Baltazzi, a király ügynöke
Baltazzi, a király ügynöke
A királyfiaknak sohase volt elegendő pénzük, így sokszor volt üres a zsebe a mi Rudolfunknak, aki talán Európa leggazdagabb urának volt elsőszülött fia; de még gyakrabban kongott az erszénye Albertnek, a velszi hercegnek, akire Nagy-Britannia és India koronája várt. A két trónörökös gyakran volt komoly pénzbajokban, amikor is éppen olyan összeráncolt homlokkal gondolkoztak a pénzügyi lehetőségekről, mint bármely korabeli gavallér, aki elpengette a zsebpénzét. Az angol trónörökösnek a parlament szavazta meg az évjáradékát mégpedig elég szűkmarkúan, mert a velszi herceg könnyelműségéről meglehetősen tudomásuk volt a képviselő uraknak. Könnyelmű embernek tehát szokás szerint kevesebb elkölteni való pénzt adnak a kezébe, mint a takarékosnak. Rudolf alig kapott valamivel több zsebpénzt, mint a legtöbb főherceg, akinek nincs magánvagyona. Tizenkétezer forintot adatott Ferenc József a fiának azzal az indokolással, hogy ez miniszteri fizetésnek felel meg. (De hát a valóságban mégiscsak több pénz került Rudolf kezébe a miniszteri fizetésnél.)
Mit csináltak a korabeli gavallérok, ha elfogyott az aprópénzük? Uzsorásokhoz fordultak, amely foglalkozás talán a világ teremtése óta leginkább a pénztelen fiatalemberek segítségére van feltalálva.
A két trónörökösnek gyakran adott pénzt például Hirsch báró, akinek a nevét valaha az egész világon ismerték. Nagy vagyonának egy részét – amely vagyon a törökországi vasutak építéséből és más szerencsés spekulációkból származott – öregségére jótékony célokra fordította. A világ minden részéből párizsi adresszére címezték a leveleiket azok a koldusok, akik írásban kérnek könyöradományt. A magyar újságok Szerkesztői Üzenetek című rovatában mindennap megjelent Hirsch báró neve és címe. Ám a velszi hercegnek és Rudolfunknak nem éppen az újságból kellett megtudniok, hogy hol található Hirsch báró.63
Rudolfnak már akkor bizalmas barátai közé tartozott az egyik Baltazzi-fiú, Arisztid. Ki volt ez a Baltazzi-fi? Jó darabig csak kibic a Jockey Clubban, később versenyistálló-tulajdonos. Kalandor és gavallér. Világfi és lókupec. Szivárványszínű néha, máskor sötét, mint a hold lovagja. Bejárta Európát, és mindenkit ismert, aki Angliától a Boszporuszig számít valamit. Kistermetű ember volt, félelmetesen villogtatta a szemét, szeretett verekedni, és úgy tudott lovagolni, mint egy ördög. (Éppen a lovaglási tudományának köszönhette, hogy Erzsébet királyné egy gödöllői vadászaton észrevette, és fiának figyelmébe ajánlotta a görög származású gavallért. Honnan tudhatta volna azt előre az édesanya, hogy fiának a Végzetet mutatja be a fodros hajzatú lovas alakjában?)
Baltazzi Arisztid könnyedén elnevette magát, amikor Rudolf bizalmasan elpanaszolta neki, hogy milyen pénzzavarban van ő is meg a velszi herceg is, maholnap abba kell hagyni megszokott mulatozásaikat.
– No majd én segítek – felelt a Baltazzi-fi, aki abban az időben még csak lókupec volt, Springer bárónak, Frohnernek, a szállodásnak, Rothschildnak, a Jockey Clubnak vásárolta a lovakat. – Nekem ugyan nincs elég pénzem, a barátaimtól sem kérhetek fenségetek részére pénzt, mert az előbb-utóbb Ferenc József fülébe jutna. De van nekem egy ismerősöm Párizsban, bizonyos Hirsch báró, aki az apámmal együtt törökországi vasutakat épített. Titoktartó, hallgatag, okos ember. Az majd fenségteknek ad kölcsön pénzt, amennyi csak kell.
– Nagy kamatja lehet annak a pénznek – aggodalmaskodott trónörökösünk.
– Csak Ferenc József ad kamat nélkül pénzt Európában – felelt a kis görög ember, mert jól tudta, hogy ehhez a „bankárhoz” Rudolf amúgy sem fordul.
Baltazzi elutazott Párizsba. Csakhamar megjött a válasza is. Hirsch báró szívesen áll az uraságok rendelkezésére. Kamatot sem számít. Csak éppen az a kérése, hogy a velszi herceg, ha egyszer hazamegy Londonba: személyesen ajánlja őt az ottani Jockey Club tagjául. (Aki az angol Jockey Club tagja, azt természetszerűleg szívesen látják a világ minden előkelő kaszinójában.) A velszi herceg habozott is egy darabig:
– Nagy ár. Mert úgy tudom, hogy a francia Jockey Club éppen64 a múlt évben utasította el Hirsch bárót ama kívánságával, hogy tagjai közé iktassa.
A királyfiaknak az idő tájt ilyen dolgokról is kellett tudni. De a pénz nagyon kellett. Pest sohasem volt szebb, mint azon a tavaszon, amikor a velszi herceg itt mulatozott. Milyen kár volna innen elmenni, és az útiprogram szerint Kalkuttába utazni! Rudolf még örvendezett magában, hogy Hirsch bárónak nem jutott eszébe felvétetni magát a budapesti Nemzeti Kaszinóba, mert akkor neki kellene a hátát tartani. Pest gyönyörű volt, a Párizsban időző Baltazzi tehát hamarosan megkapta a sürgönyt, hogy a velszi herceg vállalja a kívánt feltételt, H. báró tagja lesz a londoni Clubnak.
Hát a mi szegény királyfinknak ugyan miféle kamatot kellett fizetni a Baltazzi által kieszközölt kölcsönért? Az ő kamatja volt a legdrágább. Baltazzi, mikor visszaérkezett Párizsból, közölte a királyfival, hogy fáradozásáért csupán annyit kér, hogy unokahúga a legközelebbi farsangon, amikor tizenhatodik életévét betölti, a bécsi udvarnál a szokásos ceremóniák szerint bemutattassék. Rudolf ugyan idáig nem ismerte Baltazzi úr unokahúgát, Vetsera Mary bárónőt, apácakolostor növendéke volt az még javában, de semmi kifogása sem volt a feltétel ellen. Utóvégre a baronessz nagybátyjai, a Baltazzi-fiúk (négyen voltak), igaz, hogy csak egy görög bankár fiai, de a gavalléros tempóikkal nagy szerepet játszottak Bécs előkelő világában. Ez a Vetsera kisasszony egy morva tábornok leánya, akihez az egyetlen Baltazzi-lány férjhez ment. Nem, semmi esetre sem lehet nehézsége annak, hogy még a ceremóniás bécsi udvarmesterek is kifogást tehessenek a hölgy udvari bemutatása ellen. Rudolf különben sem adott sokat életében az udvarmesterek szertartásaira. Azonkívül is a kis Vetsera lánynak nagynénjei is vannak Stockau grófnő és Ugarta grófnő személyében, akik Erzsébet királyné udvarhölgyei voltak, és a trónus árnyékából mentek feleségül a Baltazzi-fiúkhoz. (Stockau grófnő B. Arisztidhez, Ugarta grófnő B. Helliorhoz.) S így csendben repült el egy esztendő – a kamatfizetés ideje. A velszi herceg még mindig nem tért vissza Londonba, hogy Hirschnek fizessen; Vetsera Mary pedig még mindig az apácák felügyelete alatt volt.
A kamatfizetés napja, akármilyen messzinek látszik is, az egyszer csak elkövetkezik. A hitelező napja! Rudolf egy napon meghívót65 kapott özvegy Vetsera bárónőtől, hogy a zárdából napvilágra jött leánya tizenhatodik születésnapján szívesen látja Rudolfot uzsonnára. Egy kis mellékutcában lakott az özvegy tábornokné a Belvárosban, nem messzire a Jockey Clubtól, és nem nagyon távol a bécsi Burgtól, amelynek emberfelettiségére áhítatosan nézett. Ekkor ismerte meg (a születésnapi uzsonnán) Mary bárónőt. Kék, világos abrosszal, óbécsi porcelánnal, régi ezüsttel volt terítve, mint általában ez az özvegy tábornoknéknál szokás. Földszintes, csendes, polgárias otthon. Az udvaron leanderek cserepekben. Az ablakban kaktuszok, muskátlik. Kövér mopszli az özvegy ölében. A falakon legyező alakban ismeretlen emberek fotográfiái. Középen egy generálisé. A szekrények sarkán makart-csokrok, indiai porcelánok, gróf Stadion hagyatékából, aki a generális barátja volt. Az ablakok nyitva voltak, a mellékutca járókelőinek kopogása behallatszott, szobafüstölő illatozott a kályha-csövön. Itt élt anyjával Vetsera Mária bárónő, akinek az volt az álma, hogy a farsangi fogadtatásnál a bécsi udvarban bemutattassék – a császárné távollétében tán éppen Stefániának vagy Mária Jozefának. Rudolf első látogatása után másodszor is eljött Vetseráékhoz.
Mintha csak véletlenül járt volna a mellékutcában a trónörökös. Szokásos civil ruhájában, amint Bécsben szokott bolyongani, meglátogatván a Sachert (amelyről az a mendemonda járta, hogy éttermében mindig több a főherceg, mint a pincér), betekingetve a Jockey Clubba, amelynek goblenja alatt nyugodtan üldögéltek a görög gavallérok, vagy pedig elgondolkozott, sétákat téve, amely séták mindig valamely külvárosi kocsmában végződtek, mert a trónörökös mindinkább megszerette a szerelmes dalokat és a szerelmet fokozó borokat. Mindig kocsmába vitette magát számozatlan fiákeresével, amikor Vetseránétól távozott.
A sűrű hajú, összenőtt szemöldökű, krétaarcú, szinte érzelemtelen arculatú görög leány úgy ketyegett a trónörökös szívében, mint egy zsebóra. Vannak ilyen érthetetlenségek a világon, hiába csóváljuk a fejünket. A bécsi udvarban, ahol mindent tudtak, ami a városban és a Monarchiában történik, a kulcslyukakon szökött be a híre Rudolf szerelmének. A főudvarmesteri hivatal egyszerűen kitörölte Vetsera Mary bárónő nevét a farsangi bemutatáshoz meghívandók lajstromából. Mint mondják, hiába volt Erzsébet királyné közbelépése, hiába Rudolf esdeklése.
– A fiam szeretőjét nem engedem be a házamba – mondta Ferenc66 József a legnagyobb természetességgel, mert hiszen uralkodói hivatása mellett egyben családapa is volt.
Sok mindent írtak már a mayerlingi tragédiáról, amikor Rudolf trónörökös előbb Vetsera Máriát, majd önmagát pusztította el: az öngyilkos elhatározásnak ez volt az egyedül elfogadható oka. Egyik oldalról a Baltazzi-fiúk szorongatták a trónörököst ígérete beváltására, más oldalról Ferenc József állott mereven, mint egy torony. Nem lehetett tovább becsülettel élni; nem lehetett többé boldogságos, érzelmes délutánokat tölteni a belvárosi, polgári ízléssel berendezett lakásban, ahol többé senki se figyelt a kanári énekére, a bárónők naphosszat sírtak, szegények, maguk sem tudták, hogy mit csináljanak megszégyenítésük után. Tervezték, hogy elköltöznek Bécsből, mint éppen az egyik Baltazzi-fiú (Alexander), aki nyomban Párizsba utazott, vagy mint Henry, aki ettől az időtől fogva sohase jött be Bécsbe bádeni villájából. Csak a boldogtalan trónörökös járt-kelt egymagában Bécsben; atyja, F. J., még annyival sem tisztelte meg, amivel magasabb rangú katonatisztjeit szokta, akiket néha garnizonfogságra ítélt. Rudolf jöhetett-mehetett, nem törődtek vele még az udvari ceremóniamesterek sem. Az önérzetes Rudolfnak ez volt a legnagyobb büntetése, amellyel sújthatták Vetsera kisasszonyért.
Száraz történet ez így, elmondva ama csodálatos regények mellett, amelyeket a fantázia Rudolfról kigondolt. De így kellett történni az eseményeknek, amelyek megzavarták a királyfi lelki egyensúlyát. Nem igaz, hogy Ferenc József arcul ütötte volna fiát – nagyobb gavallér volt annál –, nem igaz, hogy bezáratással fenyegette. Csak egyszerűen nem szólt hozzá egyetlen szót sem többé. Mikor már megenyhült volna, a királyfi halott volt.
192767
