Az üvegszemű krakéler
Az üvegszemű krakéler
Pazonyi Elek Gusztáv huszárezredes, a régi Nemzeti Kaszinó híres becsületbírája a tekintetével fékezte meg az elszánt krakélereket.
Szilágyi Dezső miniszter oroszláni tekintetére még sokan emlékeznek, amikor egyetlen pillantással megzsibbasztotta legelszántabb ellenfeleit – pazonyi Elek Gusztávra, minden magyar úriembernek Elek Gusztijára már kevesebben gondolnak, mert hiszen az egykori huszárezredes utolsó életéveiben alig mozdult ki a kaszinó olvasószobájából. Egyenlő nagyságú angol lapokat tartott szeme elé, de úgy tudták, hogy Guszti egy kukkot sem értett angolul.
– De tudnia kellett valamit mégiscsak az öregnek – mondta nekem egy atyafia Pazonyban, ahonnan az Elekek származnak –, mert hiszen a walesi herceggel mulatozott, mikor az Pesten járt, sőt verekedett is a herceg jelenlétében, amikor a herceg „tiszteletére” parázs, magyaros verekedést rendeztek egymás között az urak, a kaszinó fehér szobájában teli francia-pezsgős üvegeket verdesvén egymáshoz.
Igaz, hogy pazonyi Elek Gusztáv ny. honvédhuszárezredes rangjához és társadalmi állásához méltóan (mint egy békebeli huszárezredeshez illett) keveset érintkezett a polgársággal. Talán még rátartibb volt, mint Thackeray Pendennis őrnagya, ő sem igen mozdul ki vala klubjából egynémely haszontalanságért, még azért sem, hogy a Hatvani utcában a „csőcselék” köveket dobál a „frakkos banda” kaszinójára: – ámde a huszárezredes öregségére mégiscsak elmondogatta, hogy a céllövészeten és a vérmezei katonai parádékon kívül egyebet is ösmer a világból.
(Pedig éppen elég tudománya lett volna akkor is, ha csak éppen annyit tud az életből, hogyan kell egy ezredesnek lovagolnia a kivont kardú, rohamozó huszárezrede élén, a Vérmezőn, Ferenc József előtt! Nem volt ennél férfiasabb, szívdobogtatóbb, daliásabb pozíció a régi Magyarországon. A huszárezred nyakba vetett mentéi lobogtak, mint arkangyalok szárnyai; a trombitások a rohamjelet fújták, hogy talán maga az öreg Úristen is kipillantott az égből! Ferenc József pedig a398 katonasapkájához emelte a jobb kezét. Egy egész huszárezred leste fél szemmel, az életveszedelmes „vágtából”, hogy meddig tartózkodik Ferenc József fehér kesztyűs keze a sapkája mellett. Ennek a szalutálásnak a tartóssága jelentette annak az elismerését, hogy a huszárok derekasan megoldották feladatukat. Nemhiába keltek fel hajnalban, hogy lovaikat, magukat rendbe hozzák.)
Miska öccsének (aki csak az alezredességig vitte) néha emlegette, hogy az igazi katonatisztnek „civilben” úgy kell viselkedni, hogy a „legóvatosabb krakéler” se ösmerhesse fel. „Csak jöjjön be az utcába a pasas!” – mondta Guszti bácsi, aki sehogy sem akarta elismerni, hogy Pesten a „legóvatosabb krakélerek” is mindenképpen felismerik, még abban a jellegzetes civilruhájában is, amely állott Ferenc József kabátból, zöld, vadréce-tollas vadászkalapból és acélgombos, úgynevezett nadrágtartó gombbal ellátott cúgos cipőből. Nem, hiába adta ki magát külsejével budai irodaigazgatónak; a „Szikszay” vendéglő rondójában a „Korona”-kávéház ablakainál, de még a Koronaherceg utcai korzón is, ahol tudvalevőleg mindig lehetett találni olyan úriembereket, akik egy-két kötekedő tekintetért, megjegyzésért, esetleges pofozkodásért, de még a párbajért se mentek a szomszédba – mondom, még azokon a helyeken sem, ahol a régi pesti krakélerek keresztüldöfnek vala minden idegent a szemtelenségükkel, pimaszkodásaikkal, még ott sem sikerült Elek Gusztinak ismeretlenül maradni. Még ha esernyőt vett volna is kezébe… Sohase spriccelték le a gérokkját szikvízzel, ami pedig valaha nagy divatban volt Pesten.
De egyszer mégis – a nevezetes serház, a régi „Szikszay” rondójában, ott a Rákóczi út és a Múzeum körút sarkán, ahonnan a hajdani pesti gavallérok egy része napközben abból a szempontból figyelmezte az utcai járókelőket: kitől lehetne némi „gavallérkölcsönre” szert tenni, vagy pedig kibe lehetne veszedelem nélkül belekötni: – e helyen a déli sörnél csaknem sikerült pazonyi Elek Gusztáv ezredesnek megismerkednie egy pesti krakélerrel.
Pedig az illető nem is olyanformán lépett be a serházba, hogy az ajtót tárva-nyitva hagyta volna maga után. Nem taszította meg, nem marházta le a pincérlegényt, akivel útjában találkozott. Nem dobálta el a székeket, amelyeket olykor azért támasztanak az asztalok székéhez, hogy oda vendéget várnak. Nem mustrálta végig a vidéki399 öregasszonyságokat, hogy még évek múlva is elpiruljon az arcuk a szemtelen tekintetére. Nem nyúlt be ujjaival egyetlen vendég leveses tányérjába, hogy onnan állítólagos hajszálat emeljen ki. De még csak ama jámbor, szalvétáját nyakába viselő kövér úriemberhez sem volt szava, aki leveskanalazás közben a csirkemájat és zúzát leste fél szemével, amelyet külön tányérra készített keze ügyébe, hogy majd leves után elfogyassza őket, kellő fűszerszámok igénybevételével. Nem, a „krakéler” nem kapta el a csirkemájat, mondván emberünknek: „Mondja, boci, nem tudja, hogy ez a csirkeleves legjobb falatja?” – végigdülöngélt az asztalok között, és látszólag még egyetlen asszonyfélét sem szemelt ki abból a célból, hogy azt ebéd után megszöktesse; de férfiembert sem választott még, akivel holnap reggel övig mezítelenül megverekedjék valamely ismertebb vívóteremben, vagy golyót váltson valamely erdőtisztáson, a főváros környékén – mondjuk Harasztiban –, ahová nagyon szerettek járni pisztolyozni a korabeli gavallérok. Nem is dobta le kalapját, felöltőjét senkinek a fogasról, hogy a magáénak helyet csináljon; nem válogatott az asztalok között, mintha szomszédságában zsebtolvajokat sejtene… Egyszóval nem volt mondható krakélernek; az ezredesnek a szíve tájékán azonban jéghideg vérhullám támadt, amikor a jövevény habozás nélkül, csak amúgy félvállról engedelmet kérve: letelepedett az asztalához, anélkül, hogy bővebb figyelemre méltatná P. E. G., őfelsége szolgálaton kívüli viszonyban lévő honvédhuszár ezredesét – mert akkoriban még ez volt a rangja az ezredesnek, hogy katonai zsoldját teljes egészében élvezhesse. (Tehát még nem volt se félzsoldos, se nyugállományban – a katonai sematizmusban a kellő helyen, a tényleges állományú tiszt urak névsorában szerepelt.)
Igaz, hogy az ezredes ismert civilruhájában tartózkodott az étteremben.
Éppen nyár volt, és az ezredes vadgalambszürke ferencjózsef-kabátot viselt – a nyakkendőjében velencei tű volt, turbános törökfő, amilyennel a velenceiek elárasztották vala a világot. A hosszú tollszárú, sodrott kartonpapirosú, úgynevezett Casino-szivarszipka helyett csak olyan közönséges papír szivarszipka volt a kezében, az is hanyagul, rongyosan elvágva középen, amint ez az étterembeli evőkéstől tellett. Az ezredes ugyanis cigarettázott, mert ebéd előtt csak cigarettára gyújtott; a komoly szivarozást a délutáni órákra hagyván. Mind e körülmények még nem lehettek alkalmatosak a teljes inkognitóhoz400 (amelyben a fejedelmek és nagyurak mindig szerettek volt éldelegni), a jövevénynek feltétlenül tudni kellett, hogy kinek az asztalához telepedett oly könnyed hányavetiséggel, mintha egy Párizsi utcai suszter asztalához ült volna a véletlenség folytán.
Pesten akkoriban azt tartotta a szólásmondás, hogy az angolok a földkerekség hidegvérű emberei… De az idegen nem látszott angolnak. Magyarul rendelte meg a pincérnél májgaluskás húslevesét, amelyhez egy esetleges velőscsontot is várt. És olyan komótosan veregette öklével velőscsontját levese felett, mintha egyedül lett volna az asztalnál. Ugyanígy bánt el a többi ételneműekkel is a mozdulatlan arculatú, szikár, kedvetlennek, életuntnak, fáradtnak látszó úriember. A legnagyobb egykedvűséggel látott neki a felsár-szeletnek, az ugorkasalátát előbb megízlelte, aztán kedvetlenül dörmögött valamit, amint ez már a régi kocsmavendégek szokása, akik soha sincsenek megelégedve az ugorkasaláta elkészítési módjával.
– Már éppen azt vártam, hogy dúdolgatni kezd magában a szemtelen fickó! – mond öregségére P. E. G. csász. és kir. kamarás, amikor ezt a történetet Miska öccsének elmesélte (aki csak alezredességig vitte a hadseregben, mert véleménye szerint „úriembernek nem szabad feljebb menni ebben a közösügyes világban”).
– Még csak danolgatni kellett volna az arcátlannak! – mondta az ezredes. De egészen más történt.
Az ismeretlen vendég elfogyasztván ebédjét, helyet keresett lábszárainak az asztal alatt, hogy azt párhuzamosan elnyújtóztathassa az ezredes lábainál; török kávét rendelt, ami finom ízlésre vallott; hosszas válogatás után elővett egyik szivartárcájából egy görbe, kellőképpen megfeketedett és jól kiszáradt virzsínia-szivart, amelyre a szokásos szertartások szerint rágyújtott (pohárra helyezett égő szalmaszál mellett pirítván meg a szivar végét, akár egy szalonnát), és zsebkésével megmetszett egy tollszárat, hogy kellő időpontban ebben elhelyezhesse szivarját… Aztán féloldalára könyökölt az asztalnál, mintha a szivarfüst karikáiban akarna gyönyörködni, ehelyett azonban a szemközt ülő ezredesre meresztette egyik szemét, amelyet eddig félig lehunyva tartott. Nézte, nézte P. E. G. ezredes urat, mintha még sohase látta volna életében, holott már fél órája alkalmatlankodott asztalánál.401
– Mi az? – kérdezte végül az ezredes, amikor állapota elviselhetetlen lett.
Az idegen megmozdult, szemébe nyúlt, és egy üveggolyót pöndörített tenyerébe a szeme helyéről. A szalvétával gondosan megtörölgette az üveggömböcskét.
– Kitűnő német gyártmány. Méltóságod is használhatja, ha majd egyszer kilövik a szemét. Éppen ebben az ügyben utazom most Pesten – felelt az idegen.
Pazonyi Elek Gusztáv, a párviadalok hőse, élete végéig erősítgette, hogy az üvegszemekkel házaló ügynököt „Kaszinóbeli ellenségei” küldték a nyakára, amaz emlékezetes ebédnél.
1928402
