Budeusz Pál, akinek ezer gyereke volt
Budeusz Pál, akinek ezer gyereke volt
Jöjj, szép őszi emlékezet – már hűvös, ködsipkás, sárguló hegyek és boldogan felvillanó kis bakterházak kísérgetik a kassai vonatot, amelyet óderberginek volt szokás nevezni –, az állomáson már megkóstoltuk a híres kassai sódart, amelynek élvezete nélkül senki sem kelhetett át a stáción – a megtermett hegyi mozdony indulatos pöfögéssel gurult a magyar határszél felé –, diákok vagyunk megint, „cserébe” megyünk a Szepességbe, hogy egy-két, sőt néha több esztendeig Budeusz Pál podolini tanító legyen az apánk, a gondozónk, a parancsolónk és a jóságos pártfogónk. Ki volt ez a Budeusz Pál, podolini tanító, akinek a hagyomány szerint ezer magyar gyereke volt, akiért ugyancsak ezer szepességi „cipcer” gyereket adott cserébe az alföldi magyar családoknak?
Budeusz Pál volt az, aki Magyarországon a cseregyerek-rendszert kitalálta, megalapította, megszervezte és felvirágoztatta mindaddig, amíg a Szepességben megünnepelték a magyar királyok koronázási napját, és drágalátos háromszínű zászlókat tűztek minden házikóra a nemzeti ünnepeken, mert a Szepesség mindig tüntetett a magyarságával, mióta a tizenhárom várost Mária Terézia anyánk kiváltotta a lengyel zálogból.
Budeusz Pál, egy kistermetű, fürge, egérszemű, deresedő emberke, akit tán soha se látott emberfia fiatalnak: várta a poprádfelkai állomáson azokat az alföldi gyerekeket, akiket a hosszadalmas, alapos és körültekintő nevezetes nyári levelezés után: szüleik arra szánták, hogy „stiftbe” adják őket más egyenértékű gyerekért. Leányt a leányért, fiút a fiúért. Budeusz uramnak mindig volt raktáron elegendő szepességi gyereke, mert hiszen a szegény szepességiek között legendák jártak a magyar alföldi gazdagságról, mert gyermekeik nemcsak a351 büszke magyar nyelvet tanulhatják meg, hanem testileg és lelkileg megerősödhetnek, hogy majdan derék polgárai lehessenek hazájuknak. Ez volt a Budeusz Pál programja, és szekerével bejárta az egész Szepességet őszelőben, hogy megfelelő cseregyerekeket adhasson azokért a magyar gyerekekért, akik a kassai vonattal megérkeznek.
A poprádfelkai állomáson volt a gyerekvásár. Ide kommandírozta a szeptemberi napokban a podolini tanító mindazokat a cipcer gyerekeket, akiket a tizenhárom városból összeszedett. Ilyen vidám vásárt azóta se látott Magyarország. Magyarruhás alföldi polgárok, szabolcsiak, hevesiek, kunok, de még bihariak is mustrálgatták a szepességi gyerekeket, akikért a maguk gyerekével akartak cserét csinálni legalábbis egy esztendőre, mert ennyi időre szólott a szerződés. Ott voltak a gyerekvásáron a terebélyes alföldi menyecskék is, akik a magyar leánykáért legalábbis hasonlatos gyöngyvirágszálat akartak hazavinni ebből a görbe országrészből. De ha már nem akadt gyöngyvirág, legalábbis havasi gyopárnak kellett lenni annak a leánykának, akit majd az alföldi nagyasszony méltónak talál arra, hogy kinevelje maga mellett mindazokra a tudományokra, amelyeket egy hajadonnak tudnia kell. Nem ment tehát olyan gyorsan a gyerekcserebere, mint azt Budeusz uram nyári időben „kilevelezgette”. Bizony, eleget kellett kupeckedni, ravaszkodni a derék podolini tanítónak, amíg a maga satnya „cipcer” gyerekeit elsüthette egy jómódú alföldi házaspárnál, ahol a gyereknek jobb dolga lesz, mint akár az édesanyja ölében.
A magyar gyerekek mindig kapósak voltak a Szepességben, mert a magyar gyerek még nagyobb szerencsét jelentett a háznál azoknál a G + M + B vízkereszti betűknél is, amelyeket krétájával minden ajtóra felírt a harangozó. A magyar gyerek áldás volt, mert vidámságot, életet, egészséget jelentett az ódon kis szepesi házikókban, ahol bizony még középkori állapotok voltak, miután a tizenhárom városok a hosszú lengyel rabságban nemigen tarthattak lépést az időkkel. A lengyel királyok nemigen törődtek egyébbel, mint az adókkal, a városkák élhették a maguk zárkózott, csendes, hosszú estes, rövid napos életét, mire a fiak az apák karosszékeiben elfoglalták a helyüket, éppen olyan öregek voltak, mintha saját maguknak volnának az apjai.
Budeusz uram, a bátor reformer volt az első ember Zsigmond352 király, a zálogos király óta, aki azokat a nagy eseményeket idézte elő a szepesi polgárság életműködésében, hogy szinte egy-két esztendő alatt arculatot, kedvet, külsőséget változtattak a városkák, amelyekbe néha csak egésznapi kocsikázás vagy szánkózás után lehetett eljutni a poprádfelkai állomásról. A magyar gyerekek, bár ez szinte meseszerűen hangzik: felébresztették a századokon át aluvó, öles falakkal, krónikákban, középkori mesemondásokban, babonákban, elképzelésekben éldegélő városkákat. A magyar szó, amelyet odáig csak az úgynevezett felsőbbrendűek, a magasabb intelligenciához tartozók hangoztattak mintegy a műveltségük fitogtatásául: mind gyakrabban csendült fel azon a földrészen, amelyen a Hernád és a Poprád folyik. Most már nem is keverik annyira tótocskás és németes kifejezésekkel a magyar nyelvet a szepességiek, miután a magyar gyerekektől megtanulják a gyönyörű nyelv árnyalatait, ősi kifejezéseit.
A szepességiek megtanultak a gyerekektől magyarul, de a magyar gyerekek nem tanultak meg a „német szón” más idegen nyelvet.
Jól gondolta ki ezt a dolgot Budeusz uram szűkebb hazája, a Szepesség fellendítésére, mégse hallottam arról, hogy valaha megemlékeztek volna az öregecske podolini tanítóról, aki legalábbis annyit tett Magyarországért, mint a legjobb magyarok, akiknek nevét az iskolában tanítják.
Budeusz Pál a poprádfelkai állomásról nagy kocsisor élén vitte széjjel a magyar gyerekeket a tizenhárom városokba. Milyen más hangjuk van ezeknek a hosszú tót szekereknek, amint hegynek, völgynek kalimpálnak, hogy a tájak alig győzik visszhangozni a harangozásukat! Milyen más hangjuk van az alföldi gyerekek hallásában azoknak a piros hasú ódon tornyoknak, amelyek a kora őszi ködben itt-ott kibontakoznak a szemhatáron hegyoldali temetők és tarka házikók felett! Az alföldi tornyoknak a törökök óta nem jutott ezüstre, de ezek a szepességi tornyok a maguk szegénységében is tudtak valamely nemes ércet rejtegetni a harangjaikban, hogy az életet és a halált másképp képzeltessék el lakosaikkal, mint ahogyan e szívszorongató fogalmakat az eseménytelen látóhatáron merengő síkvidéki ember elképzeli. Nem félelmetes itt az élet, de még a halál sem, mert a tündéri hegyek, az elgondolkoztató völgyek, az örök353 időre épített városkák, a sok nemzedéket látott tornyok, visszhangos utcácskák, furcsa kapuboltozatok és a természet örök törvényeit példázó folyók mindig a helyükön maradnak, akármi történik az életben vagy a halálban. A kékfestő talán már a Szamárfülű Szaniszló király óta áztatja vásznát a gyors Poprádban, mert így látta apjától, nagyapjától. A podolini takács ugyanazon a szövőszéken nagyobbítgatja a lábát, hogy mindig nagyobb és nagyobb papucsra legyen szüksége, amely szövőszéken Mária Terézia abroszait szőtte. A postakocsis a Czirek ház előtt szólaltatja meg kürtjét, mintha még mindig élne ama százesztendő előtti szobalány, akinek tiszteletére a postakocsisok a Kürt-dallamot kitalálták. És Budeusz uram, a podolini tanító csörömpölő szekereken hordja a magyar gyerekeket városról városra, hogy minden mutatósabb ház előtt leadjon belőlük egyet-kettőt, amíg az utolsó szekérrel eléri vala az országhatárt, a búskomoly lublói várt, mert azután már nem következik semmi, a Poprád is Dunajecre változtatja a nevét.
Az elfelejtett podolini tanító mennyi legendának lett hőse Magyarországon, csak az tudja, aki ifjúkorában, szeptemberben, a régi Szepességben hallgatta a cinkék megszólamlásait, amint az erdők szélére röppenve vidám hangon köszöntötték Budeusz uram magyar gyermekekkel megrakott szekereit. Budeusz Pál sohase tette le szekereiről a tizenhárom városban a gondjaira bízott magyar gyermekeket, ahol valóban nem a gyermekkori boldogság várakozott volna az alföldi süvölvényre. Új apák és új anyák várakoztak papucsban vagy mamuszban a kapuk előtt, akik karácsonyi ábrázattal várták az ajándékot, amelyet a podolini tanító szétoszt közöttük. Nagyon kapósak voltak a szabolcsi, szatmári gyerekek, mert ezeken a tájakon pontosan megtartják a szüretet, a Disznóölő Tamásokat, a karácsonyokat és névnapokat, amikor nem feledkeznek meg az idegenbe került gyerekekről sem. A korgó postaszán minden valamirevaló ünnepnapon nagy kosarakban hozta az alföldi elemózsiát a szepességi magyar gyerekeknek, hadd lássák az új szülők, hogy milyen gazdagságot hagyott el a gyerek a „német szó” kedvéért. Igaz, hogy a szepességiek is szívesen viszonozták vala az alföldi ajándékokat a maguk vásznaival, fenyőpálinkáikkal, madárkalitkáikkal, turistabotjaikkal, vadkancímereikkel, amelyek a hazájukban teremnek, de mégiscsak más volt az alföldi karácsonyfa, amelyet ide a karácsonyfák hazájába küldtek.354 Ahogyan más a hétszilvafások termése, mint az az aszalt szilva, amelyet a szepességi piacokon árultak, hogy a későn érő kökényről ne is beszéljünk.
És Budeusz uram kezdetben minden héten, későbben csak havonkint meglátogatta azokat a magyar gyerekeket, akiket őszelőben szekereiről leadogatott. A ráncos podolini tanító a legnagyobb télidőben is beállított a jéggé fagyott Mikulás-szakállával, hogy utánanézzen a gondjaira bízott gyermekeknek. Körülnézett, megtapogatta a gyerek fejét, hogy az valóban eléggé növekszik-e már azoknak a régi iskoláknak a tudományai révén, amely iskolák, kolostorok, líceumok még a középkorból maradottak itten, hogy a tanuló az iskola bástyájától tanulja meg elsősorban a magyar históriát. Nőtt, növekedett a fejük Budeusz uram gyerekeinek, mert a szepességi iskolákban a tanítók, tanárok, papok oly hévvel tanították a magyar történelmet, mintha a mindenkori kultuszminisztert éreznék a hátuk megett. Magyarosodni akart itt minden fűszál, bokor, iskola és intézmény, amióta Budeusz uram „német szóra” kezdte fuvarozni ide a magyar gyerekeket. A szolgabíró, a postamester és a gyógyszerész csak leereszkedve használgatta a régi tóttal, némettel kevert nyelvezetet, ellenben olyan büszke volt magyar tudására, hogy komolyan megvetette azt a fajtájabelit, aki idejében nem tanult meg magyarul a Budeusz uram gyermekeitől.
Sok esztendő múlott el azóta, amióta Budeusz Pál tapogatta végig a magyar gyerekek koponyáit a Szepességben, talán a Poprád is meggondolta szenvedélyes iramodását, amellyel az országhatárokon által igyekezett egy másik világba. Borongó múlt időt jelez a szeptemberi reggelek köde, ám Budeusz Pál nem vezényli többé a kocsisort magyar gyerekekkel megrakottan az álommá, legendává, mesemondásokká válott tizenhárom szepesi városka kacskaringós utcáin.
1927355
