valami ebédmaradék.
Mikor visszatért az ebédlőbe Pokol úr, odalépett a sarokban álló nagy zongoraverkli mellé, amelyet egy pesti kocsmárostól vásárolt, és víg, dobos, csengős keringőt játszatott a hangszerrel.
1925317
